Húsz éve erre vártunk

Aligha vehető komolyan, ha azok siratják el hetente a demokráciát a választások óta, akik az általuk támogatott kormány idején a legalapvetőbb demokratikus jogaikat gyakorlók vagy egyszerű békés járókelők szemét lövették ki

„Hatékonyság és nemzeti érdek!”
(Václav Klaus)

Mindenekelőtt néhány szó arról, hogy a demokráciáról szóló vitában kiknek a véleményével érdemes vitatkozni és kikével nem. S vajon melyik tábor sajtója kritikusabb a saját oldalával? Mindenesetre aligha vehető komolyan, ha azok siratják el hetente a demokráciát a választások óta, akik az általuk támogatott kormány idején a legalapvetőbb demokratikus jogaikat gyakorlók vagy egyszerű békés járókelők szemét lövették ki.
Ami pedig a két tábor sajtójának kritikai hajlamait illeti: míg a Heti Válasz mellett lapunk több ízben is kifogásolta a Fidesz reagálását az Alkotmánybíróság legutóbbi döntésére, amellyel az a 2 millión felüli végkielégítések 98 százalékos megadóztatásának törvényét vetette el, addig kéretik szerkesztőségünk címére elküldeni a balliberális sajtó elmúlt húsz évi terméséből akár azt az egyetlenegy cikket, amely Lendvai Ildikó MSZP-s vezető politikust akár a legenyhébb szavakkal bírálta volna.
Véleményében a jobboldal mindig is differenciáltabb volt, mint a baloldal. A jelenlegi jobboldali kritikusokkal azonban érdemes vitába szállni. Ugyanis Magyarországon most egy olyan kormányzás indult meg – minden hibájával együtt, amelyek most nem témái e cikknek –, amelyre húsz éve várunk. Nem is kevesen. Egy olyan pragmatikus kormányzásra, amely a külföldi érdekek helyett a nemzeti érdekek következetes érvényre juttatását célozza, de nem azzal, hogy a régi rend neoliberális bőrbe bújt kiváltságosai még a korábbinál is jobban meggazdagodjanak. Egy olyan kormányzásra, amelynél a patriotizmus és a hatékonyság egymást nem kizáró fogalmak sem a bel-, sem a külpolitikában.
Ez a kormányzás idén júniusban megkezdődött. Egy veszélyes korszak után, amelynek nemhogy kíméletlen, de még kíméletes elemzése is mind ez idáig várat magára.
Súlyos állítás, de megkockáztatom: ha az országos választásokat nem 2010-ben, hanem 2007-ben vagy valamikor 2008-ban tartják, itt egy olyan jobboldali párt – a Fidesz – került volna hatalomra, amely a maival homlokegyenest ellenkező politikát folytat. Ez volt az a korszak, amelyet nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük Orbán Viktor és a Fidesz neokonzervatív periódusának. Akkor még makacsul keresték azok egyetértését, szimpátiáját, akik kegyeibe sem a múltban, sem akkor nem tudtak férkőzni, és azokat a jövőben sem nyerik el. Sőt, minden kompromisszummal csak az étvágyukat növelik, mert vannak, akik a kompromisszumot meghátrálásnak, a gyengeség jelének tartják.
Ez abban az időben volt, amikor Orbán Viktor a nekiszegezett riporteri kérdésre Surányi Györgyöt ha miniszterelnöknek nem tudta is elképzelni egy szakértői kormány élén, de fontos feladatok várományosának igen. Azt a Surányit, aki eladta Magyarország aranykészletét és a Magyar Nemzeti Bank bécsi fiókjával 150 milliárd forint veszteséget okozott az országnak, majd az első Orbán-kormány idején futni hagyták. Ez akkor volt, amikor Orbán Viktor az amerikai elnökválasztási kampány idején sikertelenül igyekezett George Bush amerikai elnökkel szót váltani, közben itthon – mint tette ezt 2007 márciusának vége felé – egy energiapolitikai konferencián feleslegesen megsértette Oroszország budapesti nagykövetét. Lassan kiderült: a Fidesz ott gyűjtötte az ellenségeit, ahol barátokat kellett volna szereznie. A Fehér Házban nemigen kedvelték, Putyint magára haragította, és a kínaiak nemzeti ünnepén a Fidesz nem a budapesti nagykövetségüket, hanem a tajvani képviseletet látogatta meg. Ez volt az az idő, amikor a Fidesz és a párt európai parlamenti képviselői az SZDSZ-szel egyhangúlag szinte naponta támadták az orosz földgázvállalatot, a Gazpromot, hitet téve az uniós támogatású Nabucco földgázvezeték-projekt mellett, amelybe még ma sem tudjuk, hogy honnan kerül földgáz, ha egyáltalában megépül. Ez volt az az idő, amikor a Fideszhez közel álló vagy a Fidesz tulajdonában lévő internetes portálok szinte naponta fejezték ki mélységes imádatukat a neokonzervativizmus magyarországi médiabeli importőrei előtt, és támadták különleges vehemenciával lapunk külpolitikai rovatának reálpolitikus irányát, amely mellesleg a Fidesz-kormány mai politikája. Amelyben Oroszország, Kína és általában a Kelet nem ellenséget, hanem Magyarország számára kiemelten fontos partnereket és hasznos piacot jelent. És amely politika rájött arra: ha az Egyesült Államok 1957 óta nem tudja megoldani embargókkal és disznó-öbölbeli támadásokkal a floridai Key Westtől három cápauszonnyi távolságra lévő Kubában az emberi jogokat, talán mi se próbálkozzunk Kínával.
A Fidesz teljes fordulata nem az áprilisi választásokon elért kétharmados győzelem után történt, hanem már előtte. Valamikor 2009-ben, amikor Orbán Viktor nézeteiben, magatartásában és politikai filozófiájában alapvető változás következett be. Már a választások előtt találkozott Vlagyimir Putyinnal, amikor számára is kiderült, hogy nem egy KGB-s komcsival, hanem a nemzetéért dolgozó konzervatív politikussal van dolga. Ugyanígy még a választások előtt utazott el először Pekingbe, ahol kijelentette, „ma keleti szél fúj a világgazdaságban”. Orbán Viktor most miniszterelnökként néhány napja látványos együttműködési megállapodásokat írta alá második kínai látogatásán egy leplezetlen keleti nyitás jegyében, és várható második találkozója – immár miniszterelnökként – az orosz vezetőkkel. Úgy, hogy mindeddig nem járt Washingtonban. Lehet, hogy a budapesti amerikai nagykövetség most már nem a kérlelt, hanem a kérlelő pozíciójában fog információkat továbbítani külügyminisztériumába?
Ami pedig a száznyolcvan fokos külpolitikai fordulatnál is fontosabb: Orbán Viktor miniszterelnökként a belpolitikában is végrehajtotta a „keleti fordulatot”. A demokrácia globálisan igen szélesen értelmezett keretein belül „szingapurizálta” a kormányzást, vagyis a pragmatizmust részesítette előnyben, ha a nemzeti érdek érvényesítése kívánta hatékonyság és egy szűk hazai kisebbség vagy annak külföldi támogatói által támasztott absztrakt elvárások között feszültség támadt. Ezt választói tapsvihar közepette olyan nyolcéves kormányzás után teszi, amely alatt az egykor „éllovas” Magyarországot irányítók a nyugati érdekek feltétlen kiszolgálóiként, minden nyugati receptet és igényt túlteljesítve mutatták meg, mit ér mintaszövetségesnek lenni.
Rendkívül üdvös lenne, ha ennek a fordulatnak belső és külső kritikusai nem hullatnának Orbán minden lépésénél krokodilkönnyeket a demokrácia képzelt sírjánál, hanem előtte körülnéznének a világban. Ha az indiai demokrácia része az elsősorban Dél-Indiában – alkotmányellenesen – valóban létező kasztrendszer, ha az izraeli demokrácia része lehet annak arab lakossága elleni apartheidpolitika, ha a szlovák demokrácia eltűri az őshonos magyarság nyelvhasználatának büntetését, ha Görögországban a macedón kisebbség létét tagadni lehet és megnyilvánulásait büntetni, akkor talán a magyar demokrácia sem szenved ki attól, ha Schmitt Pállal az elnöki székben a kormánynak a hatékonyabb kormányzást segítő partnere van (aki Göncz Árpád volt elnöktől eltérően nem sért alkotmányt), vagy ha a népfelség népszavazati gyakorlásán nem engedi túlterjeszkedni azt az Alkotmánybíróságot, amely már megfúrta az igazságtételi törvényt, aktivizmusában veszi semmibe az alkotmány betűjét, sőt „tescós” módon saját gyakorlatát titkolja el szövegeiben.