A Képes krónika könyve minden bizonnyal azon 2009-es kiadványok közé tartozik, melyek a legjobb eséllyel rajtolhattak a „szép magyar könyv” címért folyó képzeletbeli versenyben. Ha úgy tetszik, az eredetihez méltó alkotásról van szó, amellyel kapcsolatban a kódexet könyvfestészeti szempontból elemző Wehli Tünde úgy fogalmaz, hogy „nem ismerünk a magyar Képes krónikát megelőző, ilyen gazdagon illusztrált munkát még a könyvfestészeti emlékekben Magyarországnál jóval gazdagabb emlékanyaggal képviselt európai országokból sem”.
Hogy a 146 számozott oldalon 43 önálló képet, ötven jelenetes, 48 figurális és öt ornamentális iniciálét, valamint 61 lapdíszt tartalmazó kódex a magyar és egyetemes művészet kiemelkedő remeke, azt persze eddig sem csak egy-egy reprodukció sejtette, hiszen 1964-ben Dercsényi Dezső, Csapodiné Gárdonyi Klára, Mezey László és Geréb László két kötetben megjelentette a latin szöveget és annak magyar fordítását, valamint a képanyag jelentős részét. Mivel azonban a műnek a mai napig nem készült el a színeket autentikusan visszaadó, az eredetit csaknem teljes egészében helyettesítő hasonmás kiadása, szinte a reveláció erejével hatnak nézőjükre azok a nagyméretű, kiváló minőségű fotók, amelyeket Hapák József készített a krónika egyes oldalairól, képeiről. Wehli Tünde bevezető, illetve a képeket kommentáló szövege pedig nagy segítség a látvány értelmezéséhez.
És az olvasónak szüksége is van erre a támaszra. Egyrészt azért, mert hatalmas időtartamot fog át a magyarok őstörténetével kezdődő, a Károly Róbert 1330-as, szerencsétlen kimenetelű havasalföldi hadjáratával hirtelen félbeszakadó krónikát kísérő képanyag. Másrészt azért, mert ahogyan a tanulmányban olvashatjuk, távolról sem a történelmi hitelesség vezette a krónikaírót (akit egyesek az 1336–58 között Székesfehérvárott működött Káldi Márkkal azonosítanak), hanem az a szándék, hogy az eseményeket, a ködös múltba visszanyúló őstörténet hőseinek tetteit az Anjou-dinasztia érdekei szerint tálalja. Jól érzékelteti ezt a két, egymásra szinte minden részletében rímelő jelenet, amely Szent István, illetve Nagy Lajos születését ábrázolja. A koronázások, a címerek ábrázolásánál minden részletnek döntő jelentősége van, ezek bemutatásánál maximális pontosságra törekszik az ismeretlen, de igen műveltnek, tájékozottnak tetsző illusztrátor, az épületek, tájrészletek azonban többnyire jelzésszerűek, sematikusak.
A ruházat sokat elmond az ábrázoltról. A velenceiek eredetéről szólva például korabeli ruhákba bújtatja a festő a félezer évvel korábban élt embereket, de híven jelzi például a tatárok, kunok keleti eredetét. A záróképeken pedig félreérthetetlenül megjeleníti, hogy az új etnikumként jelentkező, kucsmát és subát viselő vlachok (oláhok) zúdítanak kőzáport a tőrbe csalt magyarokra. Károly Róbert – a krónikát megírató, a képeket megrendelő uralkodó édesapja – azonban túlélte a kelepcét: az utolsó képen menekülés közben látjuk őt, miközben az önfeláldozó Szécsi Dezsőt, aki a király struccos, patkós, tollas sisakdíszét magára öltve vállalta helyette a halált, lenyilazzák a hegyi emberek. Ez az utolsó kép kompozíciójában, fő részleteiben gyakorlatilag megismétlése az előzőnek, egy félbemaradt mondat alá került. Mire a hasonmás kiadás elkészül, talán a rejtély is megoldódik, hogy miért szakadt hirtelen félbe, maradt befejezetlenül a szöveg és a képsorozat. Addigra talán arra is fény derül, miért teszi a bevezető tanulmány írója a 19. oldalon Nagy Lajos trónra lépését 1442-re a száz évvel korábbi, máshol egyébként helyesen föltüntetett időpont helyett.
(Veszprémy László–Wehli Tünde–Hapák József: A Képes krónika könyve. Kossuth Kiadó–Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 2009. Ára: 8990 forint)
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
