A tömegéltető fegyver

2008. 07. 10. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ha az emberiség leglenyűgözőbb, legnagyobb hatású találmányairól folyik a vita, ritkán említik a labdát. Ami egészen érthetetlen, hiszen a labda az egyetlen tömegéltető fegyver. Amikor például Fernando Torres 2008. június 29-én 21 óra 18 perckor a németek kapujának jobb alsó sarkába helyezte, a 44 milliós lélekszámú Spanyolországban a kimutatások szerint 17 millió 700 ezer tévénéző tört ki diadalüvöltésben, lejtett indiántáncot, még az etikettre szigorúan adó János Károly király is ötvenezer szemtanú társaságában ragadtatta el magát: az Európa-bajnokság döntőjének otthont adó bécsi Ernst Happel Stadion díszpáholyában hirtelen felpattant, vágott egy grimaszt, és vásott gyerkőc módjára tapsikolni kezdett. Nincs az a tudományos, kulturális szenzáció, külpolitikai áttörés, amely közel hasonló reakciókat váltana ki. Választási győzelem kihirdetése esetleg; de az egyrészt négy-, ötévente adódik, másrészt csak a fél, legfeljebb kétharmad nemzet örömére. Mint ahogyan a futballon kívül nincs még egy hívó szó, amely a harmadik évezred elkényelmesedett, dekadens Európájának tizenhat országából emberek tíz- és százezreit ösztönözné modern népvándorlásra. A galíciai Compostelába, Jakab apostol sírjához már soha nem zarándokolnának el egyszerre ennyien; a madridi Santiago Bernabeu vagy a barcelonai Nou Camp Stadionba ellenben bármikor.
Szememre vethetik, hogy a fentiek belterjes, a sport berkein belülről jövő megállapítások. Pedig nem azok. Amikor még aligha remélhettem, hogy egyszer majd a szenvedélyemből leszek képes megélni, ezért angolszász diplomácia szakirányban folytattam tanulmányaimat, és az Argentína és az Egyesült Királyság között kirobbant Falkland (Malvin)-válságról írtam a szakdolgozatomat, már akkor elbűvölt a labda iszonyatos ereje. Hiszen a dél-amerikai katonai juntát és Videla tábornokot évekre megmentette az 1978-ban kivívott világbajnoki cím – a vb-rajt előtt már háromszázezres tömegtüntetés zajlott Cordobában, de a futballsiker, az aranyérem élhetővé tette az életet, elviselhetővé a rendszert –, a miniháború brit ellenzői közül pedig a Tottenham Hotspur londoni klub hívei voltak a legharsányabbak, ugyanis náluk futballozott Osvaldo Ardiles, a kiváló argentin középpályás.
Hasonló példák szinte vég nélkül sorolhatók, említsünk még egyet, az aktualitás miatt a spanyolok első Európa-bajnoki diadalát. Amit 1964-ben Madridban értek el a Szovjetunió legyőzésével, tehát akkor, amikor Franco diktátor egyetlen kommunistának sem engedélyezte, hogy hazája földjére lépjen. Kivéve Jasinéknak, mert nekik nagy kegyesen azt mondta: na jó, focizni jöhetnek.
A labda, a futball, a sport nem csupán az egyéni boldogulás eszköze – félreértés ne essék, a milliókat kereső sztár mellett az őt bálványozó szurkoló számára is az, Brazíliában például minden mezítlábas, szakadt gatyás kölyköt a foci éltet, méghozzá önfeledten –, hanem páratlan kohéziós erő is. Első lépcsőben mikroközösségeket, falvakat tarthat össze, mert nincs annál zsigeribb vetélkedés, mint a szomszéd település fiataljait felülmúlni, aztán a lokálpatriotizmus patriotizmussá fejlődhet, és országokat, nemzeteket kovácsolhat egybe.
A fél világ ma is részesül a labda csodatévő hatásaiból.
Mi sajnos a másik félhez tartozunk.
Pedig hajdan még „focialista” ország voltunk, és soha nem hittük volna, hogy egyszer e tekintetben is eljön a rendszerváltás. Rajtunk, magyarokon kívül nincs más egykori futballhatalom, amely olyan magasról ilyen mélyre süllyedt volna, és önmagában nem is a fentet vagy a lentet szörnyű megélni, hanem a kettő kontrasztját. Fogalmazásbeli hanyagság, pongyolaság, hogy a nálunk űzött játékot még mindig labdarúgásnak hívjuk, miközben már külföldön és itthon is abban a tudatban nőtt fel egy generáció, hogy az igazi futballnak és Magyarországnak semmi köze nincs egymáshoz. Egyik sem hiányzik a másiknak, és már nem is sejtjük, mit veszítünk.
Hisz végleg letűntek azok az idők, amikor a hetes mezhez klubhovatartozástól függően csak Szőke vagy Fazekas neve volt társítható; manapság spanyol, olasz válogatott pólókat viselnek a magyar srácok, a kivetítők előtt Budapesten is portugál és német szurkolói csoportok verbuválódnak, Fradi- vagy Újpest-dresszt legfeljebb faluszéli kiskocsmákban, esetleg kiérdemesült bútorszállítókon látni, persze a harminc–negyven évvel ezelőtti garnitúrát.
Pedig ha valahol és valamikor, akkor itt és most szükségünk lenne erre a rég elfeledett, közös örömforrásra. Határon innen és túl egyaránt.
Legkeservesebb közelmúltbéli tapasztalatom a székely anyaváros napilapja, az Udvarhelyi Híradó olvasói leveleket közlő rovata volt. Valaki elpanaszolta, hogy a Bethlen-negyedben már Steaua-mezben fociznak a kamaszok, és feltette a kérdést, vajon milyen nevelést kaphattak a szüleiktől, mire tucatnyi indulatos felelet érkezett: miről beszélünk, amikor magyar futball már nincs is, a románok pedig csoportelsőként jutottak ki az Eb-re? A válaszokból ítélve tehát senki nem az ettől még menthetetlen 2004. decemberi népszavazás miatt öltözött román színekbe, hanem azért, mert így olyan sport- és közösségi élményben lehet része, amilyenben magyarként talán már soha nem.
Soha? Ebbe azért nem kellene, nem szabadna beletörődnünk. Mert a labdáink még nekünk is megvannak. És ha Kolumbusz egész szép posztumusz-pályaívet futhatott be, amiért pár száz évvel a vikingek után ő is felfedezte Amerikát, mi is újra rácsodálkozhatnánk a labdára.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.