A bolha esélye

Alap Magyarországnak: dögölj meg (talán). Július 18-án este ezzel a címmel jelent meg a globális Economist című brit hetilapban a budapesti és washingtoni keltezésű blog. Ha 1990-ben ezt ígérték volna nekünk – valamint éhesen ágyba bújó magyar gyerekek tízezreit –, talán kevesebb lelkesedéssel és reménnyel cserélünk gazdát.
A washingtoni székhelyű Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió és a magyar kormány messze egyenlőtlen harca már-már paradigmatikus küzdelemmé nőtte ki magát. Húsz éve nem volt ilyen élénk sajtónk. Tegnap a Financial Times napilap címoldalán a hajtás fölött trónol a havi 8 milliónál többet kereső Simor András hatalmas fotója. Mint áldozat, természetesen. A lapban további négy cikk foglalkozik velünk.
Magyarországot a nyers statisztikai adatok szerint tönkretevő és 20 milliárdos mentőövre ítélt neoliberális budapesti kormányok folyamatos dicsérete után a valutaalap és az unió a sarkára állt. Nem a hajléktalanokért és földönfutóvá tett százezrekért, nem a szinte még ki sem alakult, de máris likvidált középosztályért. Nem. Hanem azért, mert néhány héttel a kormány hivatalba lépése után még nincs pontosan körvonalazott, évekre szóló deficitcsökkentési terv. És különben is, hullat krokodilkönnyeket Washington, Brüsszel és Frankfurt, Simor 8 milliós fizetését csökkenteni akarják, törvénnyel. Ráadásul a csak nálunk a szerződéseket egyoldalúan változtatható és ezért is szuperprofitra szert tevő bankokat a kormány erősen meg akarja adóztatni. Most hagyjuk azt, hogy Paul Krugmantól Joseph Stiglitzig hány Nobel-díjas közgazdász állítja, éppen a Fidesz-kormány receptje hozna gazdasági növekedést, míg a hiányra koncentrálás a fellendülés gátja.
Másról van itt szó. Ugyanis a tét óriási. Budapest példát is adhat, ami a veszélyt mértéktelenül fokozza. Európában eddig Oroszországon kívül egyetlen ország sem szállt szembe az IMF-fel. Oroszországban az IMF-függőség kora – azaz a feneketlen nyomor és bizonytalanság csaknem teljes évtizede – ma már csak rémálom. De nem csak ott. A Reuters hírügynökség április 24-i egyik jelentését így vezette be: „Argentína kijelentette szombaton, hogy jobb helyzetben van most, mint amikor megszabadult az IMF béklyóitól…” Az IMF ott is vért, könnyet, nyomort és lábra sokáig alig állítható gazdaságot hagyott örökül.
Az 1997-es délkelet-ázsiai válságból a legjobban Malajzia került ki, amely a térség többi országától eltérően nem kért az IMF „segítségéből” és embertelen feltételeiből. Akkor ezért Mahathir bin Mohamad volt miniszterelnök kapott a világsajtóban olyan jelzőket, mint ma Orbán Viktor. Dél-Koreában ugyanakkor a valutaalapi orvosság lenyelése után tömegesen váltak öngyilkossá a családjukat eltartani nem tudó családfők. Ma Szöulban az alap nevének puszta említése undort vált ki. És most – mint a tegnapi International Herald Tribune-ben olvashatjuk – oda is az IMF ismét be szeretné könyörögni magát.
A bolha és az elefánt küzdelmében azonban a bolhának is – mint a fenti példák mutatják – van titkos fegyvere. A magyar miniszterelnök például a legvégső esetben a nemzethez fordulhat, és bejelentheti: szuverenitásunkat nem adja, és a kettős mérce alkalmazását megengedhetetlennek tartja. Ezért – mint azt a lisszaboni szerződés lehetővé teszi – fontolóra veszi a kilépést az Európai Unióból, ha Brüsszel semekkora mozgásteret sem biztosít a magyar szavazók elsöprő többsége által támogatott nemzeti kormánynak.
A bomba csupán a kilépés elvi lehetőségének megpendítésére is hatalmasat robbanna. A kormány néhány napig kapna hideget, meleget. (A brit sajtó tapsolna neki.) Majd – a dominóhatástól tartva – megjuhászodva ülnének le vele tárgyalni. Abszurdnak hangzó, hihetetlen ötlet? Lehet. De, ugye, emlékszünk a lisszaboni szerződést csak feltételekkel aláírni akaró Klaus cseh elnök – a bolha – kiütéses győzelmére az egész unióval szemben?