Erőt otthon, erőt az unióban – más út nincs

Lloyd Blankfein, a jelenleg csalás miatt vizsgált Goldman Sachs bankóriás vezérigazgatója tavaly azt mondta – írja a brit Daily Telegraph április 19-i számában –, hogy a bank „Isten munkáját” végzi. Majd ezt olvashatjuk: „Megjegyzése csak néhány héttel követte a Rolling Stone magazin jellemzését, amely a pénzintézetet olyan »vámpír polipnak« írta le, amely »az emberiség arca köré tekeredik, miközben vérszívó tapadókorongját mindenre rászorítja, ami a pénz szagát árasztja«”.
Nem könnyű ennél érzékletesebben kifejezni azt az ellentétet, amely egy intézmény saját magáról alkotott és a róla kialakult kép között van.
Nyilatkozatai alapján Lendvai Ildikó, a kormányzó MSZP elnöke mintha a magyar Blankfein lenne, a most megnyilvánuló magyar választói akarat pedig kifejezi, hogy mit tart a szavazók óriási többsége a kormánypártról.
Az ország óriási többsége most azt reméli, hogy június első hete után itt egy hatalmas cezúrával, törésponttal új időszámítás kezdődik, amely véget vet a polipok korszakának. Az eredmény vasárnap derül ki.
De még mielőtt távoznak, máris megkezdték azt a munkát, amihez igazán értenek, ami 1990 óta igazi mesterségük: itthon és a világban a jobboldalról elterjeszteni mindazt, amivel árthatnak az országnak.
Száz nap türelem? Ugyan. Még meg sem kezdődött az új kormányzás, a békés emberek szemét kilövetők, az akkor hallgatásra dresszírozott Magyar Rádió udvarán jó arcú polgárokat véresre verők máris a demokrácia összeomlásáról vizionálnak. Sikongatnak belföldön és külföldön, miközben bejelentik, hogy csomagolnak; hogy maradnak demokráciát védeni; hogy nincs vesztenivalójuk és ezért támadásba mennek át, és hogy rettegnek.
Féktelen dühük valódi oka: vége a politikusaik és az állami tőgyhöz tapadt balliberális kulturális kommandóik milliárdos lopásainak, luxusútjaiknak, titkárnős, közpénzen telefonáló, autózgató, korlátlan repipénzes világuknak.
Szellemi barátaik pedig világszerte – ahogyan itthon egyik korábbi forrásuk, az elhunyt Eörsi István szeretett fogalmazni a vele szemben állókról – „terjesztik a patkánykórt”. Ők, akiket egy fikarcnyit sem érdekelt milliók elnyomorodása, éhesen ágyba bújó és kelő gyerekek, a hajlékuktól megfosztottak, a határon túl élők elleni, kormányszintű magyarellenesség.
Azt szeretnék, ha az új kormánynak nem sikerülne. Azt szeretnék, ha belebukna. Azt szeretnék, ha az általuk a népre segített IMF- és egyéb kényszerzubbonyokat még jobban megszorítanák, miközben itthon lázítanák az alattvalókat, hogy 1990 óta először a következő ciklus ne tartson négy évig. Azt szeretnék, ha nem lenne befektetés, ha nem lehetne újratárgyalni a gúzsbakötés általuk rögzített formuláit, ami a nyolc éven át inaktív, haveri szakszervezeteik sztrájkját robbantaná ki. Azt szeretnék, ha a megválasztott miniszterelnököt gyűlölettel fogadnák tárgyalópartnerei, s ha a magyaroknak még a mostaninál is rosszabb hírük lenne.
Ez ellen az alakuló kormánynak alapvetően – a felszabadultság és az igazságszolgáltatás működésbe lépésének érzetét elhozó kormányzás mellett – egyetlen nagy aduja lehet. Ha erős lesz.
Emlékszünk az 1990 utáni évek kis Szingapúrjára? Amely már akkor is kieresztette hatalmas gazdasági oroszlánkörmeit, de az valahogyan akkor még nem tudatosodott globálisan? Emlékszünk, ahogyan tekintélyelvűségét, büntetései könyörtelen szigorát, „diktatórikus” miniszterelnökét miként támadták?
És ki bírálja ma Szingapúrt? Senki. Miért? Mert megszelídült? Mert demokratikus lett? Mert bevezette a sajtószabadságot? Nem. Ebben semmit nem változott húsz éve. Csak annyi változott, hogy a most már ötmilliós városállam erőre, határozottságra épülő sikerét és erejét ma már mindenki ismeri. A sikerrel pedig nem lehet vitatkozni, mondják az amerikaiak nyomán ma már világszerte.
Mert a világ nem egészen úgy működik, ahogyan azt nekünk tanítják. Nem úgy működik, hogy a befektetők politikai finnyáskodásból vonják viszsza tőkéjüket a kiszemelt országokból. Sok pragmatikus szempontjuk között az egyik legfontosabb: az illető ország stabilitása.
Kínai Népköztársaság? Merev indiai kasztrendszer, amelynek irányítói éppen a tízezredik kasmírit vadásszák le? A magyarellenes rasszista, Budapestet tankkal elegyengetni kívánó Slota pártjával, az SNS-sel koalíciót alkotó Szlovákia? Az állami hivatalos politikaként vallott szaúdi antiszemitizmus?
Ki hiányzik ezekből az országokból? A Toyota? A Coca-Cola? A Nescafé? Az IBM? A Shell? Egyik sem. Nekik mindegy. Egy számít. A profit. Hogy az emberiség arcára települő polip ideológiamentesen csak szívni tudjon.
A következő magyar kormány sem azzal az imázshátránnyal indul, amit erről el akarnak hitetni velünk ellenlábasai. Főként, ha politikusokat, azaz a valódi döntéshozókat idézzük.
Két napja olvashattuk a svájci Tages Anzeiger napilapban Michael Gahler német kereszténydemokrata európai parlamenti képviselő nyilatkozatát, aki azt mondta: „Orbánt tévesen hasonlítják az európai jobboldali nacionalistákhoz, mint a francia Jean-Marie Le Penhez, vagy az elhunyt karintiai Jörg Haiderhez. Ez a magyar szocialisták és barátaik sértett intellektuális látásmódja.”
Ha szabad idézni néhány további véleményt a jövendő miniszterelnökről: a félmilliárdos uniót az Európai Parlamentben képviselő legnagyobb, néppárti frakcióhoz tartozó Gahler vezetője, Joseph Daul mondta a magyar választások első fordulója után: „A magyar polgárok – Orbán Viktor és egy erős Fidesz-kormány vezetésével – készen állnak egy új korszak megkezdésére, ami a rend, a siker, a fejlődés, a gyarapodás és a szolidaritás korszaka.” Angela Merkel 2007. augusztus 21-én fejezte ki köszönetét a Fidesznek – amelyet, jósolta már akkor, a magyar választók kétharmados többséggel választanak az ország vezetésére – „azért a támogatásáért, amit az Európai Néppártban az uniós alkotmányos szerződés előrevitelében tanúsított”.
2006. március 19-én a német kancellár a Fidesz gazdasági programját méltatta, és hangsúlyozta, hogy „Orbán Viktor ismert és elismert politikus Európában”. (Arról a programról van szó, amely a szocialisták és az akkor még szét nem rothadt SZDSZ és tollnokai szerint nem létezett.) 2009. május 2-án a Fidesz európai parlamenti kampánynyitó rendezvényén a Városligetben Xavier Bertrand, a francia testvérpárt, az UMP feje Sarkozy elnök üzenetét tolmácsolta a tömegnek, és így fogalmazott, „Orbán Viktor egy személyben testesíti meg a magyarok szabadságvágyát. Ráadásul Orbán olyan ember, akinek jelleme van, és Európának olyan politikai vezetőkre van szüksége, akik jellemesek.”
Az osztrák Kurier tegnapelőtti számában a monomániás missziójában egyre megszállottabb Paul Lendvai arról ír, hogy a Fidesz veszélyesebb a Jobbiknál. Hadjárata legújabb csatajelenetében bizonyítékként olyan hírhedt hírességeket idéz, mint Debreczeni József, Vásárhelyi Mária és Bauer Tamás. Egyik oldalon Merkel, Sarkozy és Daul, valamint a Fidesz kétharmados győzelmének szurkoló pénzügyi körök és gazdasági elemzők. Másrészt az imént felsoroltak.
Ahhoz, hogy a kormányfői tisztséget betöltő pártelnök továbbra is élvezze nemcsak párttársai, de az Európai Unió bizalmát is, és Magyarország számára azt visszaszerezze, elsősorban belföldön kell erőt mutatnia, hogy a demokrácia és a törvények uralmát helyre tudja állítania. Európa elismert uniós országai egytől egyig belföldi sikereikből táplálkoznak.
Ha azonban gyenge egy vezetés és kudarcait hazug sikerpropagandával kell elfednie belföldön és külföldön, mint tette ezt a görög, valamint a szocialista/szabad demokrata magyar kormány az EU-nak szolgáltatott statisztikai jelentéseiben is, az áleredményeknek kijáró esetleges elismerés a leleplezésig tart.
A dicsőség és a jutalom mindenkor a nyugodt erőre, a stabilitásra, az ország jó hangulatára épülő jó teljesítménynek szól. Brüsszel a minap Lengyelországnak, Csehország és Szlovákiának a válságban nyújtott jó teljesítményért adott egymilliárd eurós többletpénzt a strukturális alapoktól.
A gyenge, tönkrement országok csak életmentő kötél odavetésére jók, és az eladósodott ország vezetője legfeljebb azzal dicsekedhet, hogy ő milyen ügyesen elkapta a kötelet.
Az Európai Uniónak olyan országokra van szüksége, amelyek vezetői nem idegen vállalatok érdekeit képviselik otthon és külföldön. Nem engedelmes, szemétlerakó teleppé váló tagországokra van szükségük. Nem olyan vezetőkre, mint Gyurcsány, aki minden előkészítés nélkül adta elő Brüsszelben hebrencs ötleteit, hanem olyan politikusi személyiségekre, akik kiszámíthatók és a saját nemzetük érdekeit képviselik. Ezt a nyelvet értik és beszélik 26 tagországban.
Ne feledjük: a végleg legyengített országok csak egy darabig – a Rolling Stone-nál maradva: az utolsó vércsepp kiszívásáig – jelentenek jó piacot, azután csak gondot és ballasztot. A gyenge nemzeti érdekérvényesítés nekünk katasztrófa, de a külföldnek is csak átmenetileg jó üzlet. S ez fokozottan vonatkozik arra a Magyarországra, amely 2011. január 1-jétől az év közepéig az Európai Uniót fogja kormányozni. Ezt gyenge kézzel, rettegve a hátországi instabilitástól, nem lehet megtenni. Erőt pedig csak a választói legitimitás adhat, amit egy kormány nem azzal szerezhet meg, hogy energiájának jó részét a romlására felesküdött ellenségei „meggyőzhetőnek” ítélt tagjainak átédesgetésére fecsérli. Aminek következményét mintha már láttuk volna.