Orbán Viktor, a Fidesz elnöke…
És itt meg kell állni. Mivel Orbán Viktor valóban a Fidesz elnöke, ezért a nyelvtolvajoknak ő nem lehet az. Csak „vezér”.
Hogy miért, az már a könyökünkön jön ki. Hitler, Mussolini… Tudjuk.
Kisajátítanak szavakat, fegyvernek használják őket, szándékot álcáznak.
De folytassuk.
Tehát Orbán Viktor, a Fidesz elnöke a Magyar Nemzet július 25-i számában hosszabb elemzést írt arról, hogy miképp látja a világot.
Most dicséret következik.
Az írás remekbe szabott.
Mellékvágás: feltételezhető, hogy az olvasók többségének szemében, akiknek a valóság számít, az írás felsőfokú dicsérete könnyebben elfogadható attól, akitől tényeken alapuló véleményt várnak.
Most ismét álljunk meg. Egy balliberális véleményformáló másfél újságoldalon megírt tanulmányában – ha a politikai haszonszerzés reménye éppen ezt diktálná – nyilván azt állapítaná meg, hogy ennek az ellenkezője igaz. Vagyis azt, hogy e sorok írója kritikátlanul dicsér mindent, ami a Fidesztől jön. Hogy ezt a valóság és nem egy érintett politikus keményen cáfolja, arról ismét Roy jut eszünkbe, akinél nem sok kitűnőbb asszonyt hordoz a föld a hátán.
További nem egészen idetartozó megjegyzés: Arundhati Roytól, aki undorodik a globalizáció milliárdokat kifosztó gyakorlatától és azoktól, akik a diktatúrát demokráciának hazudják. Vagyis könyve magyar megjelenésére várhatunk. (A könyvkiadás és – főleg – a könyvterjesztés gatyába rázását is „elmulasztottuk”. A többes szám itt hamis.)
Megint folytassuk.
Orbán Viktor elemzése tehát, amely a világban és a kontinensünkön zajló folyamatokról szól, nagy ívű és nagyon is esedékes volt. Hosszú idő óta a pártelnök legérdekesebb írása.
Legnagyobb értéke, hogy azt írja le, amit lát.
Ázsia emelkedéséről például ezt mondja: „Ázsia a tektonikus mozgásokat megillető borzongással vegyes ámulattól kísérve emelkedik egyre magasabbra, hovatovább megfordította a globalizáció mélytengeri áramlatát, ma már nem a Nyugat, hanem Kína a szabadjára engedett világgazdasági folyamatok első számú haszonélvezője, s nemcsak saját hatalmas belgazdaságának pályáján jelentette be visszavételi igényeit, hanem már a Nyugat saját belpiacainak kapuját döngeti, s szakítja be hamarosan.”
Írja teljes joggal a most éppen fennállása hatvanadik évfordulóját ünneplő kommunista Kínáról.
Az esszé sarkalatos tétele, hogy Európában a jobboldal diadalmenetét éljük át.
Hazudik, mert igaza van
Jobboldali zöldségek címmel szeptember 10-én a közszolgálatilag is független Aczél Endre (ő a másik oldalon véleményformáló) cikket írt lapjában, a Népszabadságban, amely „természetesen” szintén független, noha a tények azt mutatják, az MSZP tulajdonilag is növekvő befolyást szerez benne egy hozzá kötődő alapítványon át.
Aczél Endre így kezdi cikkét: „Néhány héttel ezelőtt e hasábon »baloldali zöldségekről« értekeztem, mert ostobaságnak gondoltam, hogy nem kevés, jelentős szocialista politikus bal felé keres (egészen homályos) kitörési pontokat az MSZP–SZDSZ-kormányzás – általuk – »neoliberálisnak« gondolt, valójában ilyenként sosemvolt gazdaságpolitikájából”.
Arra most ne térjünk ki, hogy e többszörösen is független újságíró a saját írását „értekezésnek” értékeli. Arra viszont igen, hogy Aczél cikkének első mondatában máris kimeríti a „Roy-tézist”, amelyet mottóul választottam.
Mert ha az MSZP–SZDSZ-kormányzása nem neoliberális, akkor a valóban létező neoliberalizmus nem létezik.
Aczélnak azonban – és a lóláb, mint szinte minden cikkéből, itt is azonnal kilóg – az fáj igazán, hogy kedvenc konglomerátumában vannak centripetális erők, amelyek a pártot szétrobbanthatják. Miután, tegyük hozzá, az MSZP megérdemelt pokolra kerülését és a megfeneklett hajóról menekülést az okozza, hogy az országot sajtóbeli nyaldoncai buzdítása mellett a neoliberális doktrína legféktelenebb elemeinek valóságba ültetésével romhalmazzá tette. Amelynek egyik járulékos, pozitív eredményeként korábbi koalíciós partnerének a pártja eredeti, végsőkig kártékony formájában már csak utált frakciójában vonaglik tovább.
Egyrészt.
Másrészt köztudott, hogy Aczél kedvenc világnézete – miután azt haszonelvű módon gyorsan átcserélte a korábbi, szocialista meggyőződéséről – éppen e neoliberalizmus lett.
Harmadrészt bevezető ajánlása önfényezés, ami Aczél „tárgyilagosságát” hivatott bemutatni, vagyis hogy ő nemcsak a jobboldalt fogja bírálni, de „bírálta” már e tárgyban (is) a baloldalt.
Tárgyilagosság egyáltalán egy olyan laptól, amely húsz év alatt egyetlen cikkében nem talált semmi kifogásolnivalót a nyilván tökéletes, a volt pártlap ősmodelljének számító Lendvai Ildikóban, az MSZP elnökében?
Aczél, az állásainak amúgy fogyó számát bánatosan néző publicista a valósággal és annak írásában megjelenő értelmezésével mindig is bajban állt.
Jól emlékszünk arra, amikor a csehországi kuponos privatizáció gerjesztette haragját úgy ütötte le Prágán, hogy megjósolta: pintyként hagyjuk le őket gazdaságilag.
Hogy azóta a magyar és a cseh életszínvonal között akkora és egyre növekvő a távolság, mint Demszky Gábor budapesti és Pavel Bém prágai aluljárói között, annak valóságáról csupán a balliberális véleményformálókat kellene meggyőzni, akik egyébként egy BKV által megrendelt, többmilliós tanulmányban ennek is bebizonyítanák az ellenkezőjét.
De emlékszünk Aczél azon cikkére is, amikor azzal „mentegette” a korábbi, jobboldali-konzervatív kormány irányítása alatt jól menő lengyel gazdaságot, hogy megy az magától is. Hogyne: nyilván Kaczynski neoliberális pirulát nyelt, lenyeste az állam valamennyi karját, majd a véres torzót – az így megcsonkított lengyel gazdaságot – focilabdaként az égbe rúgta, „Szto lat!”-ot kiáltva búcsúként.
Vagy amikor Amerika egyik patinás, vezető diplomáciai iskoláját, a bostoni Fletcher School of Law and Diplomacyt hazudta a „futottak még” kategóriájába csak azért, mert ott Orbán Viktort kitüntették.
Mindegy. Ismerjük a balliberális oldalt. Ha „ócsítani” kell a forintot, fizetett szakértőik rizsmákat írnak tele ennek áldásos hatásairól. Ha stabilizálni, akkor az ellenkezőjét dicsérik. A néptől rabolt pénzből jut a szakértőknek. (Micsoda demagóg és populista mondat, ugye? Mert igaz.)
Aczél ezután nem vesztegeti az időt, és nekimegy bírálata tárgyának, Orbán említett cikkének. Módszere a balliberális oldalról ismert: vitapartnere szövegét vagy szándékosan félreidézi (akár – mint megtörténik szinte naponta – idézőjelbe téve is a meghamisított szöveget), félreértelmezi, gondolatmenetét átgyúrja, majd a hamisítványt ostorozza.
Így tett Aczél is, amikor azt írja, Orbán nem mond igazat, mert azt állítja, „taroltak” a jobboldali pártok az Európai Parlamentben: „Először is nem taroltak, az EP-ben az erőviszonyok alig változtak (kiemelés tőlem – L. I.)”.
Aczélnak könnyű dolga van, hiszen a pártlap olvasói éppen úgy nem látják a nyársra döfött szöveget, mint annak idején a kommunista kritikák mellet a „burzsoá” eredetit.
Ugyanis Orbán pontosan azt állította, amire Aczél az Orbán szövegéből gyártott aczéli madárijesztőt átjavította:
„Az európai jobboldalnak erősnek és egységesnek kell lennie, különösen most, hogy a brit konzervatívok kiválása után és ellenére megőrizte vezető szerepét (kiemelés tőlem – L. I.) az Európai Parlamentben, és uralja az Európai Tanácsot is. Szilárdan kézben tartja a kontinens meghatározó súlyú országainak kormányait Németországban, Franciaországban és Olaszországban is.”
Aczél újabb érveléshamisítási gyakorlatához kezét dörzsölve hozzáteszi – még a német választások mára már Aczélék számára ismét szomorú eredményének ismerete előtt, „Megemlítendő továbbá, hogy három német tartományban a minap egyenesen szélsőbaloldali (Linke) előretörés volt tapasztalható a helyi parlamenti választásokon, éspedig kemény”.
Majd jön a „diadalmas” következtetés levonása: „Még a jele sem látszik, hogy az Orbán által taroló gyászosnak kihirdetett európai jobboldal akaratérvényesítő képessége (ha van ilyen) ráterülne a kontinensre.”
A népszabadságos még az amerikai és japán „baloldali” fordulatot említi, berángatva azt az eredeti érvelés európai területére, majd azt írja aktuális helyzetünkről, hogy „Nem lógunk ki a sorból, vagy ha igen, akkor egy sor más makrogazdasági mutató tekintetében pozitívan”. Mondja ezt az az ember, akinek munkahelyén hetente felütheti a számára megcáfolhatatlan forrás, az Economist statisztikai összeállítását, amely vezető adatsora a gazdaság növekedéséről szól, és ahol a többi felsorolt adatok is egy végletekig szomorú állapotot, valamint kilátást tükröznek rólunk nyolcévi Aczél-barát kormányok után.
Akár a brit hetilap tegnapi számában is, ahol a GDP-re vonatkozó négy adatsor összességében a feltüntetett negyven ország közül a mi helyzetünket mutatja a legsiralmasabbnak. Ami pedig a friss hetilap vezércikkének címét illeti (A vihar után – az új gazdasági táj gyászos lesz, hacsak a politika csinálói nem ösztönzik a növekedést), attól az állam elsorvadásáért drukkoló minden neoliberális hátán joggal áll fel minden szőrszál.
De most hagyjuk a pártpropagandában konzervált kommentátor termékét, amelyet a balliberális érveléstechnika illusztrálására használtunk.
Helyette nézzük, miként látják a jobboldal erőnyerésének dinamikáját a neoliberális oldalon, így az MSZP- és az SZDSZ-frakció háza táján a legkomolyabban vett külföldi laptársaink.
Igaza van, mert igaza van
Az International Herald Tribune, a New York Times globális kiadása szeptember 29-i száma címoldalának közepén fősztoriként terpeszkedik az az elemzés, amely Haldoklik a szocializmus? – Az európai baloldal megvalósítja programját, és bevonul a jobboldal címen jelent meg, a negyedik oldalon folytatódva igencsak nagy terjedelemben egy választási vereséget szenvedett, leforrázott Ségolene Royallal, Sarkozy egykori kihívóját és hasonlóan reménytelenül borús arcú híveit mutató fotó illusztrációjával.
Steven Erlanger párizsi keltezésű körképének az első mondata így hangzik: „Egy szellem járja be Európát, a szocializmus lassú összeomlásának szelleme.”
Azért omlik össze, írja, mert a szocialista pártok és baloldali „unokatestvéreik” nem találtak választ arra a kihívásra, amit a kapitalizmus legutóbbi 75 éves történelme egyik legnagyobb válsága okozott.
A német szavazók elprakkerolták a szociáldemokratákat, és ugyanezt tették baloldali jelöltekkel Európa más országaiban, beleértve a francia szocialistákat 2007-ben. „Ahol még baloldali pártok vannak hatalmon, mint Spanyolországban és Nagy-Britanniában, ott ostrom alatt állnak.”
Az európai jobbközép pártok, olvasható a cikkben, számos, eredetileg baloldali gondolatot tettek magukévá, beleértve a nagyvonalú jóléti támogatásokat, az állami egészségügyet is.
Amikor pedig Sarkozy és Merkel elítéli a kapitalizmus angolszász modelljének túlzásait, míg magasztalják az állam védő hatalmát (újabb pofon hazai neoliberálisainknak, vagyis az uralkodó „osztálynak”), egykori, fősodratúvá vált szocialista eszméket hangoztatnak.
Erlanger röviden kitér Portugáliára is, ahol a kormányzó szocialistákat újraválasztották, de a parlamentben elvesztették abszolút többségüket, majd visszatérve az általános tendenciákra, idézi a 43 éves Enrico Lettát, Berlusconi reménybeli ellenfelét, aki kijelentette, hogy „a szocializmus a múlt század válasza”. Tony Judt, a világszerte ismert amerikai történész pedig azt mondta a lapnak, hogy a szocialisták friss gondolkodása nélkül nincs jövőjük Európában, ami véleménye szerint rossz hír, ugyanis a szocializmus halálával „az európai demokratikus konszenzus magjának egyik eleme enyészik el”.
De ha a jobboldal térnyerését mutató valóság, Orbán és az International Herald Tribune mégis tévedésben lenne Aczél véleményével szemben, az ismertetett cikk megjelenésének másnapján, szerdán a lap globális brit társa, a Financial Times sietett az előbbi három segítségére azzal, hogy második oldalán ugyanerről a témáról e címmel írt: Európa baloldala csődöt mond akkor, amikor éppen feljövőben kellene lennie.
Ennek is idézzük az első mondatát: „Európa nagy fővárosaiban a középbal hagyományos pártjai visszavonulóban vannak.”
Quentin Peel később ezt írja: „Tíz évvel ezelőtt a kép teljesen más volt. Az Európai Unió 15 tagállamából 12-ben a szocialisták kormányoztak. Tony Blair Új Munkáspártja és Gerhard Schröder reformista SPD-je magukat az »új radikálisoknak« nevezték, a piacbarát arcú szocializmus »harmadik útját« emlegetve.”
És éppen ez a problémájuk ma: a brit és a német pártra a választók úgy tekintenek, mint a baj keletkezésekor irányító pártokra. Így nem bíznak bennük, hogy választ adnak a recesszióra, hanem a probléma részeként tekintenek rájuk. Vannak kivételek, mint Spanyolország és Görögország, ahol Papandreu Paszok Pártja várhatóan megnyeri a holnapi választásokat. E két országban a konzervatív ellenfeleknek nem sikerült a politikai színpad középpontjába kerülniük.
Ez tehát az európai jobboldal tényleges térnyeréséről kialakult vélemény az újságírás „sztratoszférájában” is, szemben a Népszabadság álláspontjában kifejezett valóságidegen propagandával.
Ma minden jel arra mutat, hogy a jövő évi választások eredménye Magyarországon – hogy udvariasan fejezzük ki a hazai jobboldali térnyerés mért adataiból levonható következtetést – nem a spanyol és a görög kivételt szaporítja majd, hanem a fő tendenciába illeszkedik, mégpedig olyan erővel, amit Európa eddig nem látott.
origo.hu
Fagyos reggel és köd után jön valami sokkal rosszabb
