Rendőrterror Szerdahelyen

A futball ünnepének indult, olyannak, amilyet húsz éve – a Bayern München 1988-as vendégjátéka óta – nem látott Dunaszerdahely népe. De még csak tizenhét perce tartott a DAC 1904–Slovan Bratislava rangadó, amikor a szlovák kommandósok benyomultak az egyik magyar szektorba, s válogatás nélkül gumibotozni kezdték a szurkolókat. Egyikük, Lengyel Krisztián 18 éves dunaszerdahelyi fiatalember még mindig válságos állapotban fekszik a pozsonyi klinikán.

Azt hittük, 1992. szeptember 16. nem ismétlődhet meg. Akkor a szlovák rohamrendőrök verték agyba-főbe a Slovan Bratislava–Ferencváros BEK-mérkőzésre Pozsonyba érkezett Fradi-szurkolókat. Azóta eltelt tizenhat év, de – úgy tűnik – a józan ész képtelen a nacionalista indulatok fölé kerekedni Közép-Európa e kevéssé szerencsés szegletében.
Természetesen nem vagyunk naivak, tudtuk, hogy hetekkel a DAC 1904– Slovan bajnoki rangadó előtt megindult az interneten a verbális háború a fanatikus „slovanisták” és az országunk minden szegletéből a mérkőzés meglátogatását tervező szurkolói csoportok között. Tovább korbácsolta az indulatokat, hogy október 26-án, a Spartak Trnava–DAC mérkőzésen a nagyszombati szlovák drukkerek a nézőtéren elégettek egy Fradi-zászlót.
Gőbl Gábor, a Romantikus Erőszak és a Hungarica rockegyüttesek menedzsere a meccs szombatjának délutánjára emlékkoncertet szervezett a nagyudvarnoki kultúrházba – két és fél kilométerre a szerdahelyi stadiontól –, az 1938. november 2-i második bécsi döntés 70. évfordulóját megünneplendő. Jó tudjuk, hét évtizede tért vissza – ha csak hét esztendőre is – a Felvidék tisztán magyarlakta déli sávja az anyaországhoz.
Pénteken érkezett a hír: Tóth Ernő, a község polgármestere a szlovák belügyi szervek brutális nyomásának engedve felmondta a bérleti szerződést, így a koncert elmaradt. Gőblt sem akarták beengedni az országba, minden magyar–szlovák határátkelőhelyen ott volt a fényképe, mint egy körözött bűnözőé, ám ő Ausztria felől mégiscsak bejutott Szlovákiába…
De ez csak egy mellékszál. Azt magunk is tapasztaltuk, hogy a szlovák belügyi egységek alaposan felkészültek a magyarok fogadására. De a „slovanista” táboréra is: az ezerháromszáz vendégdrukkert élő sorfallal körülvéve kísérték a stadionig. Amikor a félelmetes külsejű szurkolóhad odaért a klubházhoz, valóságos petárda- és görögtűzzáport zúdított a DAC székházára. Az egyik pirotechnikai eszköz tőlem öt méterre robbant, szó szerint beszakítva kollégám dobhártyáját – az illető füléből patakzott a vér. Ennek ellenére valahogyan beterelték a rettenetes armadát a számukra elkerített szektorba, s hamarosan megkezdődött a mérkőzés. Előtte még a tizennégyezer szurkoló elénekelte a Himnuszt – természetesen a magyart, nem a szlovákot, itt minden hazai meccs előtt így dukál –, majd elkezdődött a meccs. Komoly vendégfölénnyel. A nézőtéren viszonylagos nyugalom honolt, eltekintve egy-két Slovan-petárdától és görögtűzbombától. (A rendőrség kedélyesen szemlélte a történéseket.)
Mígnem a 17. percben, mindenki számára érthetetlenül és előzmények nélkül, a kommandósok elkezdték a magyar szektor széle, az ötméteres mélység felé nyomni a DAC-szurkolókat. Ezzel egyidejűleg lent kinyitották a pályát a lelátótól elválasztó kerítést, és ott is felsorakoztak a rohamrendőrök. Egy végtelennek tűnő percig farkasszemet néztek a szurkolókkal, majd vezényszóra megindult a fekete sereg. Gumibottal csépelték a magyarországi és a felvidéki magyar drukkereket, kiszorítván őket a megnyitott menekülőkapun keresztül az utcára.
Egyszer csak három fiatalembert vonszoltak ki a mentősök a kavarodásból, s lefektették őket a gyepre. Első pillantásra mindhárman halottnak tűntek, meg sem mozdultak, egyikük alsónadrágra volt vetkőztetve, rángatóztak a végtagjai. Miután megindult a rendőrattak, a szerdahelyi tribünről műanyag székek kezdtek hullani a kommandósok fejére. Mindenki sikoltozott, néhány nő a gyepre roskadva, zokogva mobiltelefonált, miközben a szektorban lassan helyreállt a rend.
Aztán negyedórás szünetet követően újrakezdődött a meccs, de zúgott a nézőtérről a „Gyilkosok!” és a „Mocskos zsaruk!” kórus, és még a félidő előtt megérkezett egy mentőhelikopter. Ekkor terjedt el a hír, hogy az egyik szurkoló meghalt – ezt később Pázmány Péter polgármester kezdeményezésére a hangosbeszélőn keresztül cáfolták. Vasárnap déli információnk szerint – amely szintén a rendőri fellépést indokolatlannak és szakszerűtlennek minősítő polgármester úrtól származik – a pozsonyi klinikára szállított Lengyel Krisztián 18 éves szerdahelyi fiatalembert leszámítva már mindenkit hazaengedtek a kórházakból. Lengyelnek viszont – akit viperával vertek eszméletlenre, és az érte érkezett mentősök is kaptak a rendőri ütlegekből – sok minden más súlyos sérülés mellett eltört a nyakcsigolyája, műtét vár rá.
A meccset egyébként fölényes magabiztossággal 4-0-ra megnyerte a jóval erősebb Slovan. Némi gyógyír, hogy az egyetlen magyarországi magyar, egyébként jobbfedezet Regedei Csaba volt a DAC legjobbja, Pinte Attila, az egykori Fradi-sztár viszont meglehetősen lassúnak tűnt középhátvédként. Ám e délutánon ez volt a legkevésbé lényeges. Két körülményt nem győzünk eléggé hangsúlyozni a „nézőtéri botrányról” vagy „magyar szélsőjobboldali huligánok randalírozásáról” szóló híradások közepette. Egy: nem igaz, hogy a meccs előtt, a városban összecsaptak volna a rendőrök a magyar drukkerekkel. Kettő: a szlovák belügyi szervek által emlegetett rejtélyes, „takarásban bűncselekmény” – ez a nyelvi szörnyszülött – nem valósult meg, már csak azért sem, mert senki sem tudja, mi az.
Ellenben az történt, hogy amikor ki akarták függeszteni a kerítésre Fradi Monsters zászlaját, megindultak a szlovák rendőrök.
Ez csak azért különös, mert már egy órával a meccs kezdete előtt megannyi „Vesszen Trianon!” és „Justice for Hungary!” feliratú molinót láttunk a korláton, a „Felvidéki Harcosok” turulmadaras lobogójáról nem is beszélve.
Hogy miért éppen a „Fradi Monsters” volt az utolsó csepp a belügyi verőbrigád poharában, azt még csak nem is sejtjük.