Aki a végletekig viszi

Ritkán tarthat a kezében ilyen elemi erejű, vérbeli regényt az olvasó, mint a francia szerző tavaly Goncourt-díjat nyert könyvét. Olvasás közben egyszerűen az a benyomásom, hogy ezért szeretek olvasni, ezt az olvasmányélményt keresem igazán. Csak egy regény képes ennyit mondani a művészetről, a modern térképről, a tájról és a világról, amiben élünk.

Hallom a hangom, ahogy olvasás közben felnevetek hangosan – ha emberek között, annál kínosabb, de ha egyedül vagyok, akkor is elég groteszk ez a hang, majd figyeljék meg, be fog következni, amikor például azt a szakaszt olvassák, amelyben Houellebecq, az író, saját magát szerepelteti a regényben, szemünk előtt valósul meg az önirónia egyik csúcsa a világirodalomban.
A szövegre általában jellemző a szabadszájúság: ami a narrátornak nem tetszik, azt kegyetlenül kiosztja, nem finomkodik. Ennek ellenére páratlanul intelligens mű, igazi értelmiségi regény. Unikum maga a téma és a közeg: bár Franciaországban játszódik, itt mégis mirólunk van szó, a mi korunkról, erről a most zajló ezred eleji, fogyasztói őrületről, valóban kortárs regény, a kortárs lét húsba vágó elemzése és kritikája. Houellebecq a végletekig viszi, de társadalomkritikája nem helyezhető el holmi politikai palettán, nem liberális kirohanásokról van szó, az író reflexiói és meglátásai között jó pár konzervatív gondolat is szerepel, megcáfolva a tévhitet, miszerint a vegytiszta szabadságérzetnek mindenképp a liberális giccsel kell szolgamód azonosulnia.
Bár a regény olykor lektűrálcában mutatja magát, legalábbis ami a történetvezetést illeti (egy képzőművész hatalmas sikert ér el festményeivel, sok év után viszontlátja nagy szerelmét, összebarátkozik egy íróval, az írót később brutálisan meggyilkolják, a festő élete az egészen közeli jövő évtizedeiben, mely afféle furcsa sci-fi is), a könyv abszolút szépirodalmi alkotás. Valódi témái a legalapvetőbb filozófiai kérdések: a világ feldolgozhatósága (az átlagember adaptálási lehetőségei és a művészi kifejezés lehetőségei), az emberi létezés értelmezhetősége, variációi, valamint az ember mint a világ része, konkrétan a mai ember a mai világ része, mindkettő meglehetősen pőrén, az eddig jól-rosszul leplezett vagy ajnározott jellemzőket pellengérre állítva.
Mint említettem, olvasmányélménynek a könyv párját ritkítóan kellemes. A szépirodalomért rajongóknak eleve egyik nagy gyengéje az úgynevezett művészregény, amikor művészek a főhősök, és a művészet a kulcskérdés, nyersen és sápadtan filozofálgatnak ezek az élhetetlen csodabogarak az életről és a társadalomról. Elolvasása után Houellebecq: A térkép és a táj című műve emblematikusan fogja jelenteni ezt a műfajt számukra. A társadalomkritikát kedvelők, a „mi folyik manapság?” kutatói szintén értékelni fogják a lényeglátó fejtegetések tömkelegét, amelyek a társadalomkritika „szakembereinek” írásaitól eltérően nem dögunalmasak, hanem ellenkezőleg, frissek és szellemesek. Az irodalomért mint művészi teljesítményért rajongók is megtalálják számításukat a könyvvel, amelyben ugyan a képzőművészet a főszereplő, de lassan ráébrednünk, hogy a szöveg magában foglalja önnön recepcióesztétikáját, tehát míg a képzőművészetről mereng, a térkép és a táj, a kifejezés lehetőségei és a valóság kapcsolatáról, valójában a regényírás lényegét kutatja, meglepő, felkavaró eredményességgel. Azt kell hogy mondjuk, fontos európai regényt kapott kézhez a magyar olvasó, Tóthfalusi Ágnes rendkívül élvezetes fordításában, a Magvető kiadótól megszokott szép és színvonalas kiadásban.
(Michel Houellebecq: A térkép és a táj, Magvető Könyvkiadó, 2011.)