Lehangoló a gazdasági helyzet

Lehangoló képet festenek a magyar gazdaság teljesítményéről a legfrissebb statisztikai adatok. A 12 havi infláció 6,7 százalék, s az idén még júliusban is emelkedtek az árak, pedig a két nyári hónapban nem szoktak. A nyugdíjas fogyasztói árindex még mindig igen magas: 7,4 százalék. Az ipari termelés az előző év júniusához képest 0,3 százalékkal csökkent (ezen belül a feldolgozóipar teljesítménye 0,7 százalékkal maradt el az előző évitől). A húzóágazatnak számító villamosgépgyártás exportja júniusban 1,6 százalékkal csökkent az előző hónaphoz képest. Az első féléves gazdasági összteljesítményünk 1,6 százalékkal haladta meg az előző évi magasnak nem igazán nevezhető bázist. Kedvező esetben, ha rendkívüli események nem történnek, talán elérhető a második fél évben a 2,5 százalékos teljesítmény, ami így éves szinten biztosítja a kétszázalékos (statisztikai hibahatár körüli) GDP-növekedést.
Gazdasági mélyrepülésünk okai közé sok mindent be lehet sorolni, s ezek közül az elemző kedve szerint vagy politikai elköteleződése alapján választhat. A kormányzati és kormány közeli szakértők előszeretettel hangoztatták az elmúlt hónapokban, hogy a szükséges kiigazítások és reformok miatt csökkent átmenetileg a gazdasági teljesítményünk. Azonban ma úgy áll a helyzet, hogy az ígért kiigazítások és reformok nem történtek meg, miközben már két éve tart a stagnálás, anélkül, hogy bármi jele lenne a fellendülésnek. Ezt felismerve, újabban ezek a szakértők a világgazdasági konjunktúra kedvezőtlen alakulásával magyarázzák a magyar gazdaság gyenge teljesítményét. Ebben persze van némi igazság, a világgazdaság tényleg komoly válság előtt áll. Csakhogy, ha ezzel magyarázzuk a hazai gazdasági válságot, akkor hogyan kell értékelnünk szomszédaink (Szlovákia, Románia) vagy a balti országok nyolc-tíz százalékos, igen dinamikus növekedését: rájuk nem vonatkozik az általános visszaesés, az ő országhatáraiknál megáll a válság?
Az igazi okok sajnos sokkal súlyosabbak, s gazdasági berendezkedésünk alapelemeit és azok összműködését érintik. Sokan most a túlzottan nagy államra és annak túlméretezett szerepvállalására gondolnak, illetve az ebből következő túlfogyasztásra (egyéni és társadalmi szinten). Kétségkívül igen jelentős az állami pazarlás és túlduzzasztott az állami apparátus, s továbbá mind az állam, mind az egyének erősen eladósodottak, tehát a lehetőségeikhez képest túlfogyasztanak, mégsem itt kell keresnünk a probléma gyökerét. Ezek a jelenségek csak következményei sajátos gazdasági működésünknek. Mérséklésük, kordába tartásuk persze fontos, s ezáltal némi átmeneti javulás is elérhető, de tartós megoldás nem remélhető tőle. Az adórendszer átalakítása, az adóterhek mérséklése, az állami bürokrácia leépítése, a fiskális politika szigorítása lényeges, de messze nem elegendő. Éppen ezért elég szomorú és lehangoló, hogy a szakmai viták, már amenynyiben vannak egyáltalán, csak ezekről a kérdésekről szólnak, s nem érintik a lényeget.
Gazdaságunk alapproblémája egyszerűen megragadható az elmaradottság fogalmával. Azt kell tudomásul vennünk, hogy a magyar gazdaság történelmileg kialakult elmaradottságát sem a szocialista rendszer, sem a rendszerváltás utáni 18 esztendő nem volt képes felszámolni, sőt számottevően mérsékelni sem. A hazai gazdaság ma is versenyképtelen, alacsony hatékonyságú, amely nem képes a megfelelő foglalkoztatási és jövedelmi szintet biztosítani. A piaci nyitás, a privatizáció és a külföldi tőke beáramlása ezen a helyzeten lényegileg nem tudott változtatni. A jelentős termelőpotenciállal rendelkező szektoraink nem modernizálódtak, technikailag nem fejlődtek, inkább elsorvadtak a nemzetközi verseny hatására. A privatizáció nem az egészséges verseny feltételeit teremtette meg, hanem többnyire az állami monopóliumokat alakította át magánmonopóliumokká. A külföldi tőke nem ágyazódott be szervesen a magyar gazdaságba, hanem az egyes vállalkozások szigetekként léteznek, csak az olcsó munkaerőt, az adókedvezményeket és a laza környezeti előírásokat használják ki. Ezért aztán az ő pozitív, technikafejlesztő és piacszerző szerepük sem érvényesülhetett.
Igaz, ma már nem érvényesül a cserearányromlásból adódó veszteség, amely oly jellemző a fejlődésben lemaradó országok esetében, de ez csak azért van, mert az export zömét a külfölditulajdon-többségű vállalkozások adják. Cserébe viszont igen erőteljessé vált a jövedelemkivonás az országból, hiszen a külföldi vállalkozások a profitjukat akarják maximalizálni. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy amíg külkereskedelmi mérlegünk egyensúly közeli helyzetben van, addig folyó fizetési mérlegünk krónikus, hat-nyolc százalékos hiányt mutat. Ez az a hiány, amit valahogyan menedzselni kell: ha az állam ráterheli a lakosságra, akkor abból komoly társadalmi feszültségek és elégedetlenségek keletkeznek, ha magára vállalja, akkor viszont egyre erőteljesebben eladósodik. A mögöttünk hagyott évtizedek azt mutatják, hogy az állam felváltva alkalmazta a szigort és az engedést, a választási periódusoknak megfelelően. S mivel ez a hiány a gazdaság működéséből származik (ha nem lenne itt a külföldi tőke, akkor közvetlenül szenvednénk el a cserearányromlást), a megoldást is ott kell keresni. Az adókulcsok és az állam mérete ebből a szempontból nem meghatározó. Jól látható, hogy az igen versenyképes skandináv államok jól megvannak az ötven százalék körüli adóelvonással és az igen kiterjedt jóléti állammal.
A döntő kérdés tehát: hogyan lehet hatékonynyá és versenyképessé tenni a magyar gazdaságot? A modernizációval foglalkozó szakirodalom elég egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy önmagukban a piaci intézmények bevezetése nem elégséges, sőt nem is feltétlenül szükséges. A piaci intézmények mechanikus bevezetését előíró washingtoni konszenzus látványos bukása egyértelművé tette ennek az útnak a járhatatlanságát. Utólag már sajnálhatjuk, hogy a magyar rendszerváltás is e forgatókönyv alapján zajlott. A sikeres modernizációt végrehajtó országok példája azt mutatja, hogy a stabil politikai és makrogazdasági háttér (stabil pénz, kis mértékű külső és belső egyensúlytalanság) elengedhetetlenül fontos, valamint a kifelé irányultság és az erős érdekeltség. Mindez azonban nem gátolja meg a fokozatos reformlépések bevezetését, a hazai gazdaság hathatós védelmét, az egyes kulcsfontosságú (például pénzügyi, energia-) szektorok állami kézben tartását, a félpiaci és nem piaci módszerek alkalmazását (gondoljunk csak Kína sikereire). Igen fontos hangsúlyozni, hogy nincsenek általánosan érvényes receptek: minden országnak meg kell találnia azokat az intézményi megoldásokat, amelyek segítségével az erősségeit és nem a gyengeségeit tudja érvényre juttatni.
Minden bizonnyal a legsúlyosabb gazdasági gondunk a túl alacsony foglalkoztatási szint. Több mint egymillióval kevesebb embernek van munkahelye nálunk, mint ami megfelelne az EU átlagos foglalkoztatási szintjének. A munkapiacról kiszelektált emberek zömének azonban olyan alacsony a termelékenysége, hogy az adott minimálbér mellett piaci módon nem fogják alkalmazni. De hiába törölnék el a minimálbért, mert akkor viszont olyan alacsony bért ajánlanának nekik, amely még a munkába járás költségeit sem fedezné. A foglalkoztatás jelentős bővítését csak akkor lehet megvalósítani, ha nem piaci megoldásokat keresünk. Ha a foglalkoztató nem profitérdekelt, akkor a munka határtermékénél magasabb, átlagtermék szerinti bért is fizethet. Nyilván nem az államnak kellene ezt a feladatot magára vállalnia, hanem például a helyi önkormányzatoknak, amelyek a pénzbeli segélyezések helyett természetbeni támogatásokat nyújthatnának a rászorulóknak (például élelmezés). Ezentúl keresni kell azokat az új szervezeti formákat, például a dán típusú szövetkezeteket, zártkörű részvénytársaságokat, amelyek a helyi lakosokat fognák össze, hogy nagyobb volumenben tudjanak termelni. Ezeknél az új szervezeteknél egészen más foglalkoztatási és bérezési feltételeket lehetne kialakítani, mint a tiszta piaci szektorban.
S ezzel el is érkeztünk a második fontos reformlépéshez, az alulról építkező gazdaság elvéhez. A modernizáció és felzárkózás döntő eleme, hogy a vidéki Magyarország is be tudjon kapcsolódni a változásokba. Ma már egyre több szakértő számára válik világossá, hogy a külföldi tulajdontöbbségű vállalkozások ezt nem fogják megvalósítani. Sőt, éppen ezt akadályozzák a piaci erőfölényükkel, monopolpozícióikkal. Ezért válik alapvető fontosságúvá a helyi szintű vállalkozások összefogása, együttes fellépésük megszervezése (közös beszerzések, könyvelés, adótanácsadás, pályázatokon való részvétel stb.). Csak így tudják felvenni a versenyt a nagy cégekkel. Ha ezt nem értik meg az egyéni vállalkozók és a kistermelők, és a saját ügyeskedésükben, kijárási erejükben bíznak, akkor mind elvesznek.
A vidék modernizációjában az élelmiszer-termelés és az energia-előállítás lehet a két kulcságazat. Mindkét terület stratégiai fontosságú, és decentralizált egységekben is megvalósítható. Egy adott kisebb vagy nagyobb térség élelmiszerellátásához nem feltétlenül szükséges magas tőkeállománnyal rendelkező, teljesen gépesített nagyüzemek működtetése. A helyi kisvállalkozások, szövetkezetek alacsonyabb termelékenységét kompenzálhatja az alacsonyabb termelési költség és a jobb minőség. Társadalmi szinten pedig az az előnye ennek, hogy nő a foglalkoztatás, tehát több lesz az adóbevétel, s csökken a segélyezésre szorulók köre. A közeljövő nagy változásokat hoz az energiaellátás szintjén, felértékelődnek az alternatív energiaforrások (nap-, szél-, geotermikus-, bioenergia). Ezek viszont helyi szinten is előállíthatók, s itt sincs magas technikai vagy optimális üzemnagysági követelmény. Egy-egy kistérség viszonylag kis beruházás mellett képes lehet a saját energiaszükségletének megtermelésére, sőt, akár még többletet is termelhet.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár