Magyar tangó

Világszerte elrettentő példaként oktatják a közgazdászhallgatóknak a 2001-es argentin államcsőd kialakulását, melynek végkifejleteként milliók mentek tönkre, s huszonkilenc halálos áldozattal járó tüntetéssorozat, majd zavargás kezdődött Buenos Airesben. Mindez a valós problémát leplezni próbáló kormány idején, Argentína IMF-hitelfelvétele után hat hónappal kezdődött. Nekünk van még fél évünk? – kérdeztük Novoszáth Péter közgazdásztól, aki már egy másfél évvel ezelőtt publikált tanulmányában is sajnálatos párhuzamokat fedezett fel az argentin válságot megelőző időszak és a magyar gazdaság sajátosságai között.

Novoszáth Péter közgazdász, szociológiai egyetemi doktor, a közgazdaság-tudományok kandidátusa. 2004 és 2006 között a Dunaújvárosi Főiskola Közgazdaság-tudományi Intézetének igazgatója, jelenleg oktatója. Publikációi elsősorban külföldön, például Japánban, Németországban, Angliában és Finnországban jelennek meg.

Miért éppen a 2001-es argentin államcsőd felé fordult a figyelme, hiszen 1994-ben tequilaválság volt Mexikóban, de neveztek el jelentős államcsődöket a rizsről s a caipirinháról is… Elemzést érdemelne az 1997–98-as délkelet-ázsiai és az 1998-as orosz pénzügyi válság is.
– A főiskolai gazdaságpolitikai kurzuson túlnyomó részben elméleti dolgokat oktatunk, de gyakorlati esettanulmánnyal is szolgálnunk kell. Amikor a makrogazdasági hiánnyal és következményeivel, az úgynevezett ikerdeficittel foglalkozunk, meg kell értetnünk, hogy milyen az, amikor egy ország gazdaságában többféle egyensúlyi probléma egyszerre jelentkezik. Ha szabad így fogalmazni: ennek a legszebb példája Argentína. Neki minden összejött. A tananyaghoz készült elemzésem bemutatja, hogy számos tekintetben – például a magas szinten állandósult államháztartási hiány, az ország eladósodottságának mértéke, a társadalombiztosítási költségvetés jelentős hiánya miatt – már elérkeztünk odáig, ahová Argentína is elérkezett röviddel az ország pénzügyi összeomlása előtt.
– Sokáig nem volt egyértelmű, hogy mi vár a dél-amerikai országra, hiszen a csődöt megelőzően sikeres gazdasági folyamatok indultak el.
– Argentína a katonai diktatúrák irányítását követően jelentős összegű hiteleket vett fel, 1983-tól a gazdaság stabilizálása, az infláció és a magas költségvetési hiány csökkentése volt a cél. De az alapvető költségvetési problémákat nem sikerült megoldani, és az új programok általában rövid időszakok után megbuktak. Az argentin infláció 1989-re már a kétszáz százalékot is elérte egy hónapban, s Raúl Alfonsín elnök hat hónappal hivatali idejének lejárta előtt lemondani kényszerült. A peronista Carlos Menem került az elnöki székbe. Bár Menem elnök kampányát populista platformról kezdte, gyors fordulattal, korábbi ígéreteit visszavonva a neoliberális washingtoni konszenzus elveinek követőihez csatlakozott, s a kereskedelem liberalizálását, a munkahelyek deregulációját, az olyan jelentős költséggel működő állami vállalatok, mint a telekommunikációs, energia- és vízszolgáltató vállalatok privatizációját kezdte szorgalmazni. Ugyanakkor Menem elnök radikális intézményi reformok végrehajtásával kívánta letörni a hiperinflációt, és ennek irányítását a rendkívül jól képzett, az egyesült államokbeli Harvard Egyetemen végzett gazdasági miniszterére, Domingo Cavallóra bízta. Nos, ezzel a reformfolyamattal kezdődött az igazán mély argentin válság.
– Mi volt a fő receptúra?
– Cavallo jelentős mértékben csökkentette a vámokat és a kormányzati kiadásokat. Úgy vélték, az inflációt leginkább akkor tudják leküzdeni, ha megnyitják a piacokat az importáruk előtt, és versenyre késztetik a belföldi termelőket. A külföldi tőke bevonásával 1992 és 1994 között privatizálták az állami tulajdonú cégek legnagyobb részét, azonban a bevételeket nem a már akkor is jelentős adósságteher csökkentésére fordították. Ehhez járult hozzá még az is, hogy a privatizált vállalatokat előtte közpénzen felerősítették, illetve a vevőknek bizonyos mértékű nyereséget garantáltak állami kezességvállalással. Mindeközben nem épült ki versenyképes hazai ipar. Sebezhető, importra szoruló gazdasági struktúra jött létre.
– A közszolgáltatók jelentős részét már nálunk is privatizálták, a külföldi beruházók pedig jelentős állami támogatást kapnak. A hazai ipar s a középvállalkozók helyzete elkeserítő… Ugyanez a visszás privatizációs gyakorlat volt jellemző Argentínában is?
– Kétségtelen, hogy néhány esetben a privatizáció eredményessége is megkérdőjelezhetővé vált, mint például az argentin nemzeti légitársaság, az Aerolíneas Argentinas esete az Ibériával, amikor gyakorlatilag a repülőket Spanyolországba telepítették, majd az immár „kiürített” céget csődbe vitték. Az argentin általános gyakorlat szerint a privatizált cégek nyereségét külföldre vitték. Így a költségvetési hiány és az állam eladósodottsága a privatizáció ellenére sem csökkent. Voltak látványos eredmények is, hiszen a külföldi tőkebefektetések nagysága az 1990-es 1,8 milliárd amerikai dollárról 1996-ban 4,2 milliárd dollárra és 1997-ben 8,1 milliárd dollárra nőtt. Fenti tényezők hatására átlagosan évi 6,7 százalékkal növekedett Argentína GDP-je 1991 és 1997 között. Az első években sok embernek növekedett az életszínvonala, ettől kezdve külföldi utazásokra költhettek, import fogyasztási cikkeket vásárolhattak, és alacsony kamatlábakon vehettek fel dolláralapú hiteleket. Argentínát neves nemzetközi pénzügyi intézmények híres és elismert szakértői, tanácsadói olyan mintaállamnak tekintették, amely a globalizáció kihívásaira megfelelő válaszokat tudott adni, és példaként állítható más kevésbé fejlett országok számára.
– Voltak a bukásnak jelei?
– Az argentin gazdaság növekedése az ipari szektor zsugorodása mellett ment végbe. Az ipar részaránya a GDP előállításában 1990-ben még 36 százalék volt, ez a részarány 1999-ben 32 százalékra, 2000-ben 28 százalékra csökkent. A munkanélküliségi ráta az 1990-es 6,7 százalékról 1995-re 15,5-re, 2001-re 25 százalékra növekedett. Időközben a kormányzati kiadások növekedtek, és a korrupció burjánzott. Argentína államadóssága hatalmas mértékben megnőtt a kilencvenes években, és az ország gazdasága nem mutatott markáns jeleket arra nézve, hogy képes is lesz a hitelek visszafizetésére. Ennek ellenére a Nemzetközi Valutaalap (IMF) újabb és újabb kölcsönök folyósításáról döntött, illetve elhalasztotta a visszafizetés esedékességét. Az ország külső államadóssága az 1992-es 62,7 milliárd dollárról (a GDP 27 százaléka) 1998-ra 140,5 milliárd dollárra nőtt (a GDP 47 százalékára), s közvetlenül a válság előtt is ötven százalék volt. (Nálunk az államadósság 2004-ben a GDP 59,4, 2005-ben 61,7, 2006-ban 65, 2007-ben pedig 65,8 százaléka volt!) Ezek után a nyugdíjrendszer privatizálásától vártak további megoldást. A nyugdíjrendszer magánosítása következtében a kormány bevételei – amelyekkel addig a költségvetés 20–25 százalékát kitevő nyugdíjkifizetéseket finanszírozta – a magánnyugdíjpénztárakhoz áramoltak. Az argentin kormány így további hitelfelvételre kényszerült, s az új hiteleket jelentős részben éppen e magánnyugdíjpénztárak biztosították – természetesen nem ingyen.
– Munkanélküliségben hasonló helyzetben vagyunk; a GDP-hez viszonyított külső államadósságunk nagyobb, mint az államcsődbe került Argentínáé; a szocialista–szabaddemokrata kormány pedig már megkísérelte az egészségbiztosítást privatizálni. Mintha Magyarország is ilyen recept alapján működne…
– Nem véletlenül, hiszen a magyar gazdaságban is a neoliberális gazdaságpolitika érvényesül. Ennek a fő hiányossága, hogy bár a költségvetés egyensúlyára törekszik, de a gazdasági növekedés, a fejlődés feltételeit nem teremti meg. Ugyanakkor feléli az ország még meglévő, mozgósítható erőforrásait. Az Argentínában 1998 óta húzódó recesszió alatt a befektetők szép lassan kivonultak az országból, miközben a kormány kemény költségvetési politikával (zéró deficit elve, elsődleges prioritás az adósság visszafizetése) próbálta a hiányt csökkenteni. Ez a belső kereslet csökkenéséhez vezetett, miközben az export egyre inkább versenyképtelenné vált. Az argentin kormány 2001-ben kényszerpályára került. A közalkalmazottak fizetését és az állami nyugdíjakat is csökkenteni kényszerült, ami a privát szférában is a fizetések csökkenéséhez vezetett. Az év második felében, amikor a kormány bejelentette az államkötvények kamatának egyoldalú csökkentését, megindult a végképp hitét vesztett lakosság rohama a bankok ellen. Erre a kormány az úgynevezett corralito bevezetésével reagált, ami maximálta a bankokból felvehető készpénz mennyiségét. Ezután következett be a huszonkilenc halálos áldozattal járó tüntetéshullám, s a különféle demonstrációk ma is mindennaposak Buenos Airesben. A tüntetők szlogenje akkor „Takarodjatok!” volt, s ezt minden olyan politikusnak üzenték, aki meggazdagodott, spekulált, korrupció gyanújába keveredett. A kormány tehetetlennek és lassúnak bizonyult, a gyors történésekre rendszeresen későn, már nem adekvát módon reagált, például koalíciós tárgyalásokat tervezett, de ekkor már koalíciós kormányzás bevezetése nem lett volna alkalmas a nép megnyugtatására.
– Azt már mi is sejtjük, hogy a hazai autógyárak igencsak megérzik a válságot, és a tervezett intézkedéseknek kárvallottja lesz egymillió nyugdíjas, hétszázezer orvos, tanár, ápoló és szociális munkás, százezer vasutas, postás. Ez nehéz helyzetbe hozza a családokat. Mire számíthatunk még?
– A gazdaságban az első visszaesés a lakáspiacon és az autógyártásban tapasztalható, de ez átterjed majd a fogyasztási piac legszélesebb rétegeire is. Magyarországon a legújabb piackutatások kimutatták a visszaesést már a szalámifogyasztásban is. Argentínában is így kezdődött, majd egyre nagyobb tömegek nem tudták a mindennapi megélhetésüket, élelmüket biztosítani. És ekkor elszabadult a pokol, pisztolyokkal felszerelt emberek fosztogattak, bűnözési hullám kezdődött. Ehhez hasonló tünetegyüttes nálunk is bekövetkezhet: jelentős rétegek elszegényednek, sokan tartósan megélhetési gondokkal küzdenek, napról napra terveznek. A munkanélküliség egyre nagyobb ütemben növekszik, és egyértelmű, hogy most még inkább növekedni fog. Nálunk jelenleg még biztosabb a közszektor, de az összeomlása végzetes lehet. Első jelei: kórházak csődhelyzete, műtétek elmaradása, várólisták hosszabbodása, ami ha nem átláthatóan működik, a korrupció melegágya lehet. Jellemző nálunk is az átláthatóság hiánya, semmiről sem tudjuk, mennyi az annyi.
– Az argentin kormány-tisztségviselők az utolsó pillanatokig magabiztosan hirdették, hogy vannak ugyan kisebb-nagyobb problémák, de az ország helyzete semmiképpen sem tekinthető válságosnak. Ez sajnos a magyar kormányról is elmondható.
– Argentína 2002 januárjában hivatalosan is bejelentette, hogy képtelenné vált külső, 155 milliárd dolláros államadósságának visszafizetésére – ami a világgazdaság történetének eddigi legnagyobb szuverén adósságválsága. Argentína ekkor már gyakorlatilag nem rendelkezett valutatartalékokkal, az argentin kötvényekért a világpiacon a névérték negyedét adták. A kormány csapdába került, hiszen szüksége volt a külföld, az IMF segítségére, azonban az általuk megkövetelt intézkedéseket képtelenség volt elfogadtatni a társadalom legnagyobb részével.
– Úgy tűnik, ez 22-es csapdája: nincs hitel, mert nem tudják teljesíteni annak feltételeit, de azért sem tudják, mert nincsenek meg ehhez a források…
– Aki az IMF-hez fordul, annak már kockázatos a büdzséje. Egy pénzügyi válság szinte ugyanúgy működik, mint az egykori csernobili reaktor. Az a kérdés, mikor indul el a láncreakció, s mikortól nem lehet beavatkozni, mikortól került kényszerpályára egy kormány. Magyarországon olyan kormányt nem lehet alkalmasnak tekinteni a válság elhárítására, amelyik vétkes a válság kibontakozásában, s nem vette észre, hogy mekkora a baj. Néhány hete kezdődött a „Beindulunk” kampány, amiből arra lehetett következtetni, hogy a kormány nincsen tisztában a valós helyzettel. A külföldi lapokban megjelentetett hirdetések is ezt támasztják alá: ezek a hirdetések több kárt csináltak, mint amennyi hasznot hozhattak volna, hiszen éppen a kormány hitelességét rontják még inkább. Ne gondoljuk a befektetőkről, hogy a megfelelő információknak nincsenek birtokában. Pontosan tudják, hogy most emelt kamatot a jegybank, az IMF-től vesz fel hitelt a kormány, nos, ez hogy kapcsolható össze egy virágzó Magyarország-képpel?
– Mit kellene tenni ilyen szorult helyzetben?
– A mostani válságra nem recept a megszorítás, hiszen attól nem lesz több munkahely, több befektetés s gazdasági növekedés. A kamatemelés mélyítheti a magyar gazdasági válságot. Most a cél az volna, hogy lehetőleg ne legyen mély és ne tartson sokáig ez a válság. Ahogyan Keynes megfogalmazta az 1929-es válság alapján: alacsony kamatokra, akár az állami foglalkoztatás növelésével új munkahelyekre és beruházásokra van szükség a kiláboláshoz. Így viszont akár elsőséget mondhatunk majd magunkénak. Az Európai Unióban ugyanis még nem volt példa arra, hogy tagállam pénzügyi csődbe menjen. Most mi erre esélyesek vagyunk; jó volna végre megérteni, hogy Magyarországon komoly gazdasági válság van kialakulóban.