Felmerült, hogy csak ennyire szeretünk kukkolni, vagy olyan horderejű a kérdés, amellyel egy politikai erő akár szavazatokat szerezhet. A rendezvény látogatottságából azt lehetett levonni, hogy valóban fontos a címül szolgáló ügynökkérdés: szakdolgozatok leadása után nem sokkal, vizsgaidőszak előtt szép számmal voltak jelen diákok az újságírók és egykori megfigyeltek között.
Kutrucz Katalin azonban máris árnyalt: kezdve azzal, hogy nem tudni, hogy az újságírók cikkeit majd hányan olvassák el, eljutott odáig, hogy valószínűleg él még bennünk a régi félelem. Ezzel magyarázta ugyanis, hogy alig néhány ötvenhatos kérte ki magáról a jelentéseket, és hogy azt tapasztalja: családokon belül sem szívesen beszélnek erről a kérdésről. Pedig ő fontosnak tartaná, ha végre megtörne a hallgatás fala.
Hack is, ő Huntingtont idézte, miszerint óriási morális dilemma, hogy egy diktatúrából alakult demokráciában az igazságot és az elégtételt vagy a felejtést és a megbocsátást választjuk. „A legrosszabb, ha nem is teszünk igazságot és nem is bocsátunk meg” – mondta. Kifejtette, hogy szerinte ráadásul a téma nem feltétlenül múlt és jövő kérdése, ugyanis üzenetértéke van a jelen számára: azt sugallja szerinte, hogy így biztos lesz majd mindenki számára, hogy nem éri meg a diktatúrával együttműködni, még a rövid távú előnyök ellenére sem.
Lánczi András elmondta, „ilyen múlttal nemrég még miniszterelnöknek is lehetett lenni”, ami a filozófus szerint jól mutatja azt is: ez egy olyan kérdés, ami mindenkit érint, még akkor is, ha ezt nem veszi észre mindenki.
Rétvári Bence az igazságtalanság jóvátétele, az igazságérzet helyreállítása mellett tette le a garast, hozzátéve: jelenünket nem lehet megérteni, ha nem tudjuk, milyen volt az MSZMP-s, KISZ-es, állambiztonságos múltunk, de megjegyezte: nem az ügynökök voltak a kommunizmus legnagyobb haszonélvezői, sok volt a haszonlesők között a szerencsétlen is. Éppen ezért úgy látja helyesnek, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, amelynek várhatóan májusban áll fel a koncepciója, először a hatalom működésének mechanizmusát tárja fel, utána jöhetnek a besúgók.
Ungváry ezúttal is a 2003-as ügynöktörvényt ostorozta, aljasnak és hazugnak nevezte azt, mondván: annak definíciója az ügynökről magáról igen abszurd. „Ennek következménye, hogy ügynökkel szemben pert nem nyert még senki.” A felállítandó bizottságról pedig úgy vélekedett: kérdéses, hogy meghozza-e a kívánt eredményt a ténykedésünk, ha hatályban maradnak az általa elítélt paragrafusok. Erre vetette közbe Kutrucz Katalin, hogy mi a törvény gyenge pontja: egy közszereplőről nyilvánosságra lehet hozni, ha esetleg együttműködött az állambiztonsággal, egy feltétellel: ha elismeri magáról, hogy ő közszereplő. Vagyis a baj nem a törvényben foglalt megismerhetőséggel és kutathatósággal van, hanem a nyilvánosságra hozatallal.
Felidézte, hogy ezt megerősítette 2005-ben az Alkotmánybíróság is, amire Hack jegyezte meg, hogy bizony az új alaptörvényben foglaltak szerint viszont egy óra alatt meg lehetne oldani az ügynökkérdést, csak akarat kellene hozzá. Lánczi az utolsó körben a sokszor szidott rendszerváltozás kapcsán egy 50 oldalas Sólyom László-interjút idézett fel: ebben az egykori köztársasági elnök úgy fogalmazott, hogy azért volt ilyen a békés átmenet, „mert nem akartak olyanná válni, mint ők voltak”.
rendőrkapitány
Kóros elmeállapotú nő akart bírót és rendőrkapitányt ölni
A hivatalokat is megfenyegette.
