– Bomlásterméknek nevezte a cigányságot egy pénteki konferencián, s ezzel nagy vihart kavart. Mire gondolt pontosan, amikor kimondta ezt a szót?
– A konferenciának a baloldali-liberális ideológiai térfélhez sorolható szereplői sorra lemondták részvételüket, én pedig abba a helyzetbe kerültem, hogy arra kellett volna öt percben reflektálnom, amire nem nagyon volt mit. Ezért néhány valóban provokatív megjegyzést tettem. Állítottam például, hogy a cigányságról szóló szociológiai szakirodalom fősodra többet árul el a szerzőkről, mint a cigányokról.
– De nem ebből lett a botrány.
– Botrány? Ugyan. Csak az ideológiai háborúink folytatódnak. A nyitó előadás tárgya az úgynevezett „maláj probléma” volt. A közgazdász György László arról beszélt, hogy az ötmilliós, Budapestnél alig egyharmadnyival nagyobb Szingapúrban miként sikerült felemelni a 2009-ben 13,4 százalékos arányt kitevő maláj kisebbséget. A kínaiak és indiaiak tudásának és szorgalmának köszönhetően a szingapúri gazdaság gyorsan gyarapodott, amiből a malájok gyakorlatilag kimaradtak. Nem mintha diszkriminálták volna őket, hanem „jóhiszeműen”, mondhatjuk úgy is, liberális meggyőződésből úgy vélekedtek, mi jogon erőltessék a malájokra azt, amit nem akartak magukra venni? Így persze nem sajátíthatták el azt a tudást, mellyel magasabb szinten kapcsolódhattak volna be a szingapúri gazdaságba. A „maláj probléma” létét a maláj vezetők ismerték fel, s ebbe a kifejezésbe sűrítették a gyenge iskolai teljesítményt, az alulképzettséget, a kiterjedt kábítószerezést, a családok rossz társadalmi-gazdasági helyzetét. A maláj vezetők meggyőzték a kínai és indiai közösséget, hogy a „maláj probléma” össz-szingapúri ügy, és elnyerték támogatásukat saját közösségük belső tehetetlenségének megtöréséhez. A belső tehetetlenség azt jelenti, hogy a közösség képtelen modernizációs pályára állítani önmagát, ehhez belső kulturális erőforrásai egyszerűen gyengék. A kitörés csak a kiemelkedően tehetséges és szerencsés keveseknek sikerülhet. György László „maláj probléma” példabeszéde tulajdonképpen a magyar cigányságról szólt. De ha közvetlenül fogalmaz, kapásból lerasszistázzák. Így is botrányosnak nevezték a konferenciát (a nol.hu például Botrányos konferencia a cigányságról címmel közölt tudósítást), mert azon úgymond belső tehetetlenséggel vádolták a cigányságot. Magam is úgy gondolom, hogy a belső tehetetlenség fogalma jól írja le a cigány közösségek legsúlyosabb problémáját, azt, hogy képtelen saját erejéből szervesen és egészében modernizálódni. De a malájokéval szemben a mi mai cigány társadalmunk az archaikus cigány társadalom bomlásával jött létre, e bomlás terméke. Aki cigányként társadalmi-gazdasági értelemben emelkedni akar, annak hátat kell fordítania szűkebb közösségének, mert a közösséghez tartozása ehhez nem erőt és hátteret ad, hanem visszahúz. Ennek a folyamatnak az első lépése a több száz évig tartó letelepedés, s egyik fontos állomása volt – ezt nagyjából az ezredfordulóra tehetjük –, hogy már nincs cigány, aki írástudatlanságára büszke lenne. E bomlási folyamat a cigányság minden rétegében megfigyelhető a világ minden részén helyét megálló csúcsértelmiségitől a nevét éppen csak leírni tudóig. A mélyszegénység oka tehát nem az, hogy lesüllyedt, hogy kiesett a társadalomból, hanem az, hogy túl közel van még az archaikus állapothoz. A szingapúri maláj társadalmat a maláj vezetőréteg a kínai és az indiai közösség támogatásával képes volt modernizálni, ez az út azonban nálunk a közösség egésze által elfogadott és alkalmas cigány vezetőréteg híján és a cigány társadalom bomlástermék volta miatt sem járható. A bomlást gyorsítani, a belső visszahúzó erőket semlegesíteni, az emelkedni akarókat segíteni kell és életre hívni egy olyan cigány kultúrát, mely az identitásőrzést a gázsóktól való tudatos elzárkózás, kívülállás, önkirekesztés nélkül is lehetővé teszi.