1956 emléke és a forradalom mondanivalója ma is élő, még a fiatalok körében is. Ezt bizonyították a Toldy Ferenc Gimnázium diákjai, akik darabjukkal az egykori mentősök előtt kívántak tisztelegni.
Forradalmi dráma a színpadon
– Szerettük volna az 1956-os megemlékezést izgalmassá és testközelivé tenni. Az volt a célunk, hogy egy kevésbé ismert oldaláról is megismerjék a nézők az október 23-ai és az azt követő eseményeket. Az embermentés és a mentősök szemszögéből kívántuk bemutatni a forradalmat – mondta el az mno.hu-nak a darab rendezője, Somogyi Dani. A gimnazistának sokat mesélt a forradalomról egyik nagyszülője, aki maga is részt vett a pesti eseményekben. Dani szerint nagyon fontos, hogy a diákok megértsék 1956 miértjeit és mondanivalóját.
Az 1956-os forradalom egy mentős szemével
– Az alapötletet Németh György tanár úr, a történelem fakultációs csoportok tanára adta. Meglátogattuk a mentőmúzeumot, találkoztunk Debrődi Gábor igazgatóval, aki körbevezetett minket a pincekórházban. Sok anyagot gyűjtöttünk, amiből végül az előadást összeraktuk. Németh tanár úr sokat segített a darab megírásában, illetve az ötletekben is.
Talán a legfrappánsabb ötlet a darab végén az egykori mentős felkonferálása volt. Nem véletlenül került az iskola elé a mentőautó, nem kirakatnak szánták. Kovács Gábor meglepetés volt az előadásban, jelenléte emelte az ünnepség drámaiságát. 1956 egyik hőse mindössze 18 esztendősen, 1956 szeptemberében került a mentősökhöz. Akkor még nem sejthette, hogy néhány héttel később a XX. századi magyar történelem egyik legvéresebb fővárosi eseményébe csöppen majd bele. Ahogy ő mondja, számára a forradalom maga volt a tűzkeresztség. Kovács Gábor az MNO kérdésére elmondta, a drámai, véres szituációkat nem lehet rangsorolni. Számára mindegyik felejthetetlen és megrázó pillanat. Az iskolásoknak a Parlament előtti sortűzről mesélt.
– Képzeljétek el azt a hatalmas tömeget, hova tudott volna menni, menekülni? Sehova! Akit talált, talált. Mi kivonultunk a helyszínre. Kis kocsik voltak azok az akkori mentőautók, két rozoga hordágy volt bennük meg egy plusz ülés. Nagyon nehéz volt válogatni a sok száz lőtt sérült közül, hogy melyiknek van több esélye az életben maradásra, melyiket vigyük el. A szó legszorosabb értelmében bokáig jártunk a vérben – emlékezett vissza az egykori mentős. Az a vérszag, ahogy ott tapostunk benne, csúszkáltunk... Annyira nehéz volt ellátni a sérülteket, nem volt kórház a közelben, minden egyes kivonulás életveszélyt rejtett magában. Így kénytelenek voltunk egy ideiglenes pincekórházat kialakítani. Félelmetes volt. Nem ilyen szépen leterített hordágyak meg ágyak voltak. Rugós vaságyakra keresztbe tettük a sérülteket, hogy minél többen férjenek el rajtuk. Bizony ott is nagyon sokan meghaltak – magyarázta Kovács Gábor.
Tisztelet 1956 hőseinek
A halált pedig elkerülni nem lehetett. Több mint háromezren vesztették életüket a forradalom idején. Kovács Gábornak szerencséje volt. Megrázóan meséli a történetet, mikor a Dob utca irányába vették útjukat a mentőautójukkal. Az utcáról valaki rájuk kiabált, ne menjenek be oda, mert lőnek a szovjetek. Ő éppen kihajolt az ablakon, mire egy golyó belefúródott az ülés fejtámaszába. Szerencséje volt, s ahogy ő mondja, a gondviselés más sorsot szánt neki. Életeket mentett a forradalom idején, s mindezt 56 évvel később el is mesélhette nekünk. Tisztelet és köszönet a munkájáért!
