(Gyurcsány csókjától felébredtünk-e )

Én nem tudom, hogy Gyurcsány Ferenc szomorú regnálása választóvonalat jelent-e a magyar demokrácia történetében, vagy marad minden a régiben. Mi az, hogy a „régiben”, kérdezhetné tőlem az olvasó. Készségesen válaszolok, habár ez a válasz alig-alig tartalmaz objektív elemeket, leginkább az én személyes véleményemet, meggyőződésemet tükrözi. Tehát: az a hosszú és keserves vonszolódás, ide-oda dülöngélés, amely a magyar populációra szinte az Antall-kormány megalakulásának pillanatától jellemző, szerintem tétovaságot tükröz, s nem csupán az aktuálisan „saját érdek”-nek megfelelő politikai hatalom, formáció és kormányzás kereséséből áll, hanem éppenséggel a közös érdekek és értékek fel nem ismeréséből. Az, hogy a magyar népesség jelentős része, sőt a kulturális és gazdasági elit szinte egységesen, minden eddigi csalódás ellenében hitt abban, hogy a szocialista, illetve baloldali kormányzás és az azzal együtt járó szokásrend humánusabb, kreatívabb a konzervatív hatalomgyakorlásnál és eszmeiségnél, természetesen nem a néplélek eredendő sajátossága, hanem számos történelmi esemény, huzamos elnyomás és manipuláció következménye. Jelenlegi bizonytalan gazdasági, politikai és erkölcsi helyzetünk a Kádár-kor folyamatos utórezgése; eddig minden szocialista üzenet, jelentős személy abból a szférából származik, s mintegy a „szociális érzékenység” és a „társadalmi igazságosság” hajdan oly sikeres és közkeletű illúzióját idézi fel. Félő, hogy mindez a ragályos népbetegségek körébe tartozik. Még félőbb, hogy bizonyos körökben apáról fiúra száll. Tehát, ha „minden marad a régiben”, akkor az aktuális választási eredményektől, a bizalom „átcsúszásától”, a „néphangulat” pillanatnyi állapotától függetlenül nem alakulhat ki konszenzus, közös szándék, a közös erőfeszítésről nem is beszélve, hogy mely irányba haladjon az ország.
A kérdés tehát az: a Gyurcsány-féle sokk (a szovjet megszállás, Rákosi és a kádári simogató, zsarnoki kéz tudomásulvétele és elfogadása után) megrázta-e annyira az országot, hogy az „utca emberétől” kezdve, a magas kultúrában oly otthonosan mozgó, liberális értelmiségiekig a szilárd többség belássa: gyökeresen másra van szükség. Átrendeződnek-e a mélyben is az erőviszonyok?
Erre a kérdésre azért is nehéz felelnünk, mert a hazai baloldali „tojásfejűek” mindig is részesültek a „legnagyobb kedvezmény elvéből” a magyar viszonyokat, a szocialista habitust tudatosan vagy tudattalanul nem ismerő, félreismerő nyugati társaiktól. Ez az együttérzés – számos magyar értelmiségiben – az önérdektől eltekintve is, azt a hitet keltheti, hogy helyes úton jár, mégpedig az egyetlen helyes úton. Erkölcsi tartásukat ez adja meg és az úgynevezett jobboldali veszély. Ez minden más fölött prioritást élvez, s a nyugati baloldal és sajtó ezt a fontosságtudatot számos megnyilvánulásával erősíti. (Ezért hívta Schrödert Gyurcsány maga mellé egy antifasiszta tüntetésen, s azért látta magánvacsorán otthonában Tony Blairt. A zárójelet tovább folytatva: Schröder nem tudta, ki mellett állt, s nem is érdekelte. Mi pedig valójában azt nem tudjuk, hogy Gyurcsány ki mellett állt. Csak annyi biztos: hasonló hasonlónak örül.)
Nos, a Gyurcsány-sokk gyógyítja-e ezt a számunkra speciálisan magyarnak látszó, s a Nyugat által félreértelmezett betegséget. A hazugság és a hiszékenység egymásba fonódó spirálja véget ért-e? Ehhez egy konzervatív választási győzelem nem elég. Ehhez a Fidesz sem elég. A legjobb formában lévő Orbán Viktor sem. Ehhez az országnak kellene tartósan ébren maradnia. Hogy a magyar Csipkerózsikát felébresztő „csókjáért” köszönet jár-e Gyurcsánynak, én nem tudom…