Nem illúzió az ökoszociális nemzetgazdaság

Orbán Viktor szerint az egészségügy, az oktatás és a rendvédelem megmentéséhez csak akkor tudunk hozzákezdeni, ha előbb megvívtuk a háborút a két nagy ellenséggel: a munkanélküliséggel és az államadóssággal. Meggyőződésem, hogy az államadósság kezelésével, a munkanélküliség csökkentésével, a közszféra nagy szektorainak rendbetételével és a gazdaságunk fellendítésével nem lehet egymás után foglalkozni. Egyiket nem lehet a másik elé helyezni. Az egyik összeomlása ugyanis szükségszerűen rántja magával az összes többit is. Vagyis olyan gazdaságpolitikára van szükség, amely egyszerre képes mind a négy területen pozitív elmozdulást elindítani. A kérdés az, hogy létezik-e ilyen gazdasági elixír, és ha igen, akkor az hogyan néz ki?
Levegőt a juhoknak!
Az államadósság valóban a gazdaság legnagyobb tehertételeként jelölhető meg. Sajnos a kezelésével kapcsolatban az elmúlt 21 évben érvényesült egyfajta politikai konszenzus, amely a „fizetünk, ha beledöglünk is” mondattal fejezhető ki a legtalálóbban. Az államadósságból kivezető egyetlen járható út azonban annak újratárgyalása. Ez elsősorban az átütemezését, egyfajta törlesztési moratórium elérését jelentené a hitelezőknél. Az ilyenkor szokásos ellenérveknek két fő irányuk van. Az egyik, hogy a hitelállomány nagyon összetett, tehát már annak meghatározása is nehéz, hogy pontosan kivel is kell tárgyalni. Ez igaz, de ez ettől még nem érv. Pusztán annyit mond, hogy nem lesz könnyű tárgyalás, de ezt eddig is tudtuk. A másik ellenérv, hogy egy ilyen tárgyalási kezdeményezés olyan nemzetközi bizalmatlanságot eredményezne hazánk irányában, amely a teljes összeomlást jelentené. Ez komolyabb érv, meg is kell fontolni. Majd miután megfontoltuk, el kell vetni. A teljes összeomlás ugyanis már itt van, a gazdaság évek óta infúzión agonizál. Vagyis, ha minden így megy tovább, az államcsőd elkerülhetetlen. Tehát ha a hitelezők a pénzüket akarják (és az adósságspirál mögött nincs valami egyéb sötét spekuláció, amelyre most itt inkább ki sem térnék), akkor meg kell érteniük, hogy annak visszafizetésére jelen állapotunkban alig van esély. Előbb talpra kell állnunk. Egy beteg szervezettől ne várjunk olimpiai aranyat, előbb hagyjuk, hogy kipihenje a betegségét, újra felerősödjön, aztán dobjuk be a pályára.
Az államadósság átütemezése lehetőséget teremtene arra, hogy a nagy állami szektorok átalakítását ne a megszorítások szintjén végezzük el, hanem egy társadalmilag igazságos és a gazdaság élénkülését szem előtt tartó formában. Az egészségügyben, az oktatásban és a rendvédelmi ágazatban igenis elkerülhetetlen egy egyszeri és nagymértékű béremelés. Ehhez pedig más forrást jelenleg nehéz lenne találni. Természetesen ez nem jelentheti azt, hogy ezen szektorokon belül ne kellene átalakításokat végezni, de nem mindegy, hogy azért alakítunk át, mert a költségvetésnek nincsenek megfelelő forrásai, mint most, vagy azért, hogy a nemzetgazdaság fellendítése szempontjából kialakítsuk a megfelelő körülményeket. Szükségesnek tartanám például azt, hogy az állam az egészségturizmusban ne csupán külső támogatóként és szurkolóként, hanem döntő befolyású tulajdonosként és befektetőként jelenjen meg. Akár úgy, hogy már meglévő kapacitásokban vásárol tulajdonrészt, akár úgy, hogy maga indít el beruházásokat. Az egészségturizmust állami ágazattá kellene alakítani, profi és korszerű menedzsmenttel, belföldön ingyenes, nemzetközi szinten pedig állami finanszírozású reklám- és marketingháttérrel. Ez egyrészről munkahelyek tízezreit jelenthetné, másrészt állami bevételeket az egészségügyi kaszszába. A rendvédelmi szervek korkedvezményes nyugdíjának átalakítását társadalmilag részben igazságos, de jelen politikai és közbiztonsági helyzetben öngyilkos lépésnek tartom. Az pedig botrányos, hogy az így szerzett költségvetési pluszt a hiányok betömésére fordítják majd, ahelyett, hogy a szektorba forgatnák vissza. Mennyivel jobb lenne, ha a kormány azt mondaná: a célja részben a társadalmi igazságérzet helyreállítása, részben a rendvédelmi dolgozók béremelése.
Jól látható tehát, hogy az államadósság átütemezése utat nyithatna egy átgondolt, de látványos béremelésnek az egészségügyi, oktatási és rendvédelmi szektorokban. Mindezt úgy, hogy a társadalomnak nem kerülne több pénzébe, pusztán az eddigi befizetéseket csoportosítjuk át az államadósság törlesztésének enyhítésével. Azt pedig csak halkan jegyzem meg, hogy a több százezer közalkalmazott béremelése érdemi hatást lenne képes gyakorolni arra a belső fogyasztásra, amelynek fellendülése sokat segíthetne a nehéz évek átvészelésében. „Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk” – mondta Mária Terézia, most talán ezt mondhatnánk: lélegeznie kell a juhnak, ha életben akarjuk tartani.
Kényszerpályáról életpályára
A munkahelyteremtés és a gazdaság fellendítése olyan sürgető feladatok, amelyek nélkül még egy átütemezett államadóssággal és jól működő közszférával sem juthatunk messzire. Enélkül ugyanis újratermelődne mind az államadósság, mind az ebből fakadó költségvetési nehézségek, vagyis kezdődne megint minden elölről. Nem beszélve arról, hogy az államadósság átütemezése átmeneti mentőöv, vagyis a gazdaság fejlesztésének úgy kell beindulnia, hogy később a megnövekedő terheket is képes legyen finanszírozni. Itt először is nélkülözhetetlen volna a kormány részéről egy elkerülhetetlen önkorrekció: az egykulcsos adórendszer eltörlése. A 16 százalékos adó ugyanis sem a társadalmi igazságosság, sem a gazdasági racionalitás próbáját nem állja ki. Ez az önkorrekció – amely a gazdaságra is jótékony hatást gyakorolna, mert a kisjövedelműeknél hagyna többet, akik jelenleg hiányoznak a belső fogyasztás fellendítésének szereplői közül – azért is nagyon lényeges, mert az Orbán-kormány megszorítási kényszerpályáját csak részben jelölte ki a terhes örökség, a költségvetési hiány nemzetközileg elvárt tartása és az instabil világgazdasági környezet, ahhoz az egykulcsos adó ütötte költségvetési lyuk is érdemben hozzájárult. Vagyis a megszorítások egy részétől mentesíthető lenne a társadalom. A visszavonásával járó presztízsveszteséget pedig jócskán pótolná a társadalmi nyereség.
Szintén létfontosságú lépés lenne a szociális rendszer átvezetése a szociális kártyára és az erre épülő szociális bolthálózatra. Ennek lényege az lenne, hogy a szociális segélyek, támogatások és bizonyos juttatások, beleértve a családi pótlékot is, egy plasztikkártyára érkeznének, amelyet a célra kijelölt szociális boltokban lehetne felhasználni. A szociális boltokban az alapvető megélhetési cikkeket tudná beszerezni a segélyezett, mint élelmiszer, gyógyszer, iskolaszer, vegyszerek stb., ahová az állami szervezés révén kizárólag magyar beszállítók, magyar termékekkel jelentkezhetnének. Ezzel több legyet ütnénk egy csapásra. A segélyekkel kapcsolatos visszaéléseket, mint például az uzsorázás, drasztikusan visszaszorítanánk, a segélyek felhasználása során kizárnánk a jövedéki adóval terhelt termékeket – dohány, alkohol – vagyis a helyes irányba terelnénk a felhasználást, magyar vállalkozásoknak biztosítanánk piacot, akik – mivel nem lenne szükségük az áraikba építeni a reklámköltségeket – így versenyképes, olcsó árakkal lehetnének jelen a boltokban, végül munkahelyeket teremtenénk mind a bolthálózat működtetése, mind a beszállítók révén.
Ez a javaslat egyébként átvezet a gazdasági fellendülésünk talán leglényegesebb céljához, ez pedig a mezőgazdaság, az élelmiszer- és a feldolgozóipar talpra állítása. Ehhez elsősorban nem a tőke hiányzik, hanem a piac – mind a hazai, mind a külföldi. A szociális bolthálózat már önmagában sokat segítene ezen a hiátuson, de nyilvánvaló, hogy ennél többre – mondjuk ki: a nemzetközi bevásárlóközpontok kiszorítására – lenne szükség. Ehhez a szociális bolthálózat mellett nagyban járulhatna hozzá egy magyar tulajdonú bevásárlóközpont-hálózat felállítása, amelyet tudomásom szerint én vetettem fel először a politikában még az országgyűlési választások előtt, de azóta már Demján Sándor is tett hasonló utalást. A külföldi piacok meghódítására pedig a Jobbik által szintén évek óta hangoztatott keleti fordulat adhatna módot, főképpen a hatalmas Oroszország és a robogó Törökország révén.
Ha pedig a külgazdasági kapcsolatoknál járunk, mindenképp említést kell tennünk az uniós források pazarló felhasználásáról. A projektek nagy része teljesen értelmetlen vagy kevésbé fontos célokat valósít meg. Az ide érkező források egy részénél ezért el kellene érni, hogy azok ne váljanak martalékává a pályáztatási procedúrának, hanem pályáztatás nélkül Magyarország valamilyen stratégiai fejlesztésbe fektethesse, mint például a szociális bolthálózat felállítása, vagy az állami egészségturisztikai ellátórendszer kiépítése. Brüsszellel, az Európai Bizottsággal pedig meg kellene értetni, hogy ezzel ugyan Magyarországról kevesebb tőkét fognak tudni kiszivattyúzni a nyugati multinacionális nagyvállalatok, de amit így elveszítenek a vámon, azt visszakapnák a stabil, erős és biztonságos magyar gazdaság adta réven.
A felsorolt elemek bemutatása természetesen nem a teljesség igényével történt. Hiszen a monetáris politika nemzeti kontrolljának erősítéséről vagy a multinacionális pénzszivattyúzásra épülő duális gazdaság visszaszorításáról most nem is tettünk említést. Célunk csupán annak felvázolása volt, hogy az ökoszociális nemzetgazdaság formájában létezik alternatíva, létezhet kiút vagy másfajta kiút, a célok szembefordításával ellentétben elképzelhető a célok harmonizálása, azonban a gazdaság fellendítéséhez, a munkahelyteremtéshez, a közszféra stabilizálásához és az adósságcsapdából való kitöréshez egészen más lépések szükségesek, mint amilyenekkel a jelenlegi kormány kísérletezik.

Vona Gábor,
a Jobbik elnöke