(ki kit kedvel )

Én nem tudom, miért érzem úgy, hogy Putyin orosz miniszterelnök – lélekben – közelebb áll Gyurcsány Ferenchez, mint Orbán Viktorhoz. Lehet persze, hogy ez az érzés merőben téves. Egy biztos, Putyin legelsősorban, mondhatni mindenek felett Oroszországot szereti, s nyilvánvaló, őt is szereti Oroszország. Ami az utóbbi néhány évben történt, az bizonyítja, hogy ezt a szeretetet kiérdemelte. Minden (sikeres) erőfeszítése népe, nemzete felemelésére, nemzetközi tekintélyének, hatalmi súlyának visszaszerzésére irányult. Hazafinak tekinthető tehát, s ez – elfogulatlan szemmel nézve – pozitív jelenség, akármely ország vezető államférfijáról legyen szó.
Miután Magyarország a rendszerváltozás kezdete óta Európa, illetve a „művelt Nyugat” felé orientálódott, az eddigiek során leginkább arról folyt vita, hogy a jobb- vagy baloldali politikusainkat fogadja-e szívesebben az Egyesült Államok elnöke. Ezt a viszonyulást kevésbé befolyásolta, hogy Amerikában a demokraták vagy a republikánusok voltak hatalmon. Az tény, hogy a rendszerváltozás eufóriájában Antall Józsefet érte Washingtonban a legnagyobb megbecsülés. A protokolláris jelzések viszont akkor nyernek valódi értelmet, amikor két ország viszonyában elhidegülés vagy felmelegedés következik be, amikor például a nagyhatalom külképviselete ilyen vagy olyan eszmei irányban nagyobb rokonszenvet tanúsít, s ez bizonyos értelemben befolyásolja a belpolitikát. A nagyhatalmak vezetői, bár saját nemzeti identitásuk és érdekeik védelmét és saját hazafiságukat elsőrendű érdemnek tekintik, nem túlságosan szeretik, ha a kis népek nemzeti érzéseiket hangsúlyozzák, s evégből néha érdesnek, nem pediglen simulékonynak bizonyulnak. Ezért a jobboldal, amely általában nemzetinek tekinti magát, s ez ügyben olykor perpatvarra is képes, kisebb együttérzésre számíthat, mint a liberális baloldal a maga pragmatikus viszonyulásával és atavisztikus internacionalizmusával. Az úgynevezett legbarátibb országok, a legerősebb lobbiképességekkel rendelkező államok jelentenek e téren némi kivételt.
Putyin egyik nyilvánvaló célja Oroszország nemzetközi kapcsolatainak rendezése. Ezt még nem világhatalmi pozícióból teszi, s nem is a szovjet nagyhatalmi politika követőjeként. Az azonban tény, hogy hazafiként erős pozíciók elérésére törekszik, s a régi barátság felelevenítésére alkalmasabbnak látszott egy Gyurcsány vezette szocialista kormány, mint egy Orbán vezette Fidesz. De a szeretet, vagy nevezzük inkább kedvelésnek a Gyurcsánnyal kapcsolatos putyini érzelmeket, az adott magyar belpolitikai helyzetet figyelembe véve aligha lehet elsődleges, a két ország további viszonyát befolyásoló szempont. Miként Orbánt sem befolyásolhatják hasonló emóciók. De jelenleg inkább a két találkozás belpolitikai és zsurnalisztikai vonatkozásai az érdekesek. A baloldali sajtó és politika Putyin és Orbán kapcsolatba kerülését mintegy véletlen, futó eseménynek állította be, míg a jobboldal tényleges tárgyalásról beszélt. Ezt a tárgyalásos félórát megerősítette az ország új budapesti nagykövete is, aki elődje kissé ideologizáló hajlamát profibb pragmatizmussal váltotta fel.
Ha elfogulatlanul szemléljük a dolgot, azt kell mondanunk, Putyin és Orbán tulajdonképpen ugyanazt akarja: országa felemelkedését, a nemzet öntudatának és tekintélyének helyreállítását. Ez kölcsönös tiszteletet és becsülést is jelenthet. Orbán nem Oroszország, hanem egy megszálló, elnyomó nagyhatalom ellen emelt szót annak idején nemzete érdekében. A helyzet azóta gyökeresen megváltozott, s nincs okunk feltételezni, hogy nem formálódik tovább. Nem a magyar baloldal teremtheti meg a méltányos viszonyt Oroszországgal, hanem Magyarország.
Hogy ezt a régi elvtársak is így gondolják-e, én nem tudom…