A tömegéltető fegyver

Ha az emberiség leglenyűgözőbb, legnagyobb hatású találmányairól folyik a vita, ritkán említik a labdát. Ami egészen érthetetlen, hiszen a labda az egyetlen tömegéltető fegyver. Amikor például Fernando Torres 2008. június 29-én 21 óra 18 perckor a németek kapujának jobb alsó sarkába helyezte, a 44 milliós lélekszámú Spanyolországban a kimutatások szerint 17 millió 700 ezer tévénéző tört ki diadalüvöltésben, lejtett indiántáncot, még az etikettre szigorúan adó János Károly király is ötvenezer szemtanú társaságában ragadtatta el magát: az Európa-bajnokság döntőjének otthont adó bécsi Ernst Happel Stadion díszpáholyában hirtelen felpattant, vágott egy grimaszt, és vásott gyerkőc módjára tapsikolni kezdett. Nincs az a tudományos, kulturális szenzáció, külpolitikai áttörés, amely közel hasonló reakciókat váltana ki. Választási győzelem kihirdetése esetleg; de az egyrészt négy-, ötévente adódik, másrészt csak a fél, legfeljebb kétharmad nemzet örömére. Mint ahogyan a futballon kívül nincs még egy hívó szó, amely a harmadik évezred elkényelmesedett, dekadens Európájának tizenhat országából emberek tíz- és százezreit ösztönözné modern népvándorlásra. A galíciai Compostelába, Jakab apostol sírjához már soha nem zarándokolnának el egyszerre ennyien; a madridi Santiago Bernabeu vagy a barcelonai Nou Camp Stadionba ellenben bármikor.
Szememre vethetik, hogy a fentiek belterjes, a sport berkein belülről jövő megállapítások. Pedig nem azok. Amikor még aligha remélhettem, hogy egyszer majd a szenvedélyemből leszek képes megélni, ezért angolszász diplomácia szakirányban folytattam tanulmányaimat, és az Argentína és az Egyesült Királyság között kirobbant Falkland (Malvin)-válságról írtam a szakdolgozatomat, már akkor elbűvölt a labda iszonyatos ereje. Hiszen a dél-amerikai katonai juntát és Videla tábornokot évekre megmentette az 1978-ban kivívott világbajnoki cím – a vb-rajt előtt már háromszázezres tömegtüntetés zajlott Cordobában, de a futballsiker, az aranyérem élhetővé tette az életet, elviselhetővé a rendszert –, a miniháború brit ellenzői közül pedig a Tottenham Hotspur londoni klub hívei voltak a legharsányabbak, ugyanis náluk futballozott Osvaldo Ardiles, a kiváló argentin középpályás.
Hasonló példák szinte vég nélkül sorolhatók, említsünk még egyet, az aktualitás miatt a spanyolok első Európa-bajnoki diadalát. Amit 1964-ben Madridban értek el a Szovjetunió legyőzésével, tehát akkor, amikor Franco diktátor egyetlen kommunistának sem engedélyezte, hogy hazája földjére lépjen. Kivéve Jasinéknak, mert nekik nagy kegyesen azt mondta: na jó, focizni jöhetnek.
A labda, a futball, a sport nem csupán az egyéni boldogulás eszköze – félreértés ne essék, a milliókat kereső sztár mellett az őt bálványozó szurkoló számára is az, Brazíliában például minden mezítlábas, szakadt gatyás kölyköt a foci éltet, méghozzá önfeledten –, hanem páratlan kohéziós erő is. Első lépcsőben mikroközösségeket, falvakat tarthat össze, mert nincs annál zsigeribb vetélkedés, mint a szomszéd település fiataljait felülmúlni, aztán a lokálpatriotizmus patriotizmussá fejlődhet, és országokat, nemzeteket kovácsolhat egybe.
A fél világ ma is részesül a labda csodatévő hatásaiból.
Mi sajnos a másik félhez tartozunk.
Pedig hajdan még „focialista” ország voltunk, és soha nem hittük volna, hogy egyszer e tekintetben is eljön a rendszerváltás. Rajtunk, magyarokon kívül nincs más egykori futballhatalom, amely olyan magasról ilyen mélyre süllyedt volna, és önmagában nem is a fentet vagy a lentet szörnyű megélni, hanem a kettő kontrasztját. Fogalmazásbeli hanyagság, pongyolaság, hogy a nálunk űzött játékot még mindig labdarúgásnak hívjuk, miközben már külföldön és itthon is abban a tudatban nőtt fel egy generáció, hogy az igazi futballnak és Magyarországnak semmi köze nincs egymáshoz. Egyik sem hiányzik a másiknak, és már nem is sejtjük, mit veszítünk.
Hisz végleg letűntek azok az idők, amikor a hetes mezhez klubhovatartozástól függően csak Szőke vagy Fazekas neve volt társítható; manapság spanyol, olasz válogatott pólókat viselnek a magyar srácok, a kivetítők előtt Budapesten is portugál és német szurkolói csoportok verbuválódnak, Fradi- vagy Újpest-dresszt legfeljebb faluszéli kiskocsmákban, esetleg kiérdemesült bútorszállítókon látni, persze a harminc–negyven évvel ezelőtti garnitúrát.
Pedig ha valahol és valamikor, akkor itt és most szükségünk lenne erre a rég elfeledett, közös örömforrásra. Határon innen és túl egyaránt.
Legkeservesebb közelmúltbéli tapasztalatom a székely anyaváros napilapja, az Udvarhelyi Híradó olvasói leveleket közlő rovata volt. Valaki elpanaszolta, hogy a Bethlen-negyedben már Steaua-mezben fociznak a kamaszok, és feltette a kérdést, vajon milyen nevelést kaphattak a szüleiktől, mire tucatnyi indulatos felelet érkezett: miről beszélünk, amikor magyar futball már nincs is, a románok pedig csoportelsőként jutottak ki az Eb-re? A válaszokból ítélve tehát senki nem az ettől még menthetetlen 2004. decemberi népszavazás miatt öltözött román színekbe, hanem azért, mert így olyan sport- és közösségi élményben lehet része, amilyenben magyarként talán már soha nem.
Soha? Ebbe azért nem kellene, nem szabadna beletörődnünk. Mert a labdáink még nekünk is megvannak. És ha Kolumbusz egész szép posztumusz-pályaívet futhatott be, amiért pár száz évvel a vikingek után ő is felfedezte Amerikát, mi is újra rácsodálkozhatnánk a labdára.