Lehet-e jogszerű, ami erkölcstelen?

Jogszerű, bár lehet, hogy nem erkölcsös – ez a kommentár is elhangzott a BKV humánpolitikai igazgatójának végkielégítése kapcsán. Két oka van annak, hogy úgy döntöttem, leírom a véleményemet a méltán közfelháborodást okozó üggyel kapcsolatban.
Az egyik ok ez a bizonyos körökben közkedvelt és látszólag értelmes, ámde cinikus replika. Lehet-e, szabad-e szembeállítani a jogszerűséget és az erkölcsösséget? Elfogadható-e az a vélekedés, amely szerint attól, hogy valami nyilvánvalóan nem erkölcsös, még lehet jogszerű, mert például úgy tűnik, megfelel bizonyos formális jogszabályi kitételeknek?
Álláspontom szerint nem.
A jog mindig is az erkölcsön alapult. Az erkölcs a társadalom által évezredeken át kialakított és elfogadott olyan zsinórmérték, amely megmondja azt, aminek lennie kellene, tehát, hogy az adott helyzetben mi a helyes magatartás, hogyan kell cselekedni és mit nem lehet tenni. Nincs, nem lehet – demokráciában különösen nem – erkölcstelen a jog vagy jogtalan, de erkölcsös valami. A társadalom a hatalom gyakorlóin keresztül mindig is azt tette az írott vagy szokásjog, illetve a precedensjog részévé, amit erkölcsi alapon követendőnek, kikényszerítendőnek vagy tilalmazottnak tekintett. Tehát a két fogalom, a jog és erkölcs közé sokkal inkább az egyenlőségjel tehető, de egymással semmiképpen sem állíthatók szembe.
Egyáltalán igaz-e az, amit szintén gyakran hallani, hogy a jog nem erkölcsi, illetve az erkölcs nem jogi kategória? Sokan tartják így, divatos vélekedés, de vajon igaz-e? Lássuk ezek után a konkrét példán – a BKV személyzetis asszonyának végkielégítésén keresztül – e vélekedés próbáját. A polgári törvénykönyv (Ptk.) 200. paragrafusa szerint, „semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik”. A munka törvénykönyve (Mt.) 8. paragrafusa szintén kimondja:,, semmis az a megállapodás, amely a munkaviszonyra vonatkozó szabályba, vagy egyébként jogszabályba ütközik”.
Jól látjuk tehát, hogy már ezen két jogszabály megfogalmazása is jogi normává teszi a társadalmi normát, az erkölcs kérdését akkor, amikor a két jogágban – a polgári jogban és a munkajogban – tiltja a jó erkölcsbe ütköző magatartást. A Ptk. és az Mt. alapelvei is nyilvánvaló erkölcsi parancsokat öntenek törvényi formába, amikor alapelvként rögzítik a jóhiszemű és tisztességes eljárás követelményét, valamint azt, hogy a polgári és a munkajogi jogviszonyokban is „úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható”. (Lásd az öreg Buddenbrook intelmét fiához: Fiam, napközben járj vígan üzleteid után, de csak olyan üzleteket köss, hogy éjszaka nyugodtan alhassunk.)
Ezek a nyilvánvaló erkölcsi parancsok tehát olyan zsinórmértékek, amelyek a napi magatartásunkat kell hogy irányítsák. Bizonyosan azért foglalták törvénybe, mert fontosak a társadalmi együttélés szempontjából. Ugyanilyen parancs, illetve negatívan megközelítve tiltás a joggal való visszaélés tilalma. Mi a helyzet a BKV-s végkielégítés tekintetében? Vajon miben rejlik a jó erkölcsbe és a jogszabályba ütköző jellege? E véleményemet abban a feltevésben fogalmazom meg, hogy valóságosnak fogadom el azt az állítást, miszerint a BKV személyzetisének a munkaviszonyát a felek közös megegyezéssel ugyan megszüntették, ám Szilágyiné Szalai Eleonóra munkaviszonya ténylegesen nem szűnt meg, őt igen magas átlagjövedelem mellett tovább foglalkoztatták, jóllehet, három különböző jogcímen öszszességében százmilliós nagyságrendű kifizetést eszközöltek javára; nagyobb részben végkielégítés jogcímén, két kisebb, de egyenként is tízmillió forint fölötti részben pedig titoktartási kötelesség megtartása és prémium jogcímén.
Mivel közpénzből gazdálkodó, közszolgálati feladatokat ellátó, önkormányzati tulajdonú társaságról van szó, ezen adatok és információk nem lehetnek titkosak, közérdekűnek minősülnek, tehát mindenkinek joga van megismerésükhöz. Kezdjük a végkielégítéssel. A megnevezésben is benne foglaltatik célja, vagyis hogy: végkielégítés. Ezzel a jogintézménnyel a jogalkotónak az a jogi és társadalmi célja, hogy egy adott munkáltatónál hosszabb ideje foglalkoztatott munkavállalót átmeneti időre anyagilag „támogasson”, ha munkaviszonyát a munkáltató rendes felmondás útján szünteti meg, vagy ha a munkáltató jogutód nélkül megszűnt.
A végkielégítés elengedhetetlen feltétele, hogy a munkaviszonynak ténylegesen meg kell szűnnie az adott munkáltatónál és a munkaviszony megszüntetése a munkáltató rendes felmondása vagy jogutód nélküli megszűnése következtében álljon elő.
Bármely feltétel hiánya jogalap nélkülivé és jogellenessé teszi a végkielégítés jogcímén történő kifizetést. A BKV személyzetisének munkaviszonya nem szűnt meg, őt tovább foglalkoztatták munkaviszony keretében, ellenben valamilyen megállapodás alapján mégis végkielégítési jogcímen fizettek ki részére több mint 70 millió forintot. A kifizetés, minthogy a munkaviszony ténylegesen nem szűnt meg, jogellenes, és egyúttal úgy az alkalmazott technikát – a jogellenes, illetve színlelt célt illetően –, mint az arányait figyelembe véve nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik, különös tekintettel a BKV folyamatos milliárdos veszteségeire. Ezen túl a kifizetés nyilvánvalóan a ténylegesen meglévő jog (akár a felmondás, akár a közös megállapodás joga) rendeltetésellenes gyakorlásával, joggal való visszaélés útján történt, megkárosította a nemzetgazdaságot is, miközben mások – az adófizető állampolgárok – törvényes érdekének csorbításához vezetett.
Nem hinném ugyanis, hogy akár választott képviselőink útján, akár máshogy felhatalmazást adtunk volna arra, hogy a tartósan veszteségesen gazdálkodó és a közszolgálati funkcióját egyre kevésbé ellátó BKV ilyen módon támogassa bármely vezetőjét. Ha igaz, hogy Szilágyiné korengedményes nyugdíjban részesült, vagy javára ezt már megállapították, akkor egyértelmű, hogy az Mt. 95. paragrafusa szerint végkielégítés eleve nem is járhat neki.
Ejtsünk szót röviden a következő jogcímről, a titoktartási kötelezettség megváltásáról is. E jogcímen történő kifizetés indoka és célja az, hogy a munkavállaló a munkáltatójánál munkaviszonya keretében olyan információkhoz jut hozzá jogszerűen, amelyeket – ha a munkáltatónál megszűnik a munkaviszonya – konkurens munkáltatónál való elhelyezkedés esetén az új munkáltató rendelkezésére bocsáthat. Ennek az üzleti kockázatát kívánja a volt munkáltató azzal mérsékelni vagy kizárni, hogy amennyiben megszüntetik a munkaviszonyt az Mt. szerint legfeljebb hároméves időtartamra megfelelő pénzbeli ellenérték fejében további titoktartásra kötelezi a munkavállalót.
Mi is akkor a baj ezzel? Egész egyszerűen az, hogy jogcímét illetően indokolatlan és jogalap nélküli, összegszerűségében pedig erkölcstelenül aránytalan. Mivel a BKV személyzetisének a társaságnál fennállott munkaviszony nem szűnt meg, őt továbbra is terhelte az Mt. 3 paragrafusában megfogalmazott titoktartási kötelezettség, amiből következik, hogy a titoktartási jogcímen kifizetett több mint 10 millió forintos juttatás jogalap nélküli, jogszabályba ütközik. A már vázolt és mindenki által ismert gazdasági helyzetre tekintettel nyilvánvalóan a jó erkölcsbe is ütközik. (Nem mellékesen rögzíthetjük, hogy azért is, mert tudomásunk szerint a BKV-nak ma még nincs konkurense.)
Néhány mondatot szentelnék a sajtóhírek szerint elmaradt prémium jogcímén kifizetett összeg jogszerűségére is. A munkajog alapvetése, hogy a munkavállaló a tőle elvárható legnagyobb gondossággal köteles a munkáját végezni. A prémium kizárólag az előzőekhez képest többlet, extrateljesítményhez köthető. Komoly fantáziát igényel annak elképzelése, hogy a köztudottan milliárdos veszteséggel gazdálkodó BKV-nál milyen valós és igazolt extrateljesítményt produkált a személyzeti vezető ahhoz, hogy részére mintegy húszmilliós elmaradt prémiumot fizessenek ki! Azt gondolom, hogy a jó erkölcsbe ütközés ez esetben is tetten érhető.
Láthatjuk tehát, hogy a vizsgált végkielégítési ügyben úgy a nyilvánvaló jó erkölcsbe ütközés, mint a direkt jogszabálysértés is megállapítható, ami azt jelenti, hogy a szóban forgó megállapodás, amely e kifizetéseket lehetővé tette, a Ptk. és az Mt. szerint is semmis, következésképpen érvénytelen. Ennek pedig többek között az a munkajogi következménye, hogy a semmis jogviszonyt, megállapodást haladéktalanul fel kell számolni. (Az esetleges polgári jogi, illetve büntetőjogi konzekvenciákról most nem teszek említést.)
A címben feltett kérdésre tehát álláspontom szerint csak az a válasz adható, hogy nem lehet jogszerű az, ami ilyen mértékig nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. Tehát az erkölcs igenis lehet jogi kategória, ahogy a jog is erkölcsi.
Végezetül a második ok, amiért tollat ragadtam, a következő, Babits Mihály Jónás könyvéből vett idézet: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma”.

A szerző gazdasági és munkajoggal foglalkozó ügyvéd