Az igazság nem lehet tabu

Aidan White, a Nemzetközi Újságíró-szövetség volt főtitkára az önök által függetlennek tartott Népszabadság – amelynek résztulajdonosa egy MSZP által létrehozott alapítvány – május 11-i számában ezzel a mondattal fejezte be a lapnak adott interjúját: „a sajtónak sokkal erősebben el kell köteleznie magát a legszigorúbb szakmai elvek mentén, és amellett, hogy mindig a köz érdekét képviseli”.
Súlyos kérdés, hogy önök ezt teszik-e.
Több évtizedes gyakorlati tapasztalatom, hogy az újságírók lakásából éppen a tükör hiányzik, és ha valaki átnyújt nekik egy ilyen csillogó tárgyat, akkor feldúltan reagálnak. Holott, ha ők tartanak tükröt másnak, kritika esetében fensőbbségesen arra hivatkoznak, ők csupán azt a tükröt tartották oda, amiben a valóság látható.
Közhely, hogy az újságírók tükrével komoly bajok vannak. És ez nem új keletű megállapítás. Gondoljanak csak arra, hogy az 1932-ben Pulitzer-díjat nyert Walter Duranty a New York Timesban egyszerűen letagadta, hogy Sztálin kiéheztetési politikája miatt több millióan haltak éhen Ukrajnában. Ő ott kaviárt és pezsgőt látott.
Még a Szabad Európa Rádió munkatársaként arra is nagyon jól emlékszem, hogy a müncheni adónak messze rosszabb volt a nyugat-európai sajtója – mi voltunk „a hidegháború relikviái” – mint Kádár gulyáskommunizmusának.
A mára térve: állomáshelyükön, Magyarországon igen sokan gondolják, hogy önök egyetlen országról nem festenek annyira egysíkúan torz képet, mint rólunk.
Ez persze némi naivitás.
Itt van például Irán esete. Az Irán-barátnak igazán nem nevezhető Freedom House rangsorolása szerint az ajatollahok hazájában az emberi jogok tekintetében jobb a helyzet, mint a világ legnagyobb olajexportőrénél, Szaúd-Arábiában. És mégis, míg naponta olvasom lapjaikban az emberi jogok megsértésének példáit Iránban, arról semmit, hogy e téren mi történik Abdullah király országában.
Persze közelebbi tájat is említhetek: ha az önök lapjait olvasom, nem értem, miért lehet Silvio Berlusconi Olaszországban 1945 óta hivatalát a leghosszabb ideig betöltő miniszterelnök. Hiszen ő az önök tükrében legjobb esetben populista, vén, nagypofájú kujon, bohóc, legrosszabb esetben bűnöző.
Ezzel szemben vannak olyan országok, amelyek nem követhetnek el olyat, amit önök egy-két szemrándulástól eltekintve huzamosabb ideig rosszallnának.
Ilyen ország Szlovákia, amelynek korábbi kormánya – a Fico-kabinetről van szó – az ott élő őshonos magyarok saját nyelvének használatát törvényileg korlátozta és bünteti. Mit szólnának, ha az Orbán-kormány büntetné a lovári vagy a szlovák nyelv nyilvános használatát? És miként reagálnának, ha Semjén Zsolt jelentené ki, hogy a nyelvtörvény retorziójaként holnap megindulnak a magyar tankok rendet tenni a szlovákoknál? Ugye nem annyi figyelmet fordítanának erre, mint amennyit Fico koalíciós pártjának vezetője azon kijelentésére fordítottak, amikor azt ígérte, hogy a magyarok fővárosát tankokkal teszi a földdel egyenlővé?
Ha mindenható lennék, azonnal feltenném azt a kérdést is önöknek: elrendeljem, hogy nálunk úgy bánjanak a cigányokkal (ha a cigányok saját önkormányzatukat cigánynak nevezik, akkor politikailag igencsak korrekten cigánynak nevezhetem őket én is), mint a Szlovákoknál? Igen vagy nem? Nem hallom a válaszukat, noha a rossz bánásmódot nálunk naponta kifogásolják, szemben Szlovákiával.
Akkor se hallottam hangjukat, amikor hosszú évekkel ezelőtt – 2004 február vége felé – egy kollégámmal meghívtak sajtóreggelire.
Azért fogadtam el örömmel meghívásukat, hogy teszteljem hipotézisemet. Mégpedig azt, hogy önök itt nem úgy viselkednek, mint egy tudósító viselkedik Mogadishutól Varsóig, vagyis mindent megtéve, hogy információhoz jusson, hanem önök látványosan elutasítják a tényeket, ha azok prekoncepciójukat szétrombolnák.
Talán emlékeznek arra, hogy azt mondtam önöknek, nálunk az igazságszolgáltatás rothadt és korrupt. A bíróságokon sok esetben egy ügy már a kiszignálásnál eldől. Vagyis a bírósági adminisztráció pontosan tudja, egy ügyet melyik bíróra kell kiosztani ahhoz, hogy a kívánt ítélet megszülessék. Amikor önök ebben kételkedtek, azt mondtam, szívesen bemutatok önöknek egy tekintélyes bírót, a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácselnökét, aki ezt megerősíti. A tálcán felkínált forrás egyiküket sem érdekelte. Nem tudom elképzelni, ha nekem Brüsszelben egy uniós korrupciós ügyben valaki forrást kínál fel, azon ne kapnék két kézzel.
Akkor is hallgattak, amikor az asztalra tettem három hatalmas és egy vékony dossziét. A vastag irattartók az első Orbán-kormány idején írt cikkeiket tartalmazták. A vékony pedig a Medgyessy-korszakét. Azt mondtam, találomra válasszanak ki bármelyikből egy-egy cikket. Ki fog derülni, hogy az Orbán-kormány idején írt bíráló cikkeik forrásai minden esetben ellenzéki pártok tagjai voltak ellenzéki értelmiségiek mellett, míg a Medgyessy-cikkeknél egyetlen ellenzéki politikust sem idéznek. A próbától hallgatással menekültek.
Mára mindezt már iparszerűbben gyakorolják. Egy sort nem írtak arról, hogy a napokban Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök új pártalapítással még a reményét is eltemette, hogy az MSZP valaha is nyerjen a választásokon, míg oldalakat írnak a fasisztaveszélyről. Ami után az így „tájékoztatott” olvasóiknak a következő Konrád György-interjú már megdolgozott talajra hull, amikor havi rendszerességgel elmondja: ami nálunk történik, az 1934-et juttatja eszébe. Igaz, ezt nem a Gestapón, hanem a Gerbaud-ban nyilatkozza önöknek, a második vendégkrémes elfogyasztása közben.
És már a torzkép terjesztése érdekében is gátlástalanul hazudnak. Nézzék, mit jelentett az AFP hírügynökség és az osztrák közszolgálat Budapestről május 7-én, néhány órával azelőtt, hogy kiderült, egy nyugdíjas tűzoltó égetett el egy Dávid-csillagos textildarabot: „Budapesten szélsőjobboldali aktivisták Orbán Viktor kormánya elleni tiltakozó tüntetésen izraeli zászlót égettek.”
Azért hazudták, mert önöknek kínos, hogy a kormány ellen tüntetők közül került ki az égető. És ugyanezért nem írnák meg, hogy Gyurcsányt Sukoró ügyében az LMP jelentette fel, hiszen önöknek az LMP épp annyira bírálhatatlan, mint volt az SZDSZ.
Nemcsak én, de szinte az egész ország már ismeri témáikat, hazugságaikat. Azt is tudják előre, mit írnak rólunk holnap és holnapután. Ha nem történik semmi, ami miatt lehet egy kicsit nácizni, előrángatnak a homályból olyan figurákat, mint Németországban Magdalene Marsovszky, aki kétszázadszor is elmondja, hogy Orbán Viktor a hitleri ideológiát (völkisches Gedankengut) vallja. Ez a hazugság önöknél „news”, újdonság. Erről írnak laponként fél kolumnát, de egyetlen mondatuk nem volt, amelyben megemlítették volna azt, ami óriási módon belejátszott a volt kormány bukásába: hogy 2006 őszén emberek szemét lőtték ki. Arról sem, hogy az ezredforduló táján kibontakozó magyar középosztály jó része az elmúlt években ismét pauperizálódott.
Mint ahogyan most egyetlen szót nem ejtenének arról az aktuális tabutémájukról, hogy a gyöngyöspatai romákat két napra „evakuálták”. (A tabu a két napra vonatkozik.) De arról igen, hogy Richard Field amerikai üzletember, az LMP támogatója, a „Vöröskereszt képviselője”.
Önök ennek a kormánynak azt is szemére vetik, hogy a határon túli magyaroknak szavazati jogot akar adni, amivel destabilizálja Európát. A románok, horvátok, olaszok és mások azzal, hogy a határaikon túl élő sajátjaiknak már régen ezt lehetővé tették, Európa stabilitását segítik elő? Csak azért kérdezem, mert őket nem bírálják.
Ha a magyar Szent Korona alkotmányba foglalása önöknek feudális maradvány, akkor a Nagy Morva Birodalom hagyománya tiszteletének követelménye a szlovák alkotmányban netán a nanotechnológia korába röpít bennünket?
Kifogásolják, hogy az alaptörvényt a magyar himnusz első sora vezeti be. De azt nem, hogy a görög alkotmányt „a Szent és Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság” nevében alkották meg.
Az elmúlt két évtizedben cikkeim egy részében igyekeztem bemutatni a Kelet országainak – Szingapúrtól Kínán át Dél-Koreáig – példátlan gazdasági sikerét, igyekezvén vonzóvá tenni azt a modellt, amely alkalmazása a szegénységből való gyors kiút lehet, szilárd nemzeti büszkeséget teremtve. Önök akaratukon kívül a magyar jobboldali kormányok elleni gyűlöletkampányukkal célom elérésében rendkívül sokat segítettek, sokakat taszítva abba az irányba, amerre én vonzalmat igyekszem kiépíteni.
A miniszterelnök egy évvel ezelőtt deklaráltan a Kelet felé fordulást hirdette meg.
Köszönöm segítségüket. Csak így tovább!
Lovas István
tudósító