Mit jelent egy elkötelezett magyar tollforgató számára, hogy fiatalkorának egyik példaképe, vezérlő csillaga éppen nyolcvan esztendős? A születésnap szakrális, Istentől megérintett napja mindőnk életének. Egy emblematikus költőről az irodalomszeretőnek az első általa olvasott mű jut eszébe. Fölidézem, ahogy a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen rajongó bölcsészek, ifjú írók, poétajelöltek, lelkes olvasó lányok és fiúk kézről kézre adták az Anyám fekete rózsa című megindító verset.
Akkor, félig gyerekként a költő nekem és mindenkinek szóló üzenetére próbáltam figyelni. Megrendülten olvastam, szavanként ízlelgetve a sorokat. „Anyámra durván szólnak / jöttment idegenek? / Anyám az ijedtségtől / dadog és bereked. / Sötét kendőjét vonván, / magányát húzná össze: / ne bántsa többé senki, / félelmét ne tetőzze.” A világ darócos, érdes borzadályának kiszolgáltatott fejkendős falusi asszonyról mindenkinek először saját közeli vérének, rokonának hasonló szenvedése – nekem falusi református tanítónő nagyanyám – réved föl, kit megaláztak gorombán lökdöső padlássöprögetők, csillaghomlokú megszálló bitangok. Amikor középkorú férfiként olvastam újra a verset, az egész, Trianonban megcsonkolt magyarság jelképalakja révedt föl a látomássá finomult konkrét képekből. Most, deresedő fejjel a saját édesanyám utolsó földi napjait élem a versben újjá: „Anyámnak fáj a feje – anyámnak fáj a semmi, / Anyám fekete rózsa, / nem tud kiszínesedni. / Egy éjjel földre roskad, / megtört lesz majd, kicsi – / Bejön egy madár érte, / s csőrében elviszi.”
E háromféle megrendüléshez képest alászállásnak tűnik, ha az elemző fejével végiggondolom: Csoóri költészetében újszerűnek számított Juhász Ferenc és Nagy László mitikus, kozmikus vízióihoz képest is, hogy a hétköznapi lét elemeiből teremt látomásos költészetet, amely ugyanolyan egyetemes érvényű, mint a két elődé. Hogy idézzem legendás tanárunk, Csoóri monográfusa, Görömbei András szavait is: Csoórinak költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek.
Nekem alkotóként az Ítélet című film is életre szóló indíttatást adott, amelyet Kósa Ferenccel és Sára Sándorral együtt készített. Az irodalmi forgatókönyv alapjául szolgáló elbeszélés Csoóri munkája, előbb olvastam, mint hogy a filmet láttam volna. Ösztönösen megéreztem belőle, hogyan kell a költői képes látásmódot átvinni a próza tartományaira. Olykor eredeti szópárosításokkal, máskor nyesett mondatokkal, majd váratlan elhallgatásokkal. Már az elbeszélésből is a képzeletembe égett a tüzes vastrónon égő parasztkirály, Csoóri elbeszélése a részvétet és a haragot egyszerre ébresztette föl bennem áldozatok és hóhérok iránt. Benne volt a képben a fogyó, az egymás vesztére törő székely magyarság minden kínja, és a sokkoló parancs is: elég legyen, ne pusztítsuk egymást, ne rohanjunk az új Mohács elé, mint Dózsa korának magyarsága!
Ugyanakkor arra is tanít bennünket a nyolcvanéves mester, hogy ne tévesszük össze a krisztusi megbocsátást az agyalágyult amnéziával. Jusson eszünkbe a Kéznyújtásnyira a felhőktől című Csoóri-esszé jellemzése az egykori SZT-tisztből lett szocialista miniszterről: aki ilyen belső zavarral akar egyértelmű ügyet szolgálni, előbb-utóbb minden jó ügynek ártani fog. Csoóri arra figyelmeztet bennünket a mostani reményteljesen szorongó napokban, hogy mindent újra kell gondolnunk és semmit sem szabad többé szőnyeg alá söpörnünk. Fölemelő és vigasztaló, hogy a nehéz félelemtől terhes percekben is a nyolcvanéves mester tud reményt tölteni belénk, annak a közelgő percnek az ígéretével, amikor nem csak a fociban lelkesedhetünk végre egy nemzeti tizenegyért, hanem „a politikában is összeáll végre egy hasonló Nemzeti Tizenegy”. Én ezt a reménységet és egész életművét, meg nem alkuvó bátorságát köszönöm a születésnapját ünneplő Csoóri Sándornak.
origo.hu
Mutatjuk, hol kell előkészíteni a hólapátot, több centi hó is eshet
