Heinz Fischer magyar miniszterelnök

A média a világ leghatalmasabb entitása.
Megvan az ereje ahhoz, hogy az ártatlant bűnössé,
a bűnöst ártatlanná változtassa, és ez hatalom.
Malcolm X

A 2001-ben Erasmus-diákok által létrehozott Cafebabel.co.uk hírportál jót derült azon, hogy a francia AFP hírügynökség idén április 24-én azt a hírt röpítette nagyvilággá, hogy Heinz Fischert Magyarország miniszterelnökévé választották. Ha a világ legrégebbi hírügynöksége minőségi médium, akkor milyen a többi? Olyan. Annyi azonban biztos: az osztrák köztársasági elnök és a megválasztott magyar miniszterelnök felcserélése az AFP-nél nem volt tudatos.
A fizikai értelemben vett tonnányi súlyú, a most lezajlott magyar választások előtti, alatti és utáni nemzetközi médiavisszhangok, tudósítások, értékelések és beszámolók viszont hemzsegtek a tudatos hazugságoktól. Mérhetetlen szellemi igénytelenség, a szerkesztők klisészerű elvárásainak teljesítése és a vele járó hazugságok jellemzik e cikkek nagyon nagy részét. E cikkek gyakori forrásainak hitelességére jellemző a Political Capital szerepeltetése, amelyet a távozó kormány és titkosszolgálata is oly bőkezűen dotált, és amely annyira „független”, hogy egy párt, az MDF mellett szállt be a politikába. Nem is szólva azon ismert balliberális értelmiségiek vészsikolyainak megszólaltatásáról, akik könyörögnek Európa beavatkozásáért.
Hogy a német, osztrák, belga, francia, holland és más nyugati újságírók miért annyira Magyarországon várják Hitler reinkarnációját, nehezen érthető, ha például a Tel-Aviv Egyetem mellett működő, a „jelenkori antiszemitizmust és rasszizmust” kutató Stephan Roth intézet jelentésére vetünk egy pillantást. Eszerint „ha megnézzük az erőszakos incidensek abszolút számát, Nagy-Britannia és Franciaország vezeti az uniós országok táblázatát, amely országokat Németország, Belgium és Ausztria követi”. Az intézet jelentése hozzáteszi: „az antiszemita incidensek nem annyira mindennapiak a volt kommunista és szovjet típusú EU-országokban”.
Tegyük hozzá, a Magyarországot a jobboldali fölcsuszamlás eredményeként antiszemita, cigányellenes fertőként tálaló lapoknak nemcsak a Fidesszel, de a Jobbikkal szembeni vádjaiknál is meg kellett erőszakolniuk a valóságot a veszély felnagyítása érdekében, amelynek során sokszor kerültek szorult helyzetbe. Ha például természetes vágyuknak engedve azzal akarták rémisztgetni olvasóikat, hogy fotót közölnek a fegyvertelen, „félkatonai” Magyar Gárda sorjázó tagjairól, a cikkben nem hazudhatták azt, hogy a gárdista-egyenruha tetőtől talpig fekete. De e cikkek annak említésétől is tartózkodtak, hogy a hivatalos magyar címer bal oldala Árpád-sávos pajzs vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal emblémája az Árpád-sávos pajzson lévő, csőrében kardot tartó turulmadár.
A megjelent cikkeknek a tárgyilagostól a fröcskölő gyűlöletig terjedő széles skálájából feltétlenül ki kell emelni jó példaként Nick Thorpe, a BBC budapesti tudósítójának beszámolóit. De a nemegyszer a szocialisták mellett elfogult Financial Times legutóbbi cikkeiben már lehetett olvasni olyan rég várt, a valóságnak megfelelő mondatokat, mint hogy a választók a szocialista kormányt tették azért felelőssé, amiért annak rossz és korrupt irányítása kergette az országot az IMF-hez. A német Handelsblatt nevű üzleti napilap helyet adott egy olyan vendégkommentárnak, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a kommunisták régi fogása az antifasiszta harc és ellenfeleik fasisztázása saját bűneik eltakarására. A skála másik végén állók közül a sokat idézett Paul Lendvain kívül az aranyérem valószínűleg azon Marsovszky Magdaléna „kultúrtudósé”, aki szerint – írta baloldali portálokon – a zsidózó, cigányozó Fidesz „etnikai-völkisch” párt, amely a legkimondhatatlanabb témákat engedte csak át a Jobbiknak munkamegosztásban.
A magyar népet és demokratikus választását sommásan elítélő írások özöne („Magyarország a nacionalizmus szutykos kaptára lett”, írja például a német Tageszeitung) közül a legnagyobb felháborodást a globális amerikai hírmagazin, a Newsweek váltotta ki, amelynek április 26-i számában a magazint bevezető cikként Denis MacShane, volt brit Európa-ügyi miniszter írását közli Európa új félelempolitikája címmel. Ennek lényege: „Magyarországon a Fidesz nagy győzelmét a mostani választásokon annak köszönheti, hogy több támadást intézett a »zsidó tőke ellen…, mely fel akarja habzsolni az egész világot«.” A szerző azt persze elfelejtette megemlíteni, e kijelentéséért Molnár Oszkár volt fideszes országgyűlési képviselőt pártja kizárta soraiból.
Hogy lássuk, milyen motívumokból születnek olykor az ilyen cikkek, és kik írják őket, érdemes egy futó pillantást vetni az egyébként Denis Matyjaszekként anyakönyvezett lengyel apa és ír anya gyermekeként született MacShane-re, aki 2001 novemberében cikket írt azért, hogy Angliát feltüzelje az afganisztáni háború támogatására. A baj csupán az volt, hogy MacShane, az akkori külügyi munkáspárti főfunkcionárius, az Izrael Munkáspárti Barátai Politikai Tanács tagja úgy gondolta, ha nevével jelenik meg a cikk, túlzottan kilóg a lóláb. Így azután – mint lelepleződött – Khalid Mahmood brit munkáspárti politikust kérte meg a szerzőség elvállalására, miután azt Lord Ahmed of Rotherham elutasította.
MacShane egyébként arról is ismert hazájában, hogy 2009-ben 125 ezer fontot vett fel csupán garázsával kapcsolatos költségeire, mert azt állítólag irodának használta. 2007 novemberében pedig ismételten maga által kitalált, a belügyi tárcának tulajdonított statisztikával támasztotta alá, hogy az Egyesült Királyságban 25 ezer szexrabszolga dolgozik. (Azt persze tudjuk, hogy a dolgok és erőhatalmi viszonyok jelenlegi állása szerint MacShane-nek hazudnia politikailag korrekt, nekünk a tények felmutatása nem az.)
A Hír TV szombaton sugárzott Sziluett műsorának nagy részében Martonyi János volt és leendő külügyminiszter szintén a nemzetközi sajtóban megjelent képtelen, lehangoló vádakról beszélt. Azonban, mondta a külügyminiszter, Orbán Viktor nemzetközi sajtótájékoztatója után javult a médiavisszhang. A MacShane-féle Newsweek-cikkről pedig azt mondta, hogy Schöpflin György néppárti európai parlamenti képviselő helyreigazításából csak igen rövid részt közölt a hetilap. Majd elárulta, hogy az ilyen vádak visszaverésére – eltérően a régi külügyi passzivitástól – most már szerveznek embereket, akik majd ilyen esetekben írnak a szerkesztőségeknek.
A baj azonban ennél nagyobb. Kezdjük azzal, hogy Schöpflin levelét a Newsweek nyomtatott kiadása – ahol a MacShane-írás megjelent – nem közölte, csupán internetes kiadására tette fel. Ami Orbán Viktor két – és nem egy – nemzetközi sajtótájékoztatóját illeti, az utána javuló visszhang értékelésében nem szabad beleesni a „post hoc, ergo propter hoc” („utána, tehát miatta”, azaz az egymást követő események téves oksági értelmezése) logikai csapdájába. A nemzetközi sajtótájékoztatók (amelyek tartását a jobboldali sajtó ugyancsak „csupán” 12 éve ajánlja) kétségkívüli haszna mellett az erőt nagyon tisztelő nyugati sajtót jóval inkább „meghatotta” a Fidesz elsöprő választási győzelme az első és második fordulóban.
Martonyi Jánosnak dicséretes az az ötlete, hogy szervezzen tekintélyes emberekből álló önkénteseket, akik helyreigazításokat írnának lapoknak. Csakhogy csupán erre támaszkodni egyet jelent, mint a formálódó Külügyminisztériumot, valamint annak ugyancsak közpénzen dolgozó nagyköveteit és sajtóattaséit mentesíteni alapvető kötelességük alól, és elhárítani az ezzel járó felelősséget.
Vajon – vegyük a Newsweek esetét – nem a washingtoni sajtóattasénak kellene létrehoznia találkozót a jövőbeli ottani magyar nagykövet és az amerikai hetilap tényleg kiváló, minden észérvre nyitott főszerkesztőjével, Fareed Zakariával? És nincs nagyobb esélye annak, hogy egy nyugati lap egy nagykövet helyreigazítását inkább közli, mint önkéntesek leveleit?
Ez azonban még mindig nem elég. Érdemes alaposan megfontolni egy nemzetközi „public relations agency” – mint például az e téren vezető Burson-Marsteller – igénybevételét is. Ezt tette számos ország, nyilván nem azért, hogy pénzt hajítson ki az ablakon.
Azt is tudni kell, hogy a nyugati sajtót a magyarok sorsa nem érdekli. Az sem, hogy az, amit a német sajtó 2000-ben még gazdasági csodaként értékelt, ma kinek köszönhetően jutott oda, hogy kórházakat zárnak be, emberek halnak meg. Hulljon a rasszista!
Ugyanakkor nekünk tudnunk kell azt, hogy Magyarország szomszédai egyetlen négyzetcentiméterét nem vette el az elmúlt hatvanhat évben, őket nem fenyegette, miközben az ott élő magyarokat a legsúlyosabban diszkriminálják a nyugati sajtó közönyétől kísérve. Magyarország nem üzemeltet apartheid rendszert, nem követ el emberiség elleni bűnöket, hanem vagyonát tálcán adta el a Nyugatnak és a nyugati sajtó által agyonszeretett, dogmatikus neoliberálisokká vált posztkommunistáknak.
Kész szerencse, hogy a jelek szerint nem ebből a sajtóból tájékozódik Angela Merkel német kancellár, Nicolas Sarkozy francia elnök vagy José Manuel Barroso európai bizottsági elnök, akik nagy örömüket fejezték ki a magyarországi választási eredmények fölött, valamint azt a reményüket, hogy a tönkretett ország ismét felvirágzik.