Megfelelés a tabusítóknak

Tavaly márciusban lapunk interjút készített Fodor Márkkal, az Amnesty International Magyarország akkori igazgatójával. A volt igazgató zavart hebegéssel igyekezett azokat az okokat magyarázni, amikért a „szemkilövés” kifejezés az Amnesty Internationalnek a Gyurcsány-kormány emlékekből kitörölhetetlen rendőrterrorját is tartalmazó jelentésében nem szerepelt. Magyarázkodásában szó esett arról, hogy a szemkilövés „jó kérdés”; hogy a szervezetük keresőrendszerét frissítik; hogy a rendőrségben vannak „strukturális problémák”; hogy noha olvassák a Magyar Nemzetet, abból nem tűnt fel számukra a szemkilövés, és arról, hogy a Civil Jogász Bizottságnak a 2006. október 23–24-i brutalitásáról készített jelentéséről tőlünk hallott először. Majd arra a kérdésre, hogy ha Putyin rendőrsége kilőtte volna Garri Kaszparov – belföldi támogatottság nélküli orosz ellenzéki – szemét, vajon ezt az aktust se emelték volna ki egy jelentésben, azt felelte, hogy ha a rendőrség csak szemet lő ki, akkor azt kiemelték volna. Arra a viszontkérdésre Fodor Márk hosszabb köntörfalazás után sem tudott válaszolni, hogy tud-e olyan példát mondani, amikor egy rendőrség csak szemeket lő ki.
Az interjút követően egyébként a londoni szervezet magyarországi fiókjánál igazgatócsere történt.
Vajon mi lehet az igazi oka annak, hogy az Amnesty International a „szemkilövés” kifejezést és témáját nem vette fel az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulóján elkövetett jogsértésekről szóló jelentésébe?
És mi lehet az oka annak, hogy ugyanez az aktív feledés fedezhető fel a New York-i Freedom House jelentésében is, noha annak szintén van budapesti irodája? Vagy az összes többi nemzetközi emberjogi szervezet jelentéséből a „szemkilövés” éppúgy hiányzik, mint az amerikai külügyminisztérium éves, emberjogi országjelentéséből?
Az is érezhető, hogy a szemkilövetés – talán annak kifejezőereje, netán az uralkodó „politikailag korrekt” légkör megsértésétől való félelem miatt – tabutéma volt az Európai Unió intézményeiben is. Olyannyira, hogy még az Európai Parlament jobboldali képviselői se említették meg egyetlenegyszer sem, és a 2006. október 23-i eseményekről a nemrégiben Strasbourgban rendezett fotókiállításról pont az erről szóló, legborzalmasabb és a Gyurcsány-kormány uralmának lényegét leginkább kifejező fotók hiányoztak.
Lapunkban várhatóan néhány nap múlva interjú jelenik meg Leonard Orbannal, az Európai Bizottság többnyelvűségért felelős biztosával. A biztos rendkívül döbbenten reagált arra a kérdésre, hogy mit jelent neki a „szemkilövés” kifejezés. Elmondta, hogy annak nincs is román megfelelője. Vagyis: az Európai Bizottsághoz még máig nem jutott el annak híre, hogy mi történt a végzetes napon Budapesten.
Már ha ez hihető egy olyan, több tízezer embert foglalkoztató szervezetről, amelyik árgus szemekkel figyel és fordíttat mindent, ami a tagállamokban történik.
Ami a bizottság „nem hallok, nem látok” álláspontját illeti, azt még pikánsabbá teszi, hogy Franco Frattini, az Európai Bizottság korábbi alelnöke és igazságügyért, szabadságjogokért és biztonsági kérdésekben felelős biztosa angol fordításban kapta meg a Civil Jogász Bizottság jelentését, amelynek 2. számú függeléke (Esetleírások a 2006. október 23–24-i eseményekkel kapcsolatban/A Demokrácia Központ esettárából) ilyen eseteket is tartalmaz:

„október 23., délután 6 óra körül
B. Zs. a Fidesz nagygyűlésén tartózkodott a Deák tér közelében a Károly körúton, ahol a rendőri túlkapás következtében 17.00 óra körül gumilövedék érte a bal szemét… Látlelete van. Látása nagy valószínűséggel tartósan károsult, pupillája fényre nem reagál…
október 23., délután 6 óra körül
23-án a nagygyűlést megelőzően szeretett volna a Deák tér felé menni, már a rendőri támadás miatt a Dob utcába menekült többedmagával. Felfigyelve arra, hogy sokan az utcába futottak, nézett hátra, és ekkor egy lövés érte a szeme belső sarkánál. Ájultan esett össze. Mentő vitte a Honvéd Kórházba…

október 23., délután 6 óra után
Az illető édesanyja tett nálunk bejelentést. A sértettet kórházban ápolták több napon keresztül (Péterfy). A szeme sérült, a Síp utcánál történt
23-án este, vétlen szemlélője volt a történéseknek. Látása jelentősen károsult, ezentúl csak szemüveg használatával fog látni. Mentő szállította be a kórházba…

október 23., este
G. L. a Fidesz nagygyűlése után a Nagyvárad téren találkozott egy barátjával, majd 9 óra körül visszatért az Astoriához. Aztán a Rákóczi út és Nyár utca találkozásánál tartózkodott, amikor egy gumilövedék eltalálta. A rendőri sorfal felől érte a támadás. Gyalog jutott el, súlyos sérüléssel a halántékán, a Péterfy S. utcai Kórházba. Szemsérülése további operációt igényel. November 2-án távozott a kórházból. Feljelentést tett az ügyészségen.”

Rendkívülinek tekinthető az is, hogy ezek az esetek, azaz éppen a szemekre célzás és azok kilövése, elkerülték a teljes nyugati sajtó figyelmét, holott annak nem egy tudósítója már az 1990-es fordulat vagy a kilencvenes évek eleje óta él Magyarországon – sokuk rendszeres rettegésükről számolva be médiájukban a szélsőségektől.
Vajon mi ennek az oka? Az, amit Szavolszkij budapesti orosz nagykövet támadhatatlanul fogalmazott meg, amikor azt mondta, „tudjuk, hogy ez a sajtó kinek a kezében van”?
Arról a sajtóról van szó egyébként, amely azonnal jelentést ad ki rasszista indítékú támadásokról anélkül, hogy a támadót azonosítanák, de következetesen hallgat a mai kormányt és az SZDSZ-t egy kicsit is kínosan érintő olyan ügyekről, mint arról, hogy a kormány a politikusok elleni tojásdobálást – a világon egyedül – börtönnel bünteti, vagy Demszky Gábor budapesti főpolgármester és Kivágó Iván Györgyné, a kommunista kémelhárítás megbecsült tagja pikáns szövetségéről.
De a szemkilövés és általában az akkori iszonyat a 47 tagú, strasbourgi Európa Tanács figyelmét is elkerülte. Hogy Eörsi Mátyás szemét nem bökte ki, érthető, de hogy a jobboldali magyar küldöttek figyelmét is elkerülte, az már különösebb, holott ennek az intézménynek honlapja szerint látóterének központjában az emberi jogok, a demokrácia és a jog uralma áll, első célja pedig „az emberi jogok, a plurális demokrácia és a jog uralmának védelme”.
A nyugati emberjogi szervezetek jelentéseikben szinte teljes egészében a Magyarországon működő, a közvélemény szemében balliberálisnak tekintett helyi emberjogi szervezetektől kapott információkra támaszkodnak.
Ezek egyike a Magyar Helsinki Bizottság, amelynek tiszteletbeli elnöke az SZDSZ-es eszmekörhöz pontosan annyira köthető Komoróczy Géza, mint Kőszeg Ferenc, aki e balliberális pártalakulatnak formálisan is egyik vezetője volt. És aki korábban – „valódi” emberjogi aktivistaként – az Országház előtt demokratikusan tüntető embereknek szamárfület mutatott, majd sikertelenül perelte kártérítésre a ruháját ért tojás megtisztításának 1600 forintos költségét. Ezek a Komoróczy–Kőszeg-féle szervezetek alapvető ellenérzést mutatnak minden iránt, ami a jobboldallal köthető össze, és munkájuk alapján fő céljuk az, hogy a világ a balliberális kormányzatoknak a nyugati világ demokráciájában érvelhetően példátlan kilengéseit azok valódi mélységében, azaz valóságában ne ismerhesse meg.
A jobboldal és a jobboldali sajtó elleni féktelen gyűlöletük a valóság durva tagadására is ragadtatja őket.
Lapunkban egy február végén Globális megbélyegzés címen megjelent vezércikk állításaira a Magyar Helsinki Bizottság perrel fenyegetőzve követelt több pontban helyreigazítást. Az első követelés úgy kezdődött, hogy nem felel meg a valóságnak az a tényállítás, amely szerint a bizottságot elsősorban a Soros Alapítvány és a Nyílt Társadalom Intézet finanszírozza. A bizottság saját honlapján viszont ez áll: „Az utóbbi években a Magyar Helsinki Bizottság főbb támogatói: a Soros Alapítvány, a Nyílt Társadalom Intézet…”
Említett cikkünk azt is kifogásolta, hogy a Magyarországon 2006. október 23-án történtekről e szervezet messze nem a valóságnak megfelelően tájékoztatott. Míg a fenyegető levél ezt a pontot is korrigáltatni akarta, saját honlapjukon 2006. október 26-án megjelent közleményük így kezdődik: „A sajtóban megjelent híradásokból, valamint a hozzánk érkezett levelekből az tűnik ki, hogy a Magyar Helsinki Bizottság október 24-i közleményét sokan félreértették. Álláspontunk szerint a be nem jelentett, valamint az erőszakosan fellépő tüntető csoportok rendőri feloszlatásának elrendelése, tehát az erre vonatkozó parancs kiadása volt jogszerű.”
A fentiek nehezen cáfolható példái annak, hogy a „Nyugat” véleményformáló intézményei és emberjogi szervezetei – sőt nemegyszer politikai gépezete – a valóság tagadását és kizárását sem tartják súlyos árnak, ha nálunk a neoliberálissá vedlett volt kommunisták és csatolt részei érdekeinek megvédéséről van szó. Holott az ezért fizetendő ár valóban súlyos: ma már szerencsére a magyar közvélemény túlnyomó többsége kifejezett undorral fordul el a nagy szavakat, a szabadság és demokrácia értékeit hangoztatóktól és így, sajnos, a Nyugat alapvető intézményeitől, amelyek éppen oly brutalitással alkalmazzák a kettős mércét a magyar társadalommal szemben, mint amilyen brutalitással annak helyi kedvencei lövetik ki a demokratikus jogaikat gyakorlók szemét.
A következő kormány – hacsak valami rendkívüli fordulat nem történik – jobboldali lesz, Orbán Viktor miniszterelnökségével.
A baj az, hogy míg a közvélemény nagy része már szinte teljes tudatában van annak, hogy mit várhat e nyugati intézményektől, a Fidesz politikusaira – önáltatásuk miatt, a Nyugatot feltétlen barátnak tekintve – hatalmas csalódás és kiábrándultság vár.
Már most meg tudnánk írni azokat a cikkeket, amelyek a választások utáni hónapoktól kezdve jelennek meg majd a nyugati sajtóban, és azokat a „jogsértéseket”, amelyek cáfolatára a második Orbán-kormánynak hatalmas energiája fecsérlődik el. És már most tudjuk, hogy milyen, szándékosan a nemzetnek és választott kormányának ártó, hazug eszmék hullanak majd termékeny talajra az osztrák Der Standardtól a globális emberjogi szervezeteken át a budapesti holland nagykövetségig és nála hatalmasabb társaiig.
Sokkal hatékonyabb út lenne tanulmányozni azt – például akár a korábban „szélsőjobboldalinak” nevezett kormányok által vezetett Svájc vagy Olaszország példáján –, hogy a siker útja nem az „appeasement”, a nyugati intézmények kegyeinek keresése, hanem a saját érdekek kíméletlen érvényesítése úgy, hogy a globális politikai színpadon a szereplők egymással ellentétes vagy azonos, illetőleg részben átfedő érdekeit megkeresve kell velük tárgyalni, a belső ellenérdekeltek anyagi forrásait drasztikusan addig csökkentve, ameddig nem ütik kezükkel a szőnyeget megadást jelezve, és bizonyíthatóan hagynak fel azzal a munkájukkal, amelyre sokaknak van már néhány kiforrott meghatározása és jelzője.