Fitnesz a tyúkudvaron

Egy rejtett, a hatóságok szerint nem létező Kubáról készített dokumentumfilmet két magyar. Arról az országról,amelyet nem láthatnak a karibi szigetországba nyaralni érkező turisták. A filmet egyelőre egyik tévétársaságsem mutatja be Magyarországon.

Yoani szerint generációja életérzését a frusztráció határozza meg. Ez a nemzedék a hetvenes-nyolcvanas években született, a megvalósult szocializmus idején Kubában, ahol az volt a terv, hogy húsz-harminc év múlva kommunista társadalomban fognak élni. A munkásosztály nem a paradicsomba ment: a fizetésből nem lehet megélni, legfeljebb illegális munkával.
Miközben a turistáknak aranyéletük van a szállodában, a piacon egy pohár tej beszerzése is komoly fegyvertény. Méregdrága a zöldség abban az országban, amely a kitűnő éghajlata miatt akár földi paradicsom is lehetne.
Az elmúlt években azért történtek komoly változások is. Mindenkinek lehet például mobiltelefonja, ha ki tudja fizetni a számlát: miközben az átlagfizetés 10–12 amerikai dollárnak felel meg, egy feltöltőkártya tíz dollárba kerül, és a hívásért a fogadó félnek is fizetnie kell.
– Van egy tizenhárom éves fiam, aki ugyanebben a rendszerben született, a jegyrendszeren alapuló gazdaságban. Már három generáció óta élünk ebben, ez határozza meg életünket. Sorban állunk mindennap mindenért. Minden szolgáltatás rosszul működik, és ha megpróbáljuk elmesélni ezt a valóságot, akkor a nehézségek megkétszereződnek.
A büntetésnek sok fokozata van (például külföldi utazás megtiltása vagy börtön, ahová sokan kerülnek véleményük kinyilvánítása miatt). De talán mind közül a legorwellibb az, amit Yoani „társadalmi cserépszavazásnak” hív.
– „Radioaktív” személlyé válsz, akihez senki sem mer közelíteni. A többség pedig inkább tetteti magát, hallgat, hazudik, vagy egyszerűen nem mond véleményt, hogy elkerülje a büntetést.
Az elnyomás és a lehangoló környezet ellenére az emberekből hatalmas életöröm és vitalitás érződik. A túlélés képessége, amire egy ideig mi, magyarok is annyira büszkék voltunk a mi szocializmusunk idején, a kubaiakat is jellemzi. (Fiatalok nevetve beszélnek arról, hogy néhány évvel ezelőtt, az élelmiszerhiány és a drága dollár idején hogyan ették meg az egereknek szánt csalieledelt a nagykövetségeken.) A magyar néző a saját fiatalságát is viszontláthatja. Kubában most is dívik az, ami nálunk a hatvanas-hetvenes években volt sikk: magnóra veszik a „nyugati” rádiók által sugárzott zenéket, és az értékes kazettát élelmiszerre vagy divatos pulóverre cserélik.
A Porno Para Ricardo (Pornót Ricardónak) nevű betiltott együttes tagjai arról mesélnek, hogyan rúgják ki azokat az intézményvezetőket, akik engedik fellépni őket. Sőt azok az egyetemisták is rosszul jártak, akik az ő zenéjüket hallgatták, és ezt észrevette az épület megbízottja.
– Itt, Kubában, ha zenész vagy, és a zenével akarsz pénzt keresni, jóban kell lenned a hatóságokkal – mesélik. – Minden az államé: koncerthelyek, klubok, minden. Ezért aztán ők mondják meg, hogy mit tehetsz és mit nem. Ha nem engedelmeskedsz, bíróság elé állítanak „társadalomra veszélyesség” vagy „bűnelkövetésre hajlamosság” vádjával. Ehhez nem kell semmit tenned, elég a rendőrség meggyőződése, hogy te bűnöző vagy.
A kubaiak mégis megtalálják azokat a kitörési pontokat, ahol jól érezhetik magukat. Egy festő, Cristo például kortársai képeit gyűjti az utókor számára (ez lesz majd az emberiség kulturális öröksége, mondja büszkén a kamerának, amikor körbevezeti a stábot a kopott lakásban), és harci kakasokat tart a tömbház tetején. Láthatóan szeret ebben az országban élni, és mindent felhasznál, amit talál: a második világháborús katonai sisakból szép éjjeli lámpa lesz, egy Moszkvics darabjaiból pedig használati tárgyak.
A negyvenperces film legerősebb része a tyúkudvarban berendezett testépítő terem. A tulajdonosok „ötcsillagos nyugati katalógusból” nézték ki a gépeket, melyeket az általuk elérhető alkatrészekből gyártottak le kezdetleges módszerekkel. Ötvenéves autók váltóiból kiszerelt fogaskerekek keltek újra életre, vasrudakból hegesztettek súlyokat, melyek rozsdállnak és törnek a szabad ég alatt. Fiatalok tucatjai emelgetik elszántan a súlyokat a lábuk alatt ténfergő tyúkok és malacok között, majd megkopott tükrökben vizsgálják magukat, dagadó izmaikat.
A Havannai történetek – 50 év után című film elkészült, és dobozva zárva várja, hogy bemutassák valahol Magyarországon. A film operatőre, Marossy Géza a készítés körülményeiről így mesél: a kubai forradalom ötvenedik évfordulójának évében, tavaly tavasszal három hetet töltöttek a szigetországban, ahova turistavízummal és turisták által használatos kis kamerával utaztak be. Messze elkerülték azonban a külföldiek számára fenntartott helyeket, a helyiektől bérelt magánlakásokban laktak, és velük együtt koplaltak. A film másik készítője, Dóka Béla korábban négy évet élt Havannában, így kiterjedt baráti és ismeretségi körrel rendelkezik ott.
Dóka Béla megjegyzi, hogy Kubában sem mindenki túlélő típus, sokan feladják a küzdelmet, és megpróbálnak emigrálni. Minden hónapban emberek ezrei hagyják el az országot, főleg fiatalok. Kinek ahogy sikerül: a floridai szoroson keresztül egy kis lélekvesztőn, hamis vízummal, érdekházassággal, munkaszerződéssel – ezer és ezer módon.
– Minden évben újra kell írnom a telefonnoteszomat, mert rájövök, hogy nagyon sok barátot elvesztettem – beszél erről szomorúan Yoani. – Vagyis nem vesztettem el őket, csak máshol vannak már.
A legkreatívabbak, a legfiatalabbak és a legbátrabbak mennek el. Yoani mégis optimista: arról álmodik, hogy egy napon, amikor az unokának elmeséli, hogyan éltek a kilencvenes években és a XXI. század elején ezen a szigeten, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, hogy élelmiszert vegyenek, hogy buszra szálljanak, hogy megkapjanak egy egyszerű levelet postán, ránéznek majd, és azt mondják: nagyi, ne füllents már, ez biztos nem is így volt!