Szomszédaink magyarságképéről

Jobban látszik kissé messzebbről Magyarország? Mindenesetre más a környezeti zaj, a közlés nyelve és szempontjai. Más a távlat. Mindkét választási forduló estéjén Prágában voltam, most pedig Krakkóban.
Nem kívánok módszeres elemzést készíteni. Csak néhány jellegzetes színt villantanék föl, mert nem tanulság nélkül való, milyennek látszunk a tág értelemben vett szomszédság – Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Horvátország – tükrében. A választások előtt és után sok szó esett Magyarországról. Hogy milyen megközelítésben és milyen tálalásban, az természetesen részint a megjelenés helyétől, részint pedig az illető orgánum politikai irányától függ.
Nem csodálkozhatunk, ha a legtöbbet Szlovákiában írtak rólunk, és ott volt az írásoknak a legerősebb érzelmi töltése. Jóval hűvösebb és tárgyilagosabb volt a horvát közlemények hangneme. Pozitívabban értékelte a Fidesz győzelmét a jobbközép értékeket követő varsói Rzeczpospolita, mint a rólunk egyébként bővebben tudósító balliberális Gazeta Wyborcza.
Főként két kérdésről szólnék: hogy milyennek mutatják viszonyunkat a történelemhez, továbbá a külhoni magyarokhoz és a trianoni traumához.
Terjedelmes interjút közölt a Gazeta Wyborcza az első választási forduló előtt Rainer M. Jánossal, az 56-os Intézet igazgatójával Lezáratlan történelem címmel. A felvezetőszövegben olvashatjuk: „A magyar történelemszemlélet lényege a tragikus érzés és a traumákra való összpontosítás.” Egy lengyel újságban írják ezt. Mintha sajátos magyar érzés volna. Csak ránk jellemző. Hogy ne érjen elfogultság vádja, egy neves szerb tudóstól idézek hasonló jellemzést, Ivan Colovictól. A szerb nemzet tragikumáról írta, hogy minden lehetséges balsors sújtotta őket, a legnehezebb próbákat kellett kiállniuk szüntelen harcban a belső és külső ellenséggel. A jeles magyar történésznek azonban úgy látszik, nem sikerült kilépnie a nemzeti szemlélet látókörből. Fölemlíti ő is a magyar történelmi emlékezet egyik toposzát (miszerint magunkra maradtunk, vereségeket szenvedtünk, és másokban kerestük a kudarcok okait), némi kritikai éllel ugyan, de eszébe nem jutna, hogy hasonló srófra jár a többi közép-európai nép történelmi emlékezete is. A lengyel olvasók némi önelégültséggel kelhettek föl az újság mellől: lám, nem csak nálunk látják fátumnak némelyek a nemzeti múltat.
A választási eredményeket elemző írások legtöbbje rámutat arra, hogy Magyarországon milyen eredményekhez vezetett a nyolc évi szocialista/posztkommunista (ki így, ki úgy fogalmaz) kormányzás, Gyurcsány hazugságai, hogy mekkora volt az elégedetlenség a magyar társadalomban. Ám a fő téma az elemzésekben a Jobbik-jelenség magyarázata volt. És nemegyszer azon a sínen haladtak, amelyet a meghatározó nemzetközi hírforrások jelöltek ki. Ebben a megközelítésben a Fidesz nacionalista-populista pártként jelent meg. Még a cseh újságokban is olvashatott az ember a választások előtt arról, hogy a Fidesz koalícióra lépne a szélsőjobboldali párttal. Mintha semmit nem vettek volna észre a választási kampány utolsó szakaszának megnyilvánulásaiból. Több Fidesz-vezető már legalább fél éve világosan elmondta, szó sem lehet koalíciós partnerségről, és meglehetősen éles vita bontakozott ki a két párt között. Még a fiumei Novi List is megkockáztatott egy megjegyzést április 11-i számában: ha sor kerülne erre a koalícióra, először fordulna elő a második világháború után, hogy egy szélsőjobboldali párt venne részt a kormányban. Érdemes elgondolkozni, hogy miért nem jutott eszébe a horvát újságírónak e vonatkozásban Slota Szlovák Nemzeti Pártja. Számot kell vetnünk azzal, hogy rólunk a második világháború végén rögzült kép ott van a világ kézikönyveiben, nem egy eleme bármikor elővehető. Másik kérdés, hogy épp a nemzetközi média melyik fontos csoportjának áll ez – és miért – érdekében.
A konzervatív prágai Lidové Noviny április 26-i számában a Magyarországról tudósító Lubos Palata Orbán Viktor szavait mérlegelve megjegyzi, hogy Putyin Oroszországát juttatják eszébe. A kérdésként fölvetett véleményre Krekó Péter magyar politológus azt válaszolta, Magyarországnak egyszerűen nincs lehetősége, hogy annyira letérjen a demokrácia útjáról. Bizonyára nem véletlen, hogy a választások előtt álló visegrádi országokban fokozott figyelemmel kísérik, mi történik Magyarországon. A hatalomra törő csehországi és szlovákiai baloldal politikai szempontból is aggodalommal nyugtázta a Fidesz nagyarányú győzelmét. Választóik előtt ijesztő rémképként lehet elővenni a Benes-dekrétumokat bíráló Orbán Viktort. A csehországi médiában gyakran szlovákok tudósítanak magyarországi eseményekről, megfogalmazásaiknál gyakran nem sikerül letenniük szlovák szemüvegüket. Az említett cseh újságíró a gyakorlatilag korlátlan hatalomhoz jutó Orbán tizenötmillió magyart vizionáló álmáról beszélt. S arról, hogy a kettős állampolgárság szembeállíthatja Magyarországot a szomszédaival. Mintha hiteles volna a két világháború közötti séma. Igazán torz és pontatlan kép, hiszen ez a többes szám ma valójában talán csak az egyetlen Szlovákiára vonatkozhat. Románia ezrével ad állampolgárságot moldvai románoknak, Szerbiának és Horvátországnak pedig jelentős számban élnek polgárai Boszniában, az ottani szerbek így még a schengeni határon át is bejöhetnek az Európai Unióba.
Lengyelországban érezhetően több a pozitív várakozás az új magyar kormányt illetően. Nemcsak azért, mert közelebb van a Fidesz a jelenlegi lengyel kormányzó párthoz, ugyanakkor a legjelentősebb ellenzéki erőhöz is, hanem mert jó partnert látnak benne mind a közép-európai országok együttműködését tekintve, mind pedig az Európai Unióban.
A szlovákiai sajtóban – ideértve a pozsonyi Új Szót is – évek óta módszeresen folyik a Fidesz képének sötétítése, Orbán Viktor személyének démonizálása. Mintha az volna a szlovákok nemzeti érdeke, hogy Magyarországon olyan kormány legyen hatalmon, amelyik nem hajlandó a magyar nemzeti érdekek képviseletét vállalni. Ezért fogadták olyan lelkesen az MSZP–SZDSZ- koalíciót. A szlovák politikai közvélemény mintha másfél-két éve homokba dugva tartaná a fejét; nem kíván szembenézni azzal, hogy Magyarországon változik a helyzet. Még jobboldali-konzervatív szlovák értelmiségiek is azt magyarázták nekem tavaly, nekik az akkori állapot a kisebbik rossz. A szlovákok számottevő része szinte lehetetlennek tartja, hogy a szlovák és a magyar nemzeti érdek összehangolásával valamilyen értelmes kompromisszum volna kialakítható. Érvényes, amit húsz éve már leírtam: mind a két oldalon van aggodalom, ott az ország területi egységét féltik, itt a magyar kisebbség etnikai állományát. A kétféle aggodalmat nehéz közös nevezőre hozni. Szembe kellene velük nézni. Melyik mennyire valós, illetve valótlan. Ehelyett Szlovákiában mesterségesen felnagyítják az aggodalmakat. A pozsonyi Pravdában írta Dag Danis a magyarországi választások után, hogy Orbán szavai mögött Nagy-Magyarországot lehet érezni, ha éppen nem is mondja ki, benne van a Fidesz minden megnyilatkozásában ez a kimondatlan cél. Érdekes cseng ez össze hazai hangokkal. A második forduló előtt a varsói Gazeta Wyborczában a magyarországi cigánykérdésről szóló interjúban halljuk egy Ladányi János nevű szociológus szájából: „A magyar társadalom többsége soha nem fogadta el Trianont.”
Való igaz, évtizedeken át maga a Trianon szó kimondása is súlyos vétségnek számított; abban feltétlenül igaza van Rainer M. Jánosnak, hogy a magyar társadalom jelentős része tájékozatlan az Osztrák–Magyar Monarchia és a Magyar Királyság felbomlásával kapcsolatos kérdésekről. Az már azonban nem helytálló, hogy a magyar szellemi élet ne készített volna számadást a békekötéshez vezető útról és hibákról. Csak Németh László és Bibó István nevét említem. Még kevésbé felel meg a valóságnak a magyar tudós következő kijelentése: „A területi revízió gondolata ma elég népszerű.” Reálisabb ennél Bohumil Dolezal cseh publicista számvetése, aki egy internetes cseh portálon (Euroskop, április 23.) azt nyilatkozta: „A történelmi Magyarország megszűnése elkerülhetetlen volt, ahogy az egész egykori Monarchia eltűnése is. Nem volt viszont elkerülhetetlen, hogy az újonnan megszülető magyar nemzetállamtól »stratégiai« okokból elszakítsanak olyan területeket, ahol kizárólag vagy többségben magyarok laknak.”
Hogy a valós tájékoztatás, iskolai oktatás e tekintetben nem állt a helyzet magaslatán – 1989 után sem! –, annak torz következményeit láthatjuk napjaink felelőtlen megnyilatkozásaiban. Még az érettségizettek is vajmi keveset tudnak arról, hogy a régi Magyarország több nemzet hazája volt, hogy hol és mekkora magyar közösségek élnek a szomszéd országokban. A külhoni magyarokról alig van valami a tankönyvekben.
Így érthető, hogy terjednek a délibábok.

A szerző egyetemi docens