Pekingi konszenzus

Június elején nagyjából egy időben jelent meg két könyv az angolszász könyvpiacon, egymáshoz nagyon közel eső témában. Már megjelenésük előtt borzolták a kedélyeket. Nem kisebb tétről van szó ugyanis, mint arról, vajon milyen gazdasági rendszer uralja a jövőben a világot. A szabadpiac vagy az államkapitalizmus?

Vajon nálunk e kérdésről, vagyis a két gazdasági rendszer életre-halálra menő harcáról – amely sorsdöntő számunkra is – miért nem dúl élénk vita? Egyáltalán miért nem folyik bármilyen vita róla? Retorikai kérdés, hiszen annyi valóban lényegbevágó témában nemhogy párbeszéd, de monológ sem folyik lapjaink hasábjain és az értelmiségi fórumokon.

Az egyik könyv szerzője Ian Bremmer, az Eurasia Group (Eurázsia Csoport), a világ vezető globális politikai kockázatelemző és tanácsadó cégének feje, akinek cikkei a The Wall Street Journal, a The Washington Post, a Newsweek, a Foreign Affairs hasábjain és számos más folyóiratban jelentek meg. A másiké az amerikai Stefan Halper, aki az angol Cambridge Egyetemen tanít.
Érdekes, hogy az amerikai Foreign Affairs – a világ legbefolyásosabb, negyedévente kiadott külpolitikai folyóirata – május–júniusi számában Bremmer később megjelent könyve témáját hosszabb cikkben foglalta össze úgy, hogy annak főcíme – A szabadpiac vége – után akkor még kérdőjel állt. Az utána napvilágot látott kötet pedig ezt az alcímet kapta: Ki
nyeri meg a háborút az államok és a nagyvállalatok között?
A másik könyv címe meglehetősen szarkasztikusra és sokaknak ijesztőre sikeredett: A Peking-konszenzus – miként uralja majd Kína tekintélyuralmi modellje a XXI. századot?
Mint sejthető, a „Peking-konszenzus” szó- és elmejáték a Washington-konszenzusra utal, amely dogmáival, gyakorlatával és intézményeivel mai világunkat uralja, elsősorban a neoliberális „szabad kereskedelem” olyan globális pillérein keresztül, mint a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, amely éppen bennünket igyekszik ismét ráncba szedni.
E Washington-konszenzus szolgai végrehajtói az amerikai nagykövetségek is, amelyek egyes, főként semmibe vett országokban – mint nálunk – a „mikromenedzselés” szintjéig avatkoznak be a belügyekbe, mint tették ezt legutóbb is, amikor a környezetvédő Lányi Andrást amerikai diplomaták hosszú beszélgetésen akarták rávenni, hogy csatlakozzon az SZDSZ helyébe lépett Lehet Más a Politika nevű párt akciójához.
Emlékezetes, hogy a hidegháborút követően politikusok és közgazdászok hosszú időn át és egyöntetűen hangoztatták a szabad kereskedelem és a demokrácia maradéktalan egymásrautaltságát. Ennek megfelelően azt jósolták, hogy az államkapitalista gazdasági rendszer szükségszerűen bukásra van ítélve, mert az nem létezhet demokratikus keretek híján. Azt mondták, Kínában az állami irányítású kapitalizmus szükségszerűen ki fogja kényszeríteni a demokratikus intézményeket, vagyis a valódi ellenzéki pártokat, a demokratikus sajtót, független bíróságot.
Márpedig nem így történt.
Az államkapitalizmus Kínától Szingapúron át Oroszországig nemhogy köszöni, kiválóan érzi magát, hanem messze jobb teljesítményt nyújt azoknál az országoknál, amelyekben az állam szerepét erősen visszaszorították a válság előtti időkig. Majd a válság idején kiderült: az államra bizony fontos szerep hárul. Például az, hogy a dogmatikusan mindenre a piacban gyógyírt kereső nagyvállalatokat és pénzintézeteket megmentsék a csődtől, amikor trükkös gazdálkodásuk kudarca után levett kalappal járultak az állami kincstárnokok elé.
Friss bizonyítékként a teljesítménykülönbségre íme a The Economist brit hetilap július 23-i számának szokásos heti adatsorából a 2010-es, azaz idei gazdaságinövekedés-előrejelzés néhány országra. Eszerint az államkapitalizmust gyakoroló Kínában a GDP az idén 9,9 százalékkal bővül. A jobboldali, tekintélyelvű Szingapúré – ahol az egy főre jutó jövedelem már az amerikait is túlszárnyalta – 8,4 százalékkal. Oroszországnak 2010-re a brit globális lap 4,8 százalékos bővülést jósol. Ezzel szemben az Egyesült Államokban az idén 3,1 százalékos gazdasági növekedés várható, míg az euróövezetben 1,1 százalékos.
A hidegháború befejeztével az amerikai és nyugat-európai fővárosokban az a nézet uralkodott, írja Bremmer, hogy a szabad versenyes kapitalizmus kiütéssel nyerte meg a csatát. Ekkor írta az amerikai Francis Fukuyama híres esszéjét – amelyet később könyvvé bővített – a „történelem végéről”. Azaz a szabad kereskedelemre alapuló liberális világrend korának végső, megkérdőjelezhetetlen és kihívó nélkül maradt eljöveteléről.
Húsz évvel később alapvetően másként néz ki a világ. A globális kereskedelemben egyre nagyobb súllyal jelentkeznek azok az országok, amelyek szerint a politikailag fenntartható gazdasági fejlődés legbiztosabb útja a közjó kormányzati irányítása, az állami beruházás, az állami vállalkozás. Pekingben, Moszkvában, Szingapúrban és az arab olajsejkségekben a kormányok mikromenedzselik gazdaságuk teljes szektorait, hogy előmozdítsák a nemzeti érdeket, és megvédjék hazai politikai helyzetük stabilitását. Piaci erejük nőttön-nő. Mind több és mind nagyobb állami vállalat jelenik meg a világ legnagyobb óriáscégei között. Jellemző, írja Bremmer, hogy 2004 és 2008 között a Forbes Global 2000-es listája 117 állami, illetve köztulajdonban lévő vállalatot foglalt magába, miközben 239 amerikai, japán, brit és német cég esett ki onnan. 2008-ban a mexikói állami Cemex, a világ harmadik legnagyobb cementgyártójának értéke már megegyezett a Coca-Cola cég értékével. A brazil Petrobras, a mexikói Pemex, az orosz Gazprom és Rosznyeft, a malajziai Petronas és a szaúdi állami olajvállalatok, nem is szólva a gigantikus méretű kínai olajcégekről, már nagyobb súlyt képviselnek a magánkézben lévő olajkitermelőknél.
Ugyanez a helyzet a bankoknál, és mára oda jutottunk, hogy hovatovább Kína finanszírozza az amerikai deficitet. De más területen is egyértelmű a folyamat: az idén például az állami kézben lévő kazahsztáni Kazatomprom lesz a világ legnagyobb urániumtermelője.
A világ – és elsősorban a harmadik világ – országai feszült figyelemmel kísérik a két rendszer harcát, és gyengén látóknak kellene lenniük, ha a teljesítményt tekintve nem lenne egyre vonzóbb számukra az államkapitalizmus, főként most, a válság után, amikor a hatalom a szabad kereskedelem országaiban is egyre inkább tolódik a gazdasági központoktól a politikai központok felé. New Yorkból Washington, Sao Paulóból Brazíliaváros, Mumbaiból (Bombayből) Újdelhi, Sydneyből Canberra és Dubajból Abu-Dzabi felé.
Nagyon figyelemreméltó a verseny lélektani síkja is. Halper – a másik kötet szerzője – részletesen vizsgálja, miként jelent Kína mind nagyobb stratégiai és taktikai kihívást az Egyesült Államoknak. Ebben a folyamatban Peking nem hajlandó követni az amerikai játékszabályokat. Nem szól bele az általa megcélzott és megsegített országok belügyeibe. Diktátoroknak is ad pénzt – feltételek nélkül –, ha gazdasági érdekei úgy kívánják, és eldönti, hogy fejleszti kereskedelmi kapcsolatait az adott országgal. Úgy vásárolja meg erőforrásaikat, hogy közben nem követel tőlük átláthatóságot, demokráciát, nem kényszeríti őket reformok véghezvitelére.
Az eredmény Kínát látszik igazolni.
Halper egy 2007-ben 47 országban készített felmérést ismertet, amely azt mutatja, miként ítélik meg Kína és az Egyesült Államok befolyását Afrikában és Latin-Amerikában. Az eredmények megdöbbentőek. Tanzániában – ahol például igen erős a kínai jelenlét – Kína befolyását a megkérdezettek 78 százaléka ítéli jónak, 13 százaléka rossznak. Az amerikai befolyást 36 százalék jónak, 52 százalék rossznak. A „jó” megítélésében a két ország befolyása között érzékelt különbség 42 pont. De ez így van valamennyi felmért afrikai országban Dél-Afrika kivételével, ahol az amerikai befolyást ítélik meg némileg kedvezőbben. Ugyanez a helyzet Latin-Amerikában, ahol szintén igen nagy különbséggel nyer Kína, Mexikó kivételével. Az utóbbiban egész minimális különbséggel az amerikai hatást ítélik meg kedvezően.
Ami Kínában állami beavatkozással és irányítással történik, lélegzetelállító. Jövőre Kínában már több kilométeren lehet utazni gyorsvasúttal, mint Kína határain kívül az egész világon. Abban az országban, ahol néhány éve még egy centiméternyi szupergyors vasút sem működött, ma óránkénti 380 kilométeres sebességgel a leggyorsabbak a vonatok. Miközben Peking máris tervez egy óránként ötszáz kilométeres sebességgel száguldó vasutat, és vonalai kiépítését Szingapúr, India, Pakisztán és Európa irányába. Mindeközben a vasúti közlekedését évtizedekkel ezelőtt leépítő Amerika népe 100 km/óra sebességgel haladó vonatokon döcög.
Vajon nálunk e kérdésről, vagyis a két gazdasági rendszer életre-halálra menő harcáról – amely sorsdöntő számunkra is – miért nem dúl élénk vita? Egyáltalán miért nem folyik bármilyen vita róla? Retorikai kérdés, hiszen annyi valóban lényegbevágó témában nemhogy párbeszéd, de monológ sem folyik lapjaink hasábjain és az értelmiségi fórumokon.
Magyarország szerencsés konstellációba került a kormányváltással és azzal, hogy a mostani miniszterelnök nem sokkal a választások előtt váratlan és igen szerencsés fordulaton ment át. Emlékezzünk Orbán Viktor korábbi igen éles konfrontációjára a volt budapesti orosz nagykövettel, vagy arra, hogy az akkor ellenzékben lévő Fidesz nem a számunkra igazán fontos Kína, hanem Tajvan nemzeti ünnepére látogatott el testületileg. Majd jött a „megvilágosodás pillanata”. Ettől kezdve derült ki – szerencsére –, hogy az új idők új szelei kelet felől fújnak, és hogy mennyire fontos nekünk a kínai, az orosz és általában a keleti piac.
Most, amikor a Nemzetközi Valutaalappal és az unióval szemben a magyar kormány a nemzeti érdekeket, nem pedig – mint tették ezt elődei – a bennünket folyamatosan nyúzható rókának vagy szünet nélkül kopasztható tyúknak tekintő globális intézmények érdekeit védi, Bremmer és Halper könyve útmutatóként is szolgálhat.
A szerzők véleménye szerint a következő évtizedekben az államkapitalista rendszerű országok nyernek mind nagyobb teret és befolyást.
Ideje lenne ezt tudomásul venni.
Bremmer könyvében közöl egy táblázatot arról, hogy melyek a világ legnagyobb állami alapjai, amelyek nálunk – „hála” a kényelmes tükörfordításnak – „szuverén” alapként váltak ismertekké. A legnagyobb ezek közül az Egyesült Arab Emírségeké: 650 milliárd dollárt mozgat. Ezt egy 500 milliárd dolláros szaúdi alap követi. Az első húszban több kínai, perzsa-öbölbeli, szingapúri alap van.
Miért lennének a Washington-konszenzus intézményei és az Európai Unió az egyetlen hely, ahová fordulhatunk, ha szükségünk van pénzre?
Ian Bremmer ugyanakkor azt jósolja, hogy hosszú távon a szabadpiaci kapitalizmus lesz a győztes. Vagyis csak „bekkeljünk ki” néhány évtizedet. Bremmernek sok mindent elhiszünk, de ezt a jóslatát – amely minden általa is kiválóan elemzett trenddel szembemegy – nem.
Ne feledjük, szinte az egész nyugati világban húsz évvel ezelőtt a Pesti Hírlap című napilap volt az egyedüli, amely a balliberális sajtó által hevesen támadott Szingapúr-vitájában azt jövendölte, az autoriter társadalmak nem fognak kényszerűen demokratizálódni, hanem továbbra is megtartják politikai alakzatukat államkapitalizmusuk hatékonyságára támaszkodva, és azt, hogy a szabadpiaci, kizárólag magánérdekek által uralt kapitalizmus fogja inkább átvenni az államkapitalizmus egyes elemeit.
Most pedig azt állítjuk, Bremmernek, noha elemzésében igaza van, víziójában nincs. Semmi, de semmi nem indokolja, hogy az államkapitalista országok hosszú távon elvessék azt a modellt, ami jóval sikeresebbnek mutatkozik abban, hogy száz- és százmilliókat emeljen ki a szegénységből, és emelje be őket a középosztályba, mint a – nálunk is – szünet nélküli nadrágszíjhúzást, extra bankprofitot, államháztartási deficitet, állami eladósodást és a nemzet elnyomorodását hozó szabad versenyes kapitalizmus.
De amúgy is nem a középtávra kellene összpontosítanunk? Nem édes mindegy, hogy mi lesz hosszú távon? Mint John Maynard Keynes, az állami beavatkozást oly előrelátóan sürgető angol közgazdász mondta egykoron: hosszú távon mindannyian halottak leszünk.
Rövid távon viszont érdemes megragadni a kínálkozó lehetőségeket.