Egy mondat Zsuzsának

Ez a mondat sosem érne véget, ha leírnám mindazt, amit Naussza kikötői kocsmájában ülve láttam, a beérkező hajó vasrámpáján ünnepélyesen vonuló gyászmenetet, a koporsóvivő férfiakat, az egyszerre lépő hat fiatalembert, akik egy hatalmas fekete szekrényt, egy zenegépet cipeltek a vállukon, bámultam a súlyuk alatt meghajló rámpát, a koporsóra emlékeztető nagy dobozt, Nakszosz felől visítozó, füttyögő sirályok húztak az égen, feltámadt bennem egy emlék, ami olyan erős volt, hogy a jegyzetfüzetem fölé hajoltam, és elkezdtem írni egy mondatot, mely, tudtam, sosem érne véget, ha leírnám mindazt, amit akkor éreztem, amikor egy római bárban észrevettem az özönvíz előtti zenegépet, pénzt dobtam a nyílásba, választottam, megnyomtam a gombot, meglepetésemre az a Georges Brassens-sanzon hangzott fel, melyet utoljára egy kicsi, de tiszta párizsi szállodában mosakodás közben hallgattunk együtt – „…un barbare dans le genre d’Attila…” –, a Montparnasse egyik apró terére nyílt az erkélyünk, május volt, kitártuk a szomszéd házak cserepeire néző terasz ajtaját, reggel, délben és este szeretkeztünk, a Luxembourg kertben bóklásztunk a pázsit szélén sorakozó székeken regényt olvasó párizsiak közt, a lemez lejárt, ismét pénzt dobtam a gépbe, megkerestem a Brassens-dal billentyűjét, megnyomtam, és most valóban az szólalt meg, amit elsőre szerettem volna, Sade egyik korai száma, hallgattam a félvér nő énekét, a füstösnek és bársonyosnak mondott hangot, ami nekem inkább ében vagy elefántcsont, sima és hibátlan, mézszínű bőr, lassan hömpölygő aranybarna folyó – „…Coast to coast, LA to Chicago, western male. / Across the north and south to Key Largo, love for sale…” –, amikor a gép nyekkenve lejárt, a zsebembe nyúltam, előhúztam a noteszemet, hogy elkezdjem a rövid, cselekmény nélküli történetet, amelyet majd sosem fejezek be, s melynek helyszíne egy budai lakás, ahol egyedül ülök a számítógéppel szemközt egy téli éjjelen, és bár tudom, hogy lehetetlen, megkísérlem leírni mindazt, amit annak az angol–joruba félvér nőnek a dala Rómában felidézett bennem, azt a július végi, döglesztően forró napot, melyen a sevillai Santa Cruz negyed afrikai hőségéből bezuhantunk a panzió patiójának hűvösébe, földszinti szobánk akkora volt, akár egy istálló, ajtaja csikorgó várkapu, girbegurba falán a céklaszín meszelés Don Quijote és Sancho idejéből való, az ablak előtt kandeláberkaktuszok nyújtóztak a boltozatos terasz felé, a rácsok közt virágzó leanderek hajoltak be a szobába, a kinti kemencehőség ellenére a levegő enyhén dohos volt, a falak mentén egérszar pontozott vonalai feketélltek, mégis csalódtam, amikor úgy döntöttél, inkább valamelyik emeleti szobában verünk tanyát, mert rögtön a szívembe lopta magát az a roppant helyiség, és tudtam, hogy azon a sevillai éjjelen ott, de csakis ott, az egérszaros, ódon falak közt hármasban hálhattunk volna, te, én és a tobosói Dulcinea szelleme, végül aztán egyetlen éjszakát töltöttünk Sevillában, a Guadalquivir partján recsegős, barna papírzacskóból apró sült halat majszoltunk, fölöttünk sirályok röpdöstek, rikoltozva hányták a bukfencet, és este, amikor ágyba bújtunk, Sade félvér hangja szivárgott valahonnan a ház mélyéből – „…No place for beginners or sensitive hearts…” –, úgy kísér minket ez a dal, mint a szivárvány, sosem keressük, nem gondolunk rá, egyszer csak ott van, mint amikor január végén vagy február elején a keleti Pireneusok kis hegyi falvait járjuk sorra, szikrázik a nap, a tramontana úgy őrjöng, dűtögeti a dézsákat, tépi a pálmaleveleket, mintha Aiolosz, a szelek istene megveszett volna, délelőtt van, tizenegy óra körül, ami itt még szinte reggel, egyik falucskából a másikba keveredünk, meredek, girbegurba utcákon, falatnyi tereken bóklászunk céltalanul, betérünk a bárként, klubként, játékteremként, ebédlőként és olykor színházként működő közösségi házakba, figyeljük az öregeket, akik újságot böngésznek, fel-felmordulva, vakkantva diskurálnak, bámulják a televíziót, a téma mindenütt az időjárás, az ítéletidő, a pult mögött álló kortalan, kedvesen morcos, kicsit lompos nő égnek fordítja a tekintetét, sóhajt, harminc elmúlt, mondja, de amióta csak él, ezen a tájon nem láttak még havat, konyakkal isszuk a kávét, úgy hívják erre, carajillo, a pult mögül csatornát vált az asszony, a képernyő elsötétül, eltűnnek a Hispánia térképe fölött dagadozó fellegek, melyekből az előbb még hópelyhek szállingóztak, és Sade naplementehangja ömlik el a bárban, a videoklip a harmadánál tarthat – „…Coast to coast, LA to Chicago, western male. / Across the north and south to Key Largo, love for sale…” –, öszszemosolygunk, füzetemet a csészém mellé csapom a pultra, odakünn kavarog a hó, szikrázik a nap, érett narancsok sárgállnak a zöld levelek és fehér hósipkák közt, aztán inkább mégsem írok semmit, óvatosan felpillantok, nehogy észrevedd, hogy téged nézlek, ahogy visszafogottan figyeled az embereket, élvezed, hogy köztük lehetsz, élvezed a katalán morgásukat, hogy annyira mások a szokásaik, azon töröd a fejed, hogy a carajillo vajon valóban „faszocskát” jelent-e, megbámulod a falon a vadászati naptárat, a ráragasztott fényképeket, silabizálod a sárgult fotók alá golyóstollal és ceruzával írt szövegeket, aztán az étlapot, a számolócédulát veszed kézbe, tudom, legszívesebben leszednéd a falakról a képeket, a hirdetményeket, elcsomagolnád, hazavinnéd az étlapot is, a bejárati ajtóra tűzött cetliket, falragaszokat, hogy otthon nyugodtan megfejthesd őket, a legapróbb jelet is, hogy mondjuk mikor cserélik a gázpalackokat, mikor oltják a kutyákat, mennyiért veszik az idén az olajbogyó, a paratölgykéreg mázsáját, szóba elegyedsz a pultosnővel, érdeklődve figyel rád, elkomolyodik, magyarázni kezd, úgy lesed a szavát, csüggsz az ajkán, mint egy professzornőén, akitől a rejtett tudás titkait reméled, én pedig beletörődőn írom a füzetembe, milyen kár, hogy miközben ezeket a sorokat írom, semmi mást nem írhatok, csak azt, hogy miközben ezeket a sorokat írom, semmi mást nem írhatok, mert ahogy nézlek, annyi minden tolul az eszembe, hogy ez a mondat sosem érne véget, ha mindazt leírnám, amit ezen a téli éjjelen érzek, amikor itt ülök egy budai lakásban, kezem a billentyűk fölött, és Naussza kikötői kocsmájára, az ünnepélyesen vonuló koporsóvivő férfiakra gondolok.