A Fidesz minden országos egyéni választókerületben az élen végzett, de az igazi meglepetést mégis az okozta, hogy a Jobbik a hagyományos baloldali fellegvárakban (pl. Ózd, Szerencs, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Heves, Nógrád megye) megverte az MSZP-t. A balliberális oldalról azóta számos elemző hivatkozott arra, hogy több mint ötmillió választó otthon maradt, ám ennek ellenére a 36 százalékos magyarországi részvétel jóval meghaladta a közép-európai átlagot.
Joggal vetődik fel az a kérdés, hogy szabad-e ezekből az adatokból hosszabb távra ható következtetéseket levonni? Megítélésem szerint húsz évvel a rendszerváltozás után mérföldkőhöz érkeztünk. A balliberális szavazóbázis megroppanását illetően nem csupán véletlen balesetről, valamiféle választói színtévesztésről, hanem egy több éve zajló folyamat kiteljesedéséről, a rossz kormányzás miatti állampolgári kiábrándulásról van szó. A szocialisták bukása, a szavazók látványos átpártolása a radikálisokhoz megkérdőjelezi az MSZP mély társadalmi beágyazottságáról vallott nézetek érvényességét is. A fiatal, iskolázott korosztályokban a hazai baloldalnak a rendszerváltás óta nem sikerült bázist teremtenie, a mostani választás és a közelmúlt közvélemény-kutatási adatai pedig arra utalnak, hogy a leszakadó társadalmi rétegek, a gazdasági átalakulás vesztesei is csak szituatív módon kötődtek az MSZP-hez. A szocialisták tábora visszaszorulni látszik a városi balliberális értelmiség és a nomenklatúra burzsoázia bázisára. A Gyurcsány utáni vezetési és orientációs válságot a választási vereség tovább mélyítette, felszínre hozva a szocialistákon belüli hagyományos és generációs törésvonalakat is.
A Fidesz kétharmados győzelmétől való félelem még mindig hatásos integráló erő, de a Jobbik térnyerése teljesen új helyzetet teremtett. A neoliberális kormányzati politika kudarca elmélyítette a szocialisták identitásválságát, a politikai túlélést szolgáló rövid távú döntések pedig kiirtottak mindenfajta stratégiai megfontolást a politikai cselekvésből. Ennélfogva a válságkormány támogatását is rövid távú érdekek uralják, domináns erőcsoport hiányában egy hiteles baloldal újjáépítési stratégiájának jelenleg nincs a szocialisták hatalmi köreiben számottevő támogatottsága. A veszteségminimalizáló stratégia könnyen a lengyel baloldal sorsára juttathatja az MSZP-t, annak ellenére, hogy a magyarországi szocialisták társadalmi-gazdasági pozíciói lényegesen kedvezőbbek voltak a lengyel posztkommunistákénál.
A rendszerváltás forgatagában üstökösként feltűnt liberális párt, az SZDSZ csupán árnyéka régi önmagának. Meghatározó politikusai és szavazói több hullámban elpártoltak tőle, a „szabad gondolat” mélyrepülése a mostani európai választásokon vált leglátványosabbá. Elvesztett liberális városok, katasztrofális fővárosi politika, intellektuális kiüresedés, súlyos vezetési válság és végletes megosztottság, korrupciós érintettség és teljes mértékben elhibázott választási kampányok jelzik, hogy a liberálisok talán már Tölgyessy megbuktatásakor utat tévesztettek. A megalázó vereséget leglátványosabban az mutatja, hogy a „zöldmezős” politikai erőként elindult Lehet Más a Politika nem csupán országosan szerepelt jobban, hanem a fővárosban is megelőzte a liberálisokat. Az SZDSZ története legsúlyosabb válságát éli, amely könnyen vezethet a párt megsemmisüléséhez.
A Jobbik látványos politikai térnyerését több tényező együttállásának köszönhette. Mind a rendszerváltás, mind pedig az európai uniós csatlakozás vesztesei azok az alacsony iskolázottságú és társadalmi státusú csoportok voltak, amelyek a szocialista nagyipar és mezőgazdaság összeomlása után elvesztették munkájukat. Ezek a csoportok területileg az ország legfejletlenebb régióiban koncentrálódtak és határozott etnikai karakterrel rendelkeztek. A kormányok elmaradott térségekre elképzelt munkahely-teremtési kísérletei sorra kudarcot vallottak, a társadalmi feszültségek levezetésére kitalált szociális támogatási rendszerek az emberek százezreit szoktatták rá a segélyeken alapuló vegetáló életformára. A segélyek és a munkajövedelmek közötti különbségek csökkenése amellett, hogy egyáltalán nem ösztönzött aktív munkakeresésre, jelentős feszültséggel terhelte meg az alacsony jövedelemmel rendelkezők és a járadékosok közötti társadalmi kapcsolatokat.
Több szociológiai munka hívta fel az utóbbi években a figyelmet egyfajta „roncstársadalom” kialakulására az országban, amely sorsának kilátástalansága miatt egyre mélyebb konfliktusba kerül a társadalom más csoportjaival, egyre kevésbé hajlandó a hagyományos társadalmi érték- és normarendszert magára nézve kötelezőként elfogadni. Az elszaporodó erőszakos cselekmények, a szankcionálatlan bűncselekmények növelték a bizonytalanságot és elszabadították a „kölcsönösen gerjesztett félelmek” világát. Ebbe a félelmi légkörbe robbant be a Jobbik a Magyar Gárdával és a cigányok által elkövetett bűncselekmények megnevezésével, a politikai osztály szociális érzéketlenségnek és korrupt működésének bírálatával, a Magyarország a magyaroké szlogennel. A Jobbik kimondott olyan dolgokat, amelyek az egyszerű embereket már régóta foglalkoztatták. A társadalmi igazságérzet iránti igényt esetenként szociális populizmusba és antiglobalista érvelésbe csomagolva kovácsolt politikai tőkét széles társadalmi csoportok jogos elégedetlenségéből.
A Jobbik népszerűségét növelte az is, hogy nem csupán a kormányzó elit, hanem az egész politikai osztály tehetetlenségét állította célkeresztbe a kampány során. Sikeresen emelte át a Fidesz programjából a patrióta gazdaság- és társadalompolitikai elképzeléseket és radikalizálta a nemzetegyesítés, valamint a globális tőke korlátlan érdekérvényesítése elleni fellépés gondolatát. Romantikus antikapitalizmusa és időnként primitív tőkeellenessége olyan politikai nyelv volt, amelyet széles tömegek megértettek. Frontpolitikusai közül Morvai Krisztina otthonosan mozgott a média és kulturális elit szofisztikált kommunikációs világában, és ezt kihasználva kíméletlen, esetenként bárdolatlan stílus alkalmazásával meglepte és legyőzte vitapartnereit.
Mindehhez sajátos „támogatást” nyújtott az SZDSZ antirasszista, antifasiszta médiakampánya, amely széles körben ismertté és egyben komoly tényezővé avatta a Jobbikot. A liberálisok bumerángként funkcionáló kampánya nagyban segítette a Jobbik városi térnyerését, amelynek sikerében az is közrejátszott, hogy meg tudta szólítani a felsőoktatásban tanuló nemzeti érzelmű fiatalokat, akik elégedetlenek az oktatás színvonalával és túlzott liberalizmusával. Identitást kínált azoknak a képzett pályakezdőknek és állástalan diplomásoknak, akik a kormányzó elittel szemben mélyen elégedetlenek voltak, de a Fidesz nem fordított elég figyelmet integrálásukra. Sok fiatal számára a Jobbikban – esetenként a gárdában – való politikai szerepvállalás teremti meg az elmaradt rendszerváltás élményét. Különösen figyelemreméltó ennek az ifjúsági rétegnek az internet- és blogkultúrában jelentkező új patriotizmusa és elitellenessége.
Bár a Jobbik európai uniós programjának döntő része mérsékelt hangvételű, de politikusainak kampánymegszólalásai esetenként átlépték a politikai tolerálhatóság határát. A Jobbikban „genetikailag kódolt” annak a lehetősége, hogy a szavazatmaximalizálás érdekétől hajtva nem csupán retorikai, hanem stratégiai engedményeket tesz a szélsőjobbnak, amely teljességgel alááshatja a nemzeti radikalizmus parlamenti pozícióit és kiírhatja a pártot az európai kultúrkörből. Arról megbizonyosodhattunk, hogy a Jobbik szavazatszerző képessége átlagon felüli, de egyelőre még komoly kétségeink lehetnek a szavazatmegtartó és kormányzási képessége felől. Egy politikai párt versenyképességét az imént említett faktorokon kívül több tényező befolyásolja: szervezeti kiépültség, ideológia platform, gazdasági és szellemi potenciál, mobilizációs kapacitás, társadalmi beágyazódás, politikai és kormányzati tapasztalat, külföldi kapcsolatrendszer, vezetői garnitúra összetétele, vezetési-szervezési képessége, kommunikációs stratégia stb. A Jobbik ugyan nem „zöldmezős” párt, de egy olyan választás során lépett a politikai felnőttkorba, amikor a tiltakozó potenciál kiaknázásának és nem a kormányzati alkalmasságnak volt meghatározó szerepe. Bár győzelemittas vezetője már kormányzati szerepről beszélt a minap, egyelőre az is komoly siker lenne a Jobbik számára, ha a soron következő parlamenti választásokon a második legnagyobb párttá nőné ki magát.
A Fidesz az EU-választásokon egyértelmű győzelmet aratott 56,4 százalékos támogatottságával – több szavazatot kapott, mint az összes többi párt együttvéve. Lehet fanyalogni azon, hogy az 1,6 millió szavazó, illetve a 14 mandátum lehetett volna több is, de tény, hogy Európában is feltűnést keltő nagy győzelem született. E győzelem legfontosabb politikai következménye, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált: a Fidesz az egyetlen kormányzóképes politikai erő Magyarországon. Széles társadalmi támogatottsága van, sikeres kormányzati gyakorlat áll mögötte, a helyi és központi közigazgatásban tapasztalatot szerzett politikus- és szakembergárdája van, komoly nemzetközi kapcsolatrendszert épített ki, határozott nemzetstratégiai víziójú és vezetői képességű frontpolitikusai vannak, karizmatikus és médiaképes, egyedülálló támogatással bíró elnöke és egyben miniszterelnök-jelöltje van.
A globális válság jelenlegi stádiumában, az ország mostani sanyarú társadalmi-gazdasági helyzetében csak olyan politikai erő vállalkozhat kormányzásra, amelyik az előbb említett képességek többségével rendelkezik. A májusi választásokon kiderült, hogy a balliberális oldal társadalmi támogatottsága olyan mértékben zsugorodott össze, hogy semmilyen remény nincs annak rövid távon történő újraépítésére. A nemzeti radikális oldal előretörése a társadalmi elégedetlenség folyamatos terjedését és mélyülését jelzi, és az is egyre világosabban látszik, hogy csak egy határozott, nemzeti karakterű, polgári kormányzás tudja útját állni a szélsőjobb hazai térnyerésének. A helyzetet mérlegelve arra a következetésre kell jutnunk, hogy a Fidesz vezette polgári szövetség kormányra kerülése és sikeres kormányzása nemzeti érdek. A Fidesz sikerében Orbán Viktor konzekvens, olykor konok politikai stratégiája kétségtelenül fontos szerepet játszott, annak ellenére, hogy „az egy tábor, egy a zászló” stratégia időszaka lezárult. Az egységes, nagy, mérsékelt jobbközép, keresztény-konzervatív párt uralja a politikai erőteret és készen áll a kormányzásra, az ellenfél pedig látványosan összeomlott. A stratégia lényege ennek elérésére irányult, és ez a cél meg is valósult, de úgy, hogy létrejött a Fidesztől jobbra is egy párt.
A Jobbik sikere ugyanakkor olyan politikai haszonnal járt a Fidesz számára, amelyet a legnagyobb ellenzéki párt saját erejéből soha nem tudott volna elérni. A Jobbik a szocialista szavazótábornak azt a részét vonzotta magához, amelyet a Fidesz nem lett volna képes megszerezni. A választási és közvélemény-kutatási adatok azt jelzik, hogy a Jobbik szavazóinak számottevő része a szocialisták táborából rekrutálódott. A Jobbik a korábban az MSZP kemény magjának gondolt választói körökben szerzett komoly támogatottságot.
Másrészt a jelentősen megerősödött nemzeti radikálisok választási kampányban tanúsított markáns Fidesz-ellenessége egyértelmű határvonalat rajzolt a Fidesz és a radikális oldal közé. Ez strukturálisan azzal a következménnyel járt, hogy a Fidesz a politikai centrum irányába tolódott, amely kedvező feltételeket kínál a politikai térszerkezetben a sikeres kormányzáshoz. Számos stratégiai kérdés persze megválaszolásra vár még, de ilyen fejlemények után a kormányzásra való szisztematikus, szakmai felkészülés már közvetlen feladatként jelentkezik és ez legalább olyan mértékben nemzeti érdek, mint a Fidesz vezette polgári szövetség kormányra kerülése. A mértéktartóan kezelt választási győzelem után a történelmi lehetőség és egyben a felelősség a legnagyobb ellenzéki párté.
Stumpf István
A szerző politológus, a Századvég Alapítvány elnöke
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
