A galoppból olcsó revü

Az utóbbi évtizedekben a színházba járók között a musical viszi a prímet. Regényekből, filmtörténeti remekekből, történelmi eseményekből tucatszám készülnek adaptációk, mert ezzel be lehet csalogatni a közönséget. A sajnálatos végzet elérte a brit humor világmárkáját, a Monty Pythont is. Az egyik tag, Eric Idle egy újabb bőrt próbált lehúzni saját produktumukról. A szakmai visszajelzések alapján sikerrel. A Spamalot három Tony-díjat tudhat magáénak.

Eric Idle, a Monty Python-tagok egyike (ő alakította például a Brian élete címszerepét) 2003-ban gondolt egyet, és John Du Prez-vel közösen musicallé változtatta az 1975-ös Gyalog galoppot, belemosva egyben a műfaj karikatúráját is. A Szent Grált kutató Arthur király és a kerekasztal lovagjai megzenésített revüjében a legendás poénok megmaradtak: a trójai lovat lekoppintó fanyúl, „a nyúlon túl” jelenet, az értetlen ajtónállók, a lovagok, akik azt mondják: Ni!, és a harcot feladni képtelen fekete lovag. De beleszőtték a Brian életének slágerré lett zárónótáját, az Always look at a bright side of life-ot is.
A Spamalotban azonban Arthur király rappel, Sir Lancelot a melegbárok világát idéző táncosfiúk ölelésében dalol ferdeségéről, és a színre bekúsznak az Ének az esőben, a Macskák vagy éppen a Hegedűs a háztetőn főbb karakterei is. Eric Idle elfáradt. Közelébe sem ér egykori önmagának, nemhogy a Monty Pythonnak. Mivel a jó musicalhez általában kell legalább egy női karakter is, a Tó úrnőjét a műfaji kényszer szülte, pedig szerepét igazán elhagyhatták volna. Túlcirádázott áriáival ő csupán a musical karikatúrája, ami rendjén is lenne, de az öncélú szövegpoénok teljesen érdektelenek. A Spamalot fikarcnyival sem lesz több az olyan betétektől, amelyek arról szólnak, hogy milyen is a szóban forgó dal, vagy milyen hangnembe vált éppen az énekes, vagy hogy miért nem szerepelhet a második felvonás elején a díva. A Tó úrnőjének dalai zeneileg erősek, és technikailag keményen megdolgoztatják Polyák Lillát, aki ugyan hangilag kifogástalan, szerepét azonban mintha túljátszaná, és manírjai sem a rosszul megírt karakterből fakadnának.
A Madách előadásában a jelmezek (Rományi Nóra) és a díszletek (Rózsa István) is kellően feltűnőek, látványosak, a legapróbb részletig kidolgozott mesevilágot idéznek. A színészek pedig mentik a menthetőt. Szente Vajk kiemelkedik mind közül: brillírozik az általa játszott karakterekben, Szervét Tibor arisztokratikus naivsággal alakítja Arthurt királyt, de Hajdú István „Steve” és Ádok Zoltán is végtelen szellemességgel játszik.
A darabot a Madách Színház társulata az eredetitől eltérő változatban vihette színre. És az előadásnak épp ez nem kedvezett. Fárasztók a becsempészett hazai vonatkozású poénok: a MÁV-szignál, a Fekete Pákóval való példálódzás.
A mélypont azonban a Magyarok dala. Az eredeti koncepció szerint Arthur királynak, hogy a Ni lovagok továbbengedjék útján, meg kell nyernie a zsidókat, csináljanak együtt musicalt, hisz mit ér egy Broadway-darab nélkülük? Hogy ne legyen politikai áthallása itthon a darabnak, ezt a gondolatot átvariálták. Arthur király feladata az lett, hogy magyarokkal vigyen színre egy musicalt a Madách Színházban. A darab fordítója, Bárány Ferenc által írt Magyarok dala azonban szintén politikai felhangokkal bír: a magyarok e dal szerint félig románok, félig székelyek, de köztük ott van Tevje, a cigány meg szittya, aki a közhangulatot szítja. A darab ezen a ponton dramaturgiailag végleg megbicsaklik.
A musicalek Camelotjából elveszett a szarkazmus, az intellektuális önirónia, a vérbeli brit fekete humor. Maradt a revü, a csillogás és az eladhatóság.
(Monty Python: Spamalot. Rendező: Szirtes Tamás. Madách Színház, július 17.)