Kié az igazság?

Egy régi vicc szerint a beteg megkérdezi pszichiáterétől: „Doktor úr, állandó kételyek gyötörnek. Vagy tán mégsem?”
Josef Kirchengast, a balliberális bécsi napilap, a Der Standard újságírója március 10-én ugyanilyen tónusban tett fel kérdést az osztrák nyilvánosságnak, nem kevésbé súlyos tüneteket mutató cikkével, amely így kezdődik: „Magyarországon ismét forradalom lóg a levegőben. Vagy talán mégsem?”
Kirchengast a magyar szeszkedvelők kedvenc szólásának némileg módosított változatára alapozta cikkét: nem baj, ha betű, csak ártson. Így azután Orbán Viktornak, Magyarország jövendő – és korábbi – miniszterelnökének ígéretéből, miszerint „minden másként lesz”, ő azt a következtetést vonta le, hogy itt rendszerváltás lesz és hogy a „másik elpusztítására” hangszerelt Fidesz-retorika nem új. Nem véletlen, hogy a lap éppen Szabó Vilmos külügyi államtitkár, MSZP-s képviselőt idézi: „félhetünk”, bár Szabó büszkén hozzáteszi, hogy ő személyesen nem fél.
Így érvelnek ma Ausztriában balliberális újságokban. Ahol pontosan tudják, hogy Magyarországon sem forradalom, sem rendszerváltás nem lesz. Sőt azt is tudják, a weimari köztársaság sem tér vissza a Lánchíd és a megemelt Margit híd közé, valamint Arturo Ui továbbra is bunkerében várakozik egy további Der Standard cikkig.
Brüsszelben a napokban egy feldkirchi lány, aki tavaly szerzett diplomát Bécsben, őszinte aggodalommal faggatott: „Mekkora esélyt látsz Magyarországon a neonáci hatalomátvételre?”
Visszakérdeztem, hogy milyen napilapot olvas. „Anyu és apu a Der Standardot járatja”. Az anya egyébként hegedűtanár, az apa szakszervezeti vezetőből lett újságíró. A vacsora közbeni beszélgetés nyomán a lány gyógyult állapotban hagyta el szorongásait: értesült milliók magyarországi nyomoráról, az éhségtől szédelegő gyerekekről, a még szinte meg sem szilárdult, vékonyka középosztály csaknem teljes széteséséről és a szocialista/szabad demokrata kormányzati korrupció pakisztáni méreteiről.
Aki beüti a Der Standard keresőjébe az Orbán szót és a legfrissebb, imént idézett cikkre rákattint, a jobb margón a következő címeket látja: Aláírták a holokauszttagadás elleni törvényt; A szélsőjobb lemondja a „Becsület napja-tüntetést”; A jobboldal nem akarja a holokauszttörvényt megszavazni; A populizmus a szélsőségességet táplálja; A jobboldal az ellenoldaltól kölcsönöz; Az ügyészség vizsgálja a Jobbik pénzügyeit; Minden ötödik a jobboldali szélsőségre nyitott; Skandalum a parlamentben a Jobbik „heccbeszéde” után; Választási szövetség a konzervatív és liberális kispártok között; A Legfelsőbb Bíróság jóváhagyja a „Magyar Gárda” betiltását; Fordulat Magyarországon – Paul Lendvai cikke arról, hogy „Orbán, a volt miniszterelnök totális hatalomátvételt készít elő”, majd végül, vörös farokként a Der Standard Bajnai-interjújára klikkelhet az olvasó. Nem, ez nem Hanti Vilmos antifasisztáinak zsírpecsétes faliújságja. De az osztrák balliberális lapot összeköti vele közös jelmondatuk: nem baj, ha betű, csak ártson. Miután a Der Standard sem lehet olyan éber, mint a közmondásos szovjet csekisták egykoron, akik a keserű humor szerint a fáradságtól lecsukódó szemhéjukra éberen meredő szemgolyót festettek, kihagyott a jobbmargóról egy Magyarországot tovább kompromittáló cikket, amely A jobboldali szélsőségek nagy lehetősége címmel jelent meg ezzel az alcímmel: Egy tanulmány szerint növekvő igény mutatkozik Kelet-Európában a tekintélyelvű eszmerendszerekre. A cikk a budapesti Political Capital legújabb kutatását mutatja be.
A Bécs/Budapeset keltezésű tudósítást az agytrösztnek a „Jobboldali szélsőség-Index” elnevezésű táblázata élénkíti, amely azt méri fel, hogy egyes európai országokban mekkora a szélsőjobboldali ideológiák támogatása. A táblázat szerint Magyarország 20,7 százalékkal a lista negyedik helyezettje, míg Hollandia 1,2 százalékkal a hetedik legkevésbé fertőzött, egy hellyel megelőzve Svájcot, amely 1,1 százalékot kapott. A cikk február 28-án jelent meg, azaz röviddel a holland választások előtt, amelynek eredményeként – a piacvezető brit Daily Telegraph napilap szerint – Hollandia következő miniszterelnöke a szélsőjobboldali Geert Wilders lehet. Ami Svájcot illeti, ott a szélsőjobb a legutóbbi országos választásokon már begyűjtötte a szavazatok többségét. A finomszimatú Political Capital táblázatában a magyarokat a szélsőjobbos igénnyel teli törökök, ukránok és bolgárok előzik meg. Az osztrák index a Political Capital szerint megnyugtató: 4,4 százalék. Arról az Ausztriáról van szó, ahol az idilli Karintiában vagy a legnépesebb Alsó-Ausztriában „a szocialisták együtt kormányoznak a Szabadság Párttal vagy a Szövetség Ausztria Jövőjéért nevű párttal”, emlékezteti lapunk olvasóit Paul Lendvai szavahihetősége címmel pénteken megjelent cikkében Keresztes Lajos történész.
Hasonló mértékű aggodalom a szélsőjobb magyarországi előretörése miatt csak az 1990-es fordulat utáni években volt. Akkor Budapesten 14 (!) holland újságíró tudósított a helyszínről szinte naponta a küszöbön álló neonáci hatalomátvételről és a sistergő antiszemitizmusról.
A táblázatban 4,5 százalékkal az előkelő középső helyen tanyázó Franciaországban Nicolas Sarkozy francia elnök megválasztása után palotájában, az Elysée-ben fogadta a szélsőjobboldali Nemzeti Front első emberét, Le Pent, miután számos programpontja átvételével és megvalósításával jócskán kihúzta lába alól a talajt. Létrehozott a bevándorlásért és a nemzeti azonosságért felelős minisztériumot, amely ha megalakulna hazánkban is, öt perccel létrejötte után a balliberális magyar és nyomában a nemzetközi sajtót az az aggodalmas kérdés árasztaná el, hogy „és ki a nem magyar?”. És hogy annak, akit e minisztérium nem tekint annak, el kellene-e hagynia Magyarországot? Gondolom, a feltétlenül ajánlott kivándorlási célhelyként szerepelne többek között az az Olaszország is, amelynek koalíciójában helyet foglal a szélsőjobboldalinak bélyegzett Lega Nord. És ahol a képviselőház elnöke Gianfranco Fini, a neofasiszta Alleanza Nazionale volt elnöke.
Európában valami baj van a látásmóddal. A valóság látásának módjával.
Amely kijelentés alátámasztására idézzük fel, milyen nyilatkozatot adott ki Poul Nyrup Rasmussen, az Európai Szocialista Párt elnöke az önkormányzati választások idején, 2006. szeptember 19-én, Gyurcsány Ferenc a legkiválóbb ember a magyar reformok vezetésére címmel. Rasmussen arra biztatta „Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnököt, hogy a jobboldal követelését lemondására hagyja figyelmen kívül”. A Gyurcsányt dicsőítő szocialista elnök hozzátette: „Magyarországnak reformra van szüksége és a változás mindig fájdalmas (…) Tudom, hogy számíthatok rá, mint aki olyan reformokat hajt végre, amelyek valamennyi magyar ember számára hasznosak lesznek, s ezzel Magyarországon olyan új korszak kezdődhet, ahol több embernek lesz munkája, és mindenki tisztességes életszínvonalon élhet. Magyarországnak a legkevésbé sincs szüksége jobboldali kormányra, amely majd olyan úgynevezett reformokat hajt végre, amelyekkel a gazdagoknak juttat pénzt, a szegények szociális védelmét pedig megnyirbálja. Gyurcsány úrnak figyelmen kívül kell hagynia a lemondására szólító felhívásokat, és el kell kezdenie azt a munkát, amelynek révén Magyarországot egy szebb jövő felé kormányozza.”
Három és fél évvel később, március 5-i, budapesti keltezéssel az Európai Parlament legnagyobb frakciójának, a jobboldali Európai Néppártnak az elnöke, Joseph Daul szintén nyilatkozatot adott ki, amelyben elmondta, találkozott Orbán Viktor ellenzéki pártvezetővel, „aki Európa-szerte tisztelt politikus. Hosszú évek rossz kormányzása után Magyarországnak szüksége van egy olyan emberre, mint ő.” Daul szerint „Magyarországnak felelős, bátor és Európa-barát kormányra van szüksége”. Továbbá Magyarország a pénzügyi válságból csak növekedés- és foglalkoztatásbarát lépések megtételével kerülhet ki, amelyeket a néppárt is javasolt. Az Európai Néppárt vezetőségének budapesti ülésén pedig José Manuel Barrosóval, az Európai Bizottság elnökével folytatott vitájában kijelentette: „az elmúlt években a magyar kormány rossz irányítása nemcsak a magyarok, de Európa egészének jövőjét is megbénította.” Észrevétele szerint Magyarország megragadt a kilencvenes évek szintjén és „megrázó a kontraszt olyan országokhoz mérve, mint Lengyelország”.
A két, homlokegyenest ellentétes látásmód bemutatását meglehetősen sablonos lenne azzal zárni, hogy majd a jövő havi választás pontot tesz e folyamatokra.
Nem tesz pontot. Akkor kezdődik csak el igazán az a küzdelem, amelyet a Der Standard és társai utolsó leheletükig vívnak Magyarország többsége és érdekei ellen.
Utószóként pedig egy rövid felsorolás azon cikkekről, amelyeket e lap keresőjébe a Szlovákia szó beütése után kapunk. Arról a Szlovákiáról van szó, ahol a félmilliós őshonos magyarság még az orvossal is csak büntetés terhe mellett beszélhet magyarul, és ahol egy vezető politikus Budapestet tankokkal kívánja a földdel egyenlővé tenni.
Időrendi sorrendben tehát, kezdve a legfrissebbekkel: egy cikk a férfijégkorongról, egy a női jégkorongról, majd ismét egy a férfihokiról. Édes öt országnak címmel a Wiener Zucker plakátkampányáról ír. Eztán ismét sportcikk, majd adatok és tények, majd ismét sport öt cikkben.
Ez tehát a békés Szlovákia képe, amelyet e balliberális osztrák napilap feltálal a belőle tájékozódó feldkirchi családnak.