A nagy feladat

Hu Csin-tao 2004-ben kezdte, Ven Csia-pao ma fejezte be azt a hosszú diplomáciai sorozatot, amelynek során Kína szinte az összes számottevő politikai vezetőt elküldte Magyarországra. Járt nálunk külügyminiszter, államtanácsos, leendő pártfőtitkár, tőlünk három szocialista kormányfő is kiutazott, megnyitottuk a csungcsingi főkonzulátust, mielőtt a valódi áttöréssel a választások után Fellegi Tamás fejlesztési miniszter és Orbán Viktor kormányfő is ellátogatott Pekingbe. Ven pedig nem véletlenül döntött úgy, hogy Magyarországot most látogatja meg, mikor Németországba és Nagy-Britanniába készül.
Kínának piacra és befektetési terepre van szüksége, hogy űzze-hajtsa a saját és a világgazdaságot, mivel a legendás tízszázalékos GDP-bővülés számára élet és halál kérdése. Ha a nyugatiak nem vásárolnak tőle, akkor elmarad a fejlődés, ez feszültségeket kelt odahaza, ami súlyos eredményekkel járhat, így Peking elemi érdeke, hogy kihúzza a csávából a megrekedt európai gazdaságot. Mondjuk friss pénzzel, amely mindig jól jön az adósságok hálójában vergődő öreg kontinensnek.
A Hutól Venig terjedő diplomáciai törekvés, amelyre a miniszterelnök pekingi látogatása tette fel a koronát, most érhet be, hozhat kézzelfogható eredményeket, s nem csupán látszatberuházásokat, amelyeket a magyar belpolitikai életben később kamatoztatni lehet. Lehet hallani a Malévban való kínai részvételről, a Huawei és a ZTE információtechnológiai óriások magyarországi terveiről, amelyek munkahelyeket teremtenek, növelik a hazai gazdaság teljesítményét, ám nyilván kockázatokat is rejtenek. Kína nem jótékonysági intézet, hanem egy érdekeit védő gazdasági nagyhatalom, amely most Magyarországon fogja megvetni a lábát, hivatalosan is. A nem hivatalos betörés már évekkel ezelőtt megtörtént, a Konfucius Intézet megnyitása minden országban azt mutatja, hogy Pekinget érdekli a terület. Helytelen politikával könnyen magunkra húzhatjuk az ázsiai óriást, gazdasági függésbe is kerülhetünk tőle, amely amolyan logisztikai bázisként tekinthet majd Magyarországra. Ha azonban a magyar kormány úgy politizál, mint erkölcsös és a lehetőségeit ismerő irányító, a kínai terjeszkedésből nagyon komoly előnyöket tud kovácsolni az ország számára. Remélhetőleg már elmúlt az az időszak, amikor valamely nagy külföldi országot vagy tömböt rajongva szeretett Magyarország, önmagánál is jobban. Kína nemcsak nagy játékos, de a világtörténelem legnagyobb játékosa, állította egykor Samuel P. Huntington. Ha ezt a játékost befogadjuk, akkor bizony szükség lesz a legjobb tudásunkra, hogy trükkjeit és fogásait kiismerjük, de bíznunk kell önmagunkban is, hogy valóban hatékony legyen az együttműködés. Félni, azt pedig politikai jelszavak mögé rejteni és hátat fordítani Kínának egyszerűen tilos.
Az erős és nagy, valamint a gyengébb és kicsi viszonyában most egyenlők vagyunk Kínával, bármilyen furcsának tűnhet is ez elsőre. Kína nemcsak azért küldi el összes vezetőjét Magyarországra, mert Pest megér egy estet, hanem mert akarja ezt a megállapodást, mi pedig azért fogadjuk őket – és látogatunk hozzájuk – ilyen lelkesen, mert mi is. Egy pekingi irodában ott fekszik egy dosszié, amely a magyarországi terveket tartalmazza, miközben Budapesten szintén van egy hasonló. A kettő közös pontjaiból lehet építkezni, mindenáron előtérbe helyezve a mi érdekeinket, remélve, hogy Magyarország felnőtt a nagy feladathoz.