Yoani újévi blogbejegyzése:
2009 utolsó holdja
2010. január 1.
Tegnap futva jöttem haza a Cerro negyedből, hogy még elérjem a naplementét, le tudjam filmezni és fel tudjam rakni a blogra. 2009 utolsó tűzkorongja azonban felhőkbe burkolózott, és lehetetlen volt lefilmezni. Kicsit bosszúsan néztem el északkelet felé, ahol bámulatosan szép hold kelt fel éppen a Nico López olajfinomító kibocsátotta füstoszlopból. Fény a mocsok mellett, ezüstgyűrű a sötét arany égéséből származó lángok mellett.
Ideteszem nektek a felettünk teljes pompájában fénylő természeti szatellitről készült filmecskét. Tisztulási rítusként éjfélkor kiöntöttem egy vödör vizet az erkélyről, hogy minden, ami a nemzetünk haladását akadályozza, eltűnjön. Ma reggel 2010 első napsugarai felszárították a szomszéd épületekről lefolyó víz alkotta patakocskákat. Tegnap többforrású vízesést alkottak a lakásokból kiömlő vízsugarak. „Távozzon minden rossz!” – gondolta egyszerre több millió kubai.
(Forrás: http: //www.desdecuba.com/generaciony_hu/)
*
A fotós: Dóka Béla
Született 1969-ben Magyarországon. Képei a világ legnagyobb presztízsű lapjaiban, magazinjaiban jelentek meg (többek között a The New Yorkerben, a Newsweekben, a Le Monde-ban, a Paris Matchban és az El Paisban). Jelenleg Kambodzsában fotózik. Négy évet élt Kubában, több ismert képsorozata is ekkor készült.
Dóka Béla fotós és Marossy Géza operatőr több héten át forgatott Kubában – a videokamerát táskába rejtve vitték az országban, és csak a lakásokban került elő. Általában a sokadik találkozás során, amikor már bíztak bennük a leendő riportalanyok. A film a Duna-táj Alapítvány gyártásában készült, és még egyik hazai televízió sem tűzte műsorára. A dokumentarista páros hozzájárult, hogy először a Magyar Nemzet lapjain kapjon nyilvánosságot az exkluzív anyag. Dóka Bélának és Marossy Gézának sikerült bejutnia abba a lakásba is, amely ma Fidel Castro után a második leghíresebb kubaié.
Yoani Sánchezről van szó, a harminchárom éves havannai bloggerről.
A látszatra törékeny nőt a Time magazin 2008-ban beválasztotta a világ száz legbefolyásosabb embere közé. Igaz, világhálós naplóját – melyet saját szavai szerint „személyes ördögűzésből” kezdett el írni két éve, hogy kiűzze magából a kubai lét démonait, vagyis a közönyt és a frusztrációt – havonta sok millióan olvassák, persze leginkább külföldön. (Az Y-nemzedék elnevezésű blogot önkéntesek tizenhét nyelvre – köztük magyarra is – lefordítják, és a www.desdecuba.com/generationy webcímen található meg.) Yoani nemrégiben Raúl Castro kubai és Barack Obama amerikai elnöknek is kérdéseket tett fel a két ország kapcsolatainak rendezéséről. Eddig „csak” Obama válaszolt…
A szerző egy kubai tömbház tizennegyedik emeletén él férjével, ahol hónapok óta nem működik a lift. Ezért aztán minden egyes elindulásnak komoly tétje van: reggel alaposan végig kell gondolnia a napot annak, aki nem akar folyamatosan lépcsőt mászni. Kalandregénybe illő az is, ahogyan világhálós csatlakozáshoz jut a fiatal filológusnő. Mivel a kubaiak nem rendelkezhetnek otthoni előfizetéssel, és számukra csak két nyilvános internetkávézó elérhető, Yoani külföldinek – gyakran magyar turistának – álcázza magát, és belóg az idegeneknek fenntartott drága szállodákba, hogy feltegye a világhálóra a hazájában betiltott naplója új bejegyzését.
Pedig Yoani nem politizál. Ám a helyi állapotok kendőzetlen megírása már önmagában is ellenforradalmi tettnek minősül, és emiatt üldözendő a helyi titkosszolgálat részéről.
– A hivatalos diskurzus szerint egyfajta paradicsomban élünk, ahol gyakorlatilag semmi rossz nem történik – mondja a tanárnő a kamerának –, én pedig arra akartam a blogomat használni, hogy elmeséljem mindazt, amit a hivatalos médiumok lepleznek.
*
Yoani szerint generációja életérzését a frusztráció határozza meg. Ez a nemzedék a hetvenes-nyolcvanas években született, a megvalósult szocializmus idején Kubában, ahol az volt a terv, hogy húsz-harminc év múlva kommunista társadalomban fognak élni. A munkásosztály nem a paradicsomba ment: a fizetésből nem lehet megélni, legfeljebb illegális munkával.
Miközben a turistáknak aranyéletük van a szállodában, a piacon egy pohár tej beszerzése is komoly fegyvertény. Méregdrága a zöldség abban az országban, amely a kitűnő éghajlata miatt akár földi paradicsom is lehetne.
Az elmúlt években azért történtek komoly változások is. Mindenkinek lehet például mobiltelefonja, ha ki tudja fizetni a számlát: miközben az átlagfizetés 10–12 amerikai dollárnak felel meg, egy feltöltőkártya tíz dollárba kerül, és a hívásért a fogadó félnek is fizetnie kell.
– Van egy tizenhárom éves fiam, aki ugyanebben a rendszerben született, a jegyrendszeren alapuló gazdaságban. Már három generáció óta élünk ebben, ez határozza meg életünket. Sorban állunk mindennap mindenért. Minden szolgáltatás rosszul működik, és ha megpróbáljuk elmesélni ezt a valóságot, akkor a nehézségek megkétszereződnek.
A büntetésnek sok fokozata van (például külföldi utazás megtiltása vagy börtön, ahová sokan kerülnek véleményük kinyilvánítása miatt). De talán mind közül a legorwellibb az, amit Yoani „társadalmi cserépszavazásnak” hív.
– „Radioaktív” személlyé válsz, akihez senki sem mer közelíteni. A többség pedig inkább tetteti magát, hallgat, hazudik, vagy egyszerűen nem mond véleményt, hogy elkerülje a büntetést.
Az elnyomás és a lehangoló környezet ellenére az emberekből hatalmas életöröm és vitalitás érződik. A túlélés képessége, amire egy ideig mi, magyarok is annyira büszkék voltunk a mi szocializmusunk idején, a kubaiakat is jellemzi. (Fiatalok nevetve beszélnek arról, hogy néhány évvel ezelőtt, az élelmiszerhiány és a drága dollár idején hogyan ették meg az egereknek szánt csalieledelt a nagykövetségeken.) A magyar néző a saját fiatalságát is viszontláthatja. Kubában most is dívik az, ami nálunk a hatvanas-hetvenes években volt sikk: magnóra veszik a „nyugati” rádiók által sugárzott zenéket, és az értékes kazettát élelmiszerre vagy divatos pulóverre cserélik.
A Porno Para Ricardo (Pornót Ricardónak) nevű betiltott együttes tagjai arról mesélnek, hogyan rúgják ki azokat az intézményvezetőket, akik engedik fellépni őket. Sőt azok az egyetemisták is rosszul jártak, akik az ő zenéjüket hallgatták, és ezt észrevette az épület megbízottja.
– Itt, Kubában, ha zenész vagy, és a zenével akarsz pénzt keresni, jóban kell lenned a hatóságokkal – mesélik. – Minden az államé: koncerthelyek, klubok, minden. Ezért aztán ők mondják meg, hogy mit tehetsz és mit nem. Ha nem engedelmeskedsz, bíróság elé állítanak „társadalomra veszélyesség” vagy „bűnelkövetésre hajlamosság” vádjával. Ehhez nem kell semmit tenned, elég a rendőrség meggyőződése, hogy te bűnöző vagy.
A kubaiak mégis megtalálják azokat a kitörési pontokat, ahol jól érezhetik magukat. Egy festő, Cristo például kortársai képeit gyűjti az utókor számára (ez lesz majd az emberiség kulturális öröksége, mondja büszkén a kamerának, amikor körbevezeti a stábot a kopott lakásban), és harci kakasokat tart a tömbház tetején. Láthatóan szeret ebben az országban élni, és mindent felhasznál, amit talál: a második világháborús katonai sisakból szép éjjeli lámpa lesz, egy Moszkvics darabjaiból pedig használati tárgyak.
A negyvenperces film legerősebb része a tyúkudvarban berendezett testépítő terem. A tulajdonosok „ötcsillagos nyugati katalógusból” nézték ki a gépeket, melyeket az általuk elérhető alkatrészekből gyártottak le kezdetleges módszerekkel. Ötvenéves autók váltóiból kiszerelt fogaskerekek keltek újra életre, vasrudakból hegesztettek súlyokat, melyek rozsdállnak és törnek a szabad ég alatt. Fiatalok tucatjai emelgetik elszántan a súlyokat a lábuk alatt ténfergő tyúkok és malacok között, majd megkopott tükrökben vizsgálják magukat, dagadó izmaikat.
A Havannai történetek – 50 év után című film elkészült, és dobozva zárva várja, hogy bemutassák valahol Magyarországon. A film operatőre, Marossy Géza a készítés körülményeiről így mesél: a kubai forradalom ötvenedik évfordulójának évében, tavaly tavasszal három hetet töltöttek a szigetországban, ahova turistavízummal és turisták által használatos kis kamerával utaztak be. Messze elkerülték azonban a külföldiek számára fenntartott helyeket, a helyiektől bérelt magánlakásokban laktak, és velük együtt koplaltak. A film másik készítője, Dóka Béla korábban négy évet élt Havannában, így kiterjedt baráti és ismeretségi körrel rendelkezik ott.
Dóka Béla megjegyzi, hogy Kubában sem mindenki túlélő típus, sokan feladják a küzdelmet, és megpróbálnak emigrálni. Minden hónapban emberek ezrei hagyják el az országot, főleg fiatalok. Kinek ahogy sikerül: a floridai szoroson keresztül egy kis lélekvesztőn, hamis vízummal, érdekházassággal, munkaszerződéssel – ezer és ezer módon.
– Minden évben újra kell írnom a telefonnoteszomat, mert rájövök, hogy nagyon sok barátot elvesztettem – beszél erről szomorúan Yoani. – Vagyis nem vesztettem el őket, csak máshol vannak már.
A legkreatívabbak, a legfiatalabbak és a legbátrabbak mennek el. Yoani mégis optimista: arról álmodik, hogy egy napon, amikor az unokának elmeséli, hogyan éltek a kilencvenes években és a XXI. század elején ezen a szigeten, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, hogy élelmiszert vegyenek, hogy buszra szálljanak, hogy megkapjanak egy egyszerű levelet postán, ránéznek majd, és azt mondják: nagyi, ne füllents már, ez biztos nem is így volt!
