Balszélen
Európában a szocialista pártoktól balra álló politikai csoportosulásokat szokták „szélső” jelzővel illetni, ilyenek a forradalmi mozgalmak, amelyek a kapitalizmus megszüntetéséért vívnak harcot, a társadalmi egyenlőséget tűzik zászlajukra, gyakran a liberalizmus ellen is felszólalnak. A szélsőbalhoz sorolják a marxista, leninista, trockista, maoista pártokat, de ma már számos társadalmi csoportra, alternatív kezdeményezésre, antiglobalista mozgalomra is mérlegelés nélkül rásütik a szélsőbalos jelzőt. Gyakran elutasítják a parlamentben való részvételt, mert az szerintük a kapitalizmus terméke.
Majd minden európai országban találunk ilyen csoportocskákat. Érdekesség, hogy Nagy-Britanniában viszonylag kevesebb működik belőlük. Franciaországban csupán trockista alapokon álló pártból három van. Hasonló a helyzet Belgiumban is. Ezek nagy része a hetvenes években jött létre. Németországban most formálódik a Linke, a Baloldal, amely minden „megtért” szélsőségnek helyet kíván adni.
A szélsőbal fogalma Európában ugyanakkor összefonódott a terrorizmussal: Olaszországban a Vörös Brigádok, Németországban a Vörös Hadsereg Frakció, Franciaországban az Action Directe tartotta a hetvenes–nyolcvanas években rettegésben a közvéleményt. Közülük a görög November 17. Forradalmi Szervezetnek volt a „legvéresebb eredménye”, ez a csoport az évek folyamán 23 gyilkosságot követett el. Azóta is fellépnek hasonló nevekkel különféle szerveződések.
Számos ország parlamentjében bent vannak a szélsőbal képviselői (egyedül Cipruson van kommunista elnök), és az Európai Parlamentben is működik 41 képviselőt tömörítő baloldali frakció, igaz, az észak-európai zöldekkel együttműködve, ám politikai befolyásuk csekély.
Vajon kit tartanak a franciák a következő választásokon az egy éve hivatalban lévő államfő, Nicolas Sarkozy legkomolyabb kihívójának? Talán Ségolene Royalt, a tavaly elbukott elnökaspiránst vagy egy szocialista pártbeli riválisát? Egyiket sem. Esetleg a jobbközép táborból felbukkanó politikusüstököst? Nyomát sem látni ilyennek. Eláruljuk: Olivier Besancenot-t, az alig háromezer tagot számláló Forradalmi Kommunista Liga (LCR) jelenlegi szóvivőjét. Szeretné, ha nagyobb befolyása lenne a francia politikai életre? – tették fel a kérdést a múlt hónapban a francia polgároknak, és 41 százalékuk igennel felelt.
Itthon talán azt gondolhatják, hogy a nyár eleji heves napsütés válthatta ki a francia közvélemény-kutatások ilyen eredményét, ám tévednek. A tinédzserarcú postásról tartják a legtöbben, hogy a baloldali értékeket képviselve első számú kihívója lehet a négy év múlva tartandó elnökválasztáson a jelenlegi államfőnek. Hónapok óta vezeti a legnépszerűbb baloldali politikusok listáját, messze maga mögé utasítva a Szocialista Párt megkopott üdvöskéit.
Ki ez a „forradalmár” fiú, akiről hazánkban még kevesen tudnak, de van ideje ahhoz, hogy alaposan megismerjék? Aki valamennyire követte a francia elnökválasztások jelöltjeit, az már csak érdekességként is megjegyezhette, hogy felbukkant egy postás is az Élysée-palotába pályázók listáján. Ez Besancenot. Az ismeretlenségből előlépve a legfiatalabb jelöltként 2002-ben több mint négy százalékot ért el, és hasonló eredményt mutatott fel a tavalyi megmérettetésen is. Ségolene Royal mögött az összes baloldali jelölt közül 2007-ben a második helyen végzett, úgy másfél millió szavazatot kapott az első fordulóban.
Fizikatanár apa és iskolai pszichológus anya harmadik gyermekeként született 1974-ben vidéken. Olivier akkor vált egyre radikálisabbá, amikor egy arab fiú rasszista meggyilkolásáról hallott. Tanárai jó tanulónak, élénknek, kérdéseket feltevőnek írták le, aki vidám és szórakoztató volt, rengeteg baráttal. Az egyik tanára, aki német nyelvre oktatta, és a helyi trockista tömörülés tevékeny tagja volt, különösen nagy hatást gyakorolt rá. Pierre Vandevoorde, aki egyben „forradalmi nevelője” is volt, adta oda neki Che Guevara A szocializmus és az ember Kubában című könyvét. (A fiatalember közelmúltban megjelent harmadik tanulmánya az argentin forradalmárról szól.) A némettanár akkor orrolt meg rá, amikor 1998-ban történelemdiplomával a zsebében sikeres felvételi vizsgát tett – a postához. Neki más elképzelései voltak a karrierről, úgy látta, hogy a fiú akár egyetemi katedrát is kaphatott volna. Olyan nagyot nem tévedett, ma gyakran áll szónoki emelvényen.
„Halálra röhögtük magunkat!” – mesélte Olivier azt az évezred elejei pillanatot, amikor immár a Forradalmi Kommunista Ligában valakinek eszébe jutott, hogy mi lenne, ha indulna az elnökválasztásokon. Aztán egyre komolyabban kezdték el kezelni az ötletet, és megszületett a plakát, amelyen az állt: Olivier Besancenot 27 éves postás. Ennyi elég volt, hogy megverje a hajdanán oly népszerű Francia Kommunista Párt jelöltjét. Amikor másodjára is indult az elnökválasztáson, és immár bárkivel szemben megvillantotta vitakészségét, sokan megjegyezték: erre a fiúra figyelni kell. A postásságot azóta sem adta fel: bár utál korán kelni, azért háromszor egy héten háromnegyed hattól sárga biciklivel bejárja körzetét, amely Párizs előkelő negyedében, Neuillyben van. Neuilly, a párizsi úri negyed más francia politikus esetében is fontos helyet töltött be: itt volt polgármester Nicolas Sarkozy. Kapcsolat a társadalommal, mondja, nem kell lekezelni a jobban élők véleményét sem.
Olivier csupán félállásban dolgozik, elmondása szerint neki havonta ezer euró bőven elég a megélhetésre. Szavai szerint aszkéta. Igaz, most már gondolnia kell családjára is, amelyet amennyire tud, rejteget a média elől. Azért azt lehet tudni, hogy felesége, Aude egy könyvkiadónál dolgozik, és van egy négy és fél éves kisfiuk. A közelmúltban két hétre együtt utaztak félig hivatalos, félig magánútra Dél-Amerikába: Venezuelába látogattak el, és Kubában felkeresték Che Guevara özvegyét és lányát.
Besancenot az utóbbi fél évben kezdett igazán szárnyalni. Rengeteget jelentett számára a médiajelenlét, most már nemcsak egy szűk körnek, hanem millióknak fejthette ki nézeteit. Sokat lendített népszerűségén májusban a legnézettebb francia állami csatorna szokásos vasárnap délutáni háromórás műsorában való részvétel. Megmutathatta, ki ő valójában, kamerák kísérték egy munkanapján, ott voltak, amikor a barátaival focizott, egyébként nagy PSG-drukker (a párizsi Fradi), lementek vele az ökölvívóklubba, ahova jelenleg is jár. Beszélt az általa szeretett zenéről is, többek közt bemutatta azt a rappert, aki számára írta meg az Internacionálé reggae-változatát. A múlt hónapban egy magántévé hívta be: miután a Szocialista Párt illetékese hebegett-habogott a pártjában zajló vitákról, ő a francia–olasz labdarúgó-mérkőzés tanulságait értékelte. Párttársai közül rengetegen bírálták, hogy eladja magát a médiának, sztárocskát farag magából, de az erre adott válaszában legalább ennyi igazság rejlik: miként szólhatna milliókhoz, mégpedig azokhoz, akik nem is gondolkodnak azon, hogy hangot adjanak gondjaiknak, ha nem így?
És a fiatalember tervei ez idáig nem légből kapottak: nagyobb, erősebb párt kell, ha labdába akarnak rúgni. A múlt hét végén neki is kezdtek az új párt, ideiglenes nevén az Új Kapitalistaellenes Párt (NPA) megszervezésének. Saint-Denis-ben csaknem ezer szervező tanácskozott két napig a tennivalókról. Az új „tömegpártot” decemberben, de a legkésőbb januárban megalakítják, mégpedig a tízezer tag részvételével tartandó első kongresszuson. A háromezer fős Forradalmi Kommunista Ligát feloszlatják. „Már most megvan az új párt tízezer tagja, akiknek kétharmada új belépő, közük sincs a trockista párthoz” – mondta a hét végén Alain Krivine, aki a trockista tömörülést 1968-ban megalakította.
Milyen szervezet lesz az új párt? Az kétségtelen, hogy baloldali, amely egyúttal szakít a trockista múlttal, félig politikai, félig szakszervezeti irányultságú. A fő ellenség a jobboldal és a vállalkozói szövetségek. Harcos antikapitalista, internacionalista, rasszizmusellenes, feminista, környezetvédő. Minden ellen lázadni fog, ami – a tömörülés szerint – diszkriminációt hordoz magában. Nem lesz elnök, sem pártfőtitkár, kollektív vezetői testület irányítja majd a pártot, amelynek lesznek szóvivői, az egyik ezek közül bizonyosan Besancenot lesz. Ki kell dolgozniuk a programot, a megvalósítás taktikáját, és meg kell állapodniuk a párt nevéről is. Valószínűleg le kell mondaniuk a sarló-kalapácsos emblémáról is. Talán majd számítógép szerepel a párt címerében, ugyanis a hajdani trockisták a politikai tömörülést az új nemzedékkel szeretnék feltölteni. Minden adott, ráadásul a körülmények is a kezükre játszanak. Van egy karizmatikus személyiségük, vezetőjük, akit a franciák máris az államfő méltó ellenfelének tekintenek. Ő „Monsieur Tiszta”, aki viszszafogott, szerény, érti és érthetően kifejti az emberek problémáit, és mások rossz lelkiismeretét is megbékíti, aki soha nem gyakorolta és nem is akarja gyakorolni a politikai hatalmat.
Eközben a baloldalon a Szocialista Párt egyre jobban belesüllyed az identitásválságba, és legalább még fél évig – a kongresszusáig – ez a mocsárdagasztás lesz rá jellemző: egyik vezető a másik fejére állva akar majd megváltani egy rég elhasznált pártot. Ahelyett, hogy arról lenne szó, miként reformálják meg a baloldal vezető erejének számító tömörülést, dúl a személyi harc. A Francia Kommunista Párt pedig az egyszázalékos népszerűségért küzd. Vajon hallgat-e a számos csöppnyi szélsőbaloldali tömörülés az „új párt” hívó szavára – amely szerint mindegy, hogy honnan jöttél –, vagy inkább a vegetálást választják?
A hatalmon lévő jobboldal pedig csak most kezd szembesülni elkerülhetetlen reformjainak következményeivel: sztrájkok, tüntetések, felvonulások, elégedetlenség mindenütt. Ez üdvözítő helyzet olyan valakinek, mint Besancenot, aki már csak ezért sem hagy ki egyetlen tiltakozó akciót sem. Szinte nincs olyan rétege a francia lakosságnak, amely előbb vagy utóbb ne szembesülne a különösebben nem óhajtott változásokkal. Ráadásul a nemzetközi színtér sem hoz megnyugvást a hatalomnak: az ír népszavazás után itt az Európai Unió válsága, amelyre Franciaországnak kellene gyógyírt találnia a szervezet soros elnöki szerepében.
A Szocialista Párt érzi a veszélyt: ha baloldalon elveszti hegemón szerepét, az számára katasztrófa. Ezért már a hét végén egy „megfigyelő sejtet” alapítottak, amely adatokat gyűjt a Besancenot-féle pártkezdeményezésről. Egyes szocialista politikusok szerint a fiatal postás túl nagy figyelmet kap a médiában, és e mögött a jobboldal kezét gyanítják. Persze az oszd meg és uralkodj régi taktika. Példa rá Le Pen szélsőjobboldali pártja, amely a Mitterrand-korszakban mindig kiharapott egy jó részt a jobboldalból: most a baloldalnak kellene ezzel az eszközzel megismerkednie. Az biztos, hogy Besancenot-ék sohasem rejtették véka alá ellenszenvüket a piacgazdasággal lepaktáló szocialistákkal szemben. Most sem arról szól a történet, hogy bármilyen szövetségre készülnének a rue solferinói vitaklubbal.
Ám fel kell készülni bizonyos támadásokra, amelyek olykor védhetetlenek. A pártalapítási találkozó hétvégéjén szivárgott ki, hogy Besancenot a közelmúltban Marseille-ben egy ebéd erejéig találkozott Jean-Marc Rouillannal, a volt Action Directe francia terrorszervezet tagjával. Rouillan ez évben nyerte vissza feltételesen szabadságát, miután a nyolcvanas években többszörös gyilkosságért életfogytiglanira ítélték. „Csak az új pártról érdeklődött” – védekezett szemmel látható idegességgel Besancenot szóvivő. Vajon mit rejthet még ez az ártatlan gyermekarc?
