Ön számos szakmai elismerés és díj birtokában részesült az ösztöndíjban. Bizonyára új munkákra sarkallja az ösztöndíj; bár tudjuk, hogy itt és most aligha teheti meg bárki is, hogy alkotói szabadságot vegyen ki.
– Ez így van, egyik ösztöndíj miatt sem lehet otthagyni, sőt szüneteltetni a munkahelyet, de talán nem is szükséges. A kitüntetés különleges öröm és megtiszteltetés volt, váratlanul ért. Annyiban más ez a díj, mint a többi, hogy bár a szakmabeliek ajánlják az érdemeseket, mégis, talán szélesebb társadalmi elismerés és figyelem is meghúzódik mögötte.
– Ilyenkor az ember óhatatlanul is visszatekint a pályájára. Önt, ha jól tudom, Kárpáti Kamil fedezte föl, akiről manapság is viszonylag ritkán hallunk.
– Én is fájlalom, hogy Kárpáti Kamilt 1990 előtt is agyonhallgatták, s azóta is kevés szó esik róla, holott az egyik legnagyobb élő magyar költőről van szó. Tavaly ünnepeltük a nyolcvanadik születésnapját, akkor jelent meg az összes verse két kötetben. Tizennégy éves koromban kopogtattam be hozzá verseimmel az általa alapított Stádium szerkesztőségébe; maga köré gyűjtött bennünket, fiatalokat, s már gimnazista fővel antológiákat szerkesztettünk. Ott jelent meg az első kötetem, amellyel Gérecz Attila-díjat kaptam 1995-ben. Az idén harmincöt éves leszek. Úgy éreztem, itt az idő, hogy az eltelt tizennyolc-húsz alkotói év költői terméséből elkészítsek egy válogatást, amely áttekinti eddigi pályámat. A válogatott kötetem – reményeink szerint az idei könyvhétre – stílusosan szintén a Stádium Kiadónál jelenik meg. Ez lesz a hatodik verseskönyvem.
– Az ön költészete sokszólamú, egyszerre kapnak helyet verseiben a metafizikai és a társadalmi alapkérdések. Ha tetszik, népi is, urbánus is.
– A költészet számomra terápia volt kiskamasz koromtól kezdve, a legbensőbb titkok és rejtélyek föltérképezése, hogy megismerjem múltam és személyiségem lényegét. Semmilyen szempontból sem szelektáltam a témákat, s nem tűztem ki ab ovo célomul, hogy miről beszélhetek és miről nem. Ezért érezheti ön is, hogy gyakorlatilag minden elképzelhető tárgykört alkalmasnak tartok arra, hogy kifejezhessem saját gondolataimat és érzéseimet. Úgy gondolom, ugyanez nemzedékem egészére is igaz, ezért bennünket már kevésbé lehet mereven beskatulyázni a klasszikus kétféle tábor valamelyikébe. Ezt döntő fontosságúnak tartom, ugyanakkor azt is hangsúlyoznám, hogy annak a költészetnek vagyok a híve, amely nem merül ki a l’art pour l’art-ban. Nem érem be a kiürült szövegköltészet és a puszta nyelvi, nyelvfilozófiai játékok lírájával. Hiszem, hogy a költészetnek igenis konkrét üzenete, tartalma van. Legyen az a személyes jelen vagy a személyes múlt boncolása, közéleti dráma, társadalmi kérdés. A gazdag tematikájú költészet híve vagyok, amely elsősorban nem csak rébuszokban beszél, bár a szimbólumok erejében sem kételkedem. Ha az adott költészetben a közérthetőség nem másodlagos szempont, annak szerkesztőként is végtelenül örülni tudok.
– Már érintettük a munkahely kérdését. Ön abban is szerencsés ember a többséghez képest, hogy kenyérkereső munkája az irodalommal való foglalatoskodás lett, ráadásul az egyik legrangosabb magyar folyóiratnál, a Magyar Naplónál, a Magyar Írószövetség lapjánál.
– Örülök, ha rangosnak tartja, hiszen nagyon sok munkánk van benne. Oláh János költő, író, a Kilencek tagja főszerkesztésével működik a lap 1994 óta. Tényleg szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a megkésett tehetségek korában tizenhét esztendősen jelent meg az első versem a Stádium folyóiratban, s immár tíz éve, még egyetemi hallgatóként válhattam szerkesztővé egy irodalmi folyóiratnál: Bella Istvánt váltottam a versrovatnál, s utána a Magyar Napló-könyvek gondozását is elvállaltam. Költővé a Stádiumban értem, felnőtté pedig voltaképpen a Magyar Naplónál váltam.
– Végül hallhatunk valamit Szentmártoni Jánosról, a magánemberről?
– Magánemberi és szakmai életemet nemigen tudom különválasztani, szervesen összefonódnak. Ha egymás mellé rakjuk a versköteteimet, egy önéletrajzi regény áll össze belőlük. Ennek egyik mérföldköve, lezárása, fordulópontja lehet a válogatás, amelyben áttekintem az életem és az eddigi utat. Októberig elkészülök első, önéletrajzi ihletésű regényemmel, amelyben megpróbálok olyan dolgokat is megfogalmazni, dokumentálni, amelyeket a költeményekben nem sikerült. Igyekszem mindemellett családapaként is helytállni, egy tizenegy éves kislány apjaként, aki dzsesszbalettet táncol négyéves kora óta, nemzetközi versenyeken komoly eredményeket ér el, így az ő pályáját is segítem és támogatom.
origo.hu
Északkeleten -10 fok is lehet
