– Április közepén vette át a Magyar Kórházszövetség elnöki tisztét. Amellett, hogy 2003 óta vezeti a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházát, 2011 januárja óta a Fővárosi Közgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának elnöki posztját is betölti a Fidesz–KDNP színeiben. Nem gondolja, hogy ez utóbbi helyzet támadási felületet ad?
– Magamat a politikában is szereplő egészségügyi szakértőnek tartom. A szakmából indultam, hiszen eredetileg gyermek-intenzívgyógyász vagyok. Először osztályvezető, majd orvos igazgató lettem, innen léptem elő kórházvezetővé. Az egészségpolitikában meglévő konzultatív szerepeim miatt kértek meg, hogy vegyek részt a Fővárosi Közgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának munkájában. Úgy gondolom, hogy a politika oldaláról is ez a kép alakult ki rólam, nem hallottam még, hogy elfogultsággal vádoltak volna. Érdekes ilyen szempontból a kórházszövetség helyzete, hiszen a korábbi elnökök között volt Ajkay Zoltán, aki a politikában a baloldalon volt erősen beágyazva, vagy jó példa lehet elődöm, Rácz Jenő is, aki miniszteri posztot töltött be a szocialista kormányzás idején. Az én politikai szerepvállalásom ezeknél jóval kisebb. Elődeimhez hasonlóan én is a kórházak ügyét szeretném képviselni, és ezt elfogulatlanul tudom tenni. Célom, hogy egy szakmailag erős, elfogulatlan és pezsgő szervezet élén álljak.
– Szakpolitikusként hogy látja, melyek voltak az elmúlt két év legjelentősebb egészségpolitikai eredményei?
– A mostani kormányzati ciklusban átlátható egészségpolitika valósul meg, amelynek alapja a Semmelweis-terv. Persze lehet vitatkozni ennek kiindulópontjaival, de a korábbi évekhez képest mindenképpen előnyt jelent, hogy egy nagy szakértői bázison alapuló és széles körű szakmai vitát követően összeállított programot visz végig az egészségügyi kormányzat. Sokszor vannak azonban olyan politikai döntések, amelyek egészségpolitikai hatása nem tűnik racionálisnak, ilyen például a 62. életévüket elérő egészségügyi dolgozók kötelező nyugdíjazása. A kórházak fenntartóváltása kapcsán a fővárosban sokan keserűen élték meg, hogy az intézmények tulajdonjoga átkerült az államhoz, ellenzéki oldalon például többen vagyon- és presztízsvesztésről beszélnek. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy ilyen gazdasági körülmények között lényegesen hatékonyabb, ha az egységes fenntartói és tulajdonosi rendszerben közös elvek, közös közbeszerzések, közös betegútszervezés alapján lehet irányítani az egészségügyet. Az állami fenntartásba vételt én jó lépésnek tartom, bár tény, hogy ezzel csak a fát ültettük el, a gyümölcseit még le kell szedni.
– Mégis, mikorra várható a szüret?
– Sok folyamat zajlik párhuzamosan. Az egyik ilyen a tulajdonosváltás, és fontosak az ehhez társuló strukturális átalakítások, valamint a humánerőforrás megerősítésével kapcsolatos kezdeményezések is. Úgy gondolom, ezek eredménye néhány éven belül jelentkezik a betegek szintjén. Ehhez azonban az egész működést meg kellene támogatni forrásokkal. Az egészségügy nem tud ennyi pénzből magas színvonalon, a munkatársak, betegek megelégedettségére működni. A fenntartói apparátus gondjaira is megoldást kellene találni, hiszen jelenleg száznál több kórház tartozik a Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet (GYEMSZI) alá, és alig több mint hatvan ember vesz részt az intézményfelügyeletben és
-irányításban. Ez nagyon kevés ahhoz képest, amennyi az önkormányzatoknál volt, így az adminisztratív folyamatok sokszor lassan haladnak. Bár észlelhető, hogy erősödik a fenntartónál a szakértőhálózat, az erőforrás hiánya itt is megjelenik. Külön megemlíteném a fenntartónál levő feladatok forráshiányát: ma a mindennapos amortizációpótlásra, műszervásárlásra, vis maior ügyekre borzasztóan kevés pénz áll rendelkezésre a nagyberuházásokon kívül.
– Azzal, hogy az intézmények működésével kapcsolatos feladatok nagy részét a minisztériumi bázison működő GYEMSZI látja el, nem került a döntéshozatal túl messzire a kórházaktól? Egy kórházi osztály mindennapi problémáit egy ekkora szervezet nehezen érzékeli.
– A GYEMSZI valóban messze van az intézménytől, annak dolgozóitól, de ha a térségi egészségszervezési központok kellő hatáskört kapnak, és elvégzik a koordinatív feladatokat, be fog indulni a rendszer. Ennek jeleit már látjuk, bár a tartósan életképes modelltől még messze vagyunk. Fontos lenne például érzékenyebben reagálni a helyi viszonyokra, van is néhány helyi kezdeményezés, amely mintául szolgálhat. A mi térségünkben például a vezető szülészek és az újszülöttgyógyászok végigjárták az összes szülészeti intézményt, és szakmai együttműködéseket alakítottak ki, tisztázták az elveket és a betegutakat. Lényeges ugyanakkor kiemelni, hogy az egészségügyben a változások előnyei évtizedek alatt válnak mérhetővé és értékelhetővé. Az elmúlt időszakban minden nagyon gyorsan változott, így jó volna végre egy nyugodt, stabil, biztonságos, kiszámítható egészségpolitika, hogy a változások mélyrehatók legyenek.
A teljes interjút a Magyar Nemzet pénteki számában olvashatja.
Szalai Laura
