Itt az ideje az erkölcsi jóvátételnek, a bocsánatkérésnek

Sokan azért ismerik ki magukat nehezen a felvidéki magyarság huszadik századi kálváriájában, mert változatos, de egyformán kegyetlen sorcsapás érte ott élő nemzettársainkat.

Az 1945. augusztusi dekrétum szerint mindazok, akik német, illetve magyar állampolgárságot szereztek, elvesztették csehszlovák állampolgárságukat, így sem egészségügyi, sem szociális, sem nyugdíjellátásra nem lehettek jogosultak. Ez háromnegyed millió magyart érintett. Egy szeptemberi dekrétum értelmében minden férfit és nőt munkaszolgálatra hívhattak be, ennek következtében mintegy húszezer személyt Csehországba deportáltak. Később hiába vesztette el érvényét a jogszabály, szülőföldjükre többé – saját törvényeiket is megsértve – nem engedték vissza őket. Az akkor még kisgazdák vezette magyar kormány valamennyi nemzetközi fórumon tiltakozott a rasszista, jogellenes lépések miatt, ám mindenütt elutasításra talált. 1946 februárjában megszületett a két állam közötti lakosságcsere-egyezmény.

A történettudós kiemelte: a szöveg tükrözi, hogy nem két egyenrangú állam megállapodása volt, hanem győzteseké és legyőzötteké. Clementis külügyminiszter nem rejtette véka alá: a csehszlovák állam továbbra is meg akar szabadulni a magyar lakosságtól, vagyis ragaszkodtak az etnikai tisztogatáshoz. Szlovákiában pontosan előkészítették a kitelepítendők több mint száznyolcvanezres listáját. A csehszlovákok csupán első lépésnek tekintették a lakosságcserét a homogenizáció felé. Mindezzel párhuzamosan megkezdődött a „reszlovakizáció”, amelynek ideológiai alapját az képezte, hogy Benesék szerint a felvidéki magyarok valójában elmagyarosodott szlovákok. Mintegy négyszázezren nyilváníttatták magukat kényszerből szlováknak, ám mint kiderült, jelentős részüket így is kitelepítették.

1946 júliusában a tiltakozó Gyöngyösi János külügyminisztert még válaszra sem méltatta a külügyminiszterek tanácsa. Az 1946 nyarán összeülő párizsi békekonferencia érdemben nem változtatott a jogfosztásokon, sőt. A Trianonban elvett terület tovább nőtt. Nem véletlenül jelentette ki Mindszenty József bíboros, hogy a párizsi béke nyomasztóbb, mint a trianoni, mivel még papíron sincsenek kisebbségi jogok. Mintha magyarnak lenni bűn volna.

Sulyok Dezső polgári politikus azt fejtegette, igazságos béke helyett olyan békét adtak nekünk, amelyet nem lehet elvonatkoztatni a büntetés és megtorlás gondolatától. Figyelmeztetett, Magyarország ezután sohasem válhat egyetlen nagyhatalom vazallusává. Benes elnök személyes ismerőse, a polgári radikális politikus Zsolt Béla is keserűen jegyzi meg a csehszlovák állam diszkriminatív eljárásáról: olyan módszereket alkalmaznak, amelyek Európában ismeretlenek voltak a fasizmus előtt. „Nemzetiségi politikájuk nemcsak eszközeiben, de végcéljában is fasisztikus.”

Dobos László felvidéki író 1997-es jellemzése tragikusan találó. Programozott népirtás zajlott Felvidéken, amely a zsidó holokauszt tragédiájához mérhető. 1947 őszétől folytatódott a magyarság kitelepítése. Az utolsó transzport 1949. január 5-én lépte át a határt. Mindent elmond azonban a csehszlovák állam túlbuzgóságáról, hogy még 1949 januárjában is további 5000 háborús bűnössé nyilvánított magyar családot akartak áttelepíteni.

Izsák Lajos professzor úgy összegzett: mintegy 120-130 ezer főt üldöztek el szülőföldjéről, ám ez az ötvenezer Csehországba deportálttal és és a maguktól elmenekülőkkel együtt csaknem kiadja azt a kétszázezer főt, amit eredetileg célul tűzött ki a benesi Csehszlovákia. Ezek a családok mindmáig semmilyen kártérítésben nem részesültek, csupán részleges kárpótlást igényelhettek az 1992-es törvény szerint. Szomorú fejezete a magyar történelemnek, hogy 1949-ben a csorba-tói egyezményben Rákosi Mátyásék érdektelennek nyilvánították a magyar államot a felvidéki nemzettársak jogi igényeinek ügyében, vagyis lemondtak a magyarok kárpótlásáról.

A történész ítélete: az emberiségellenes bűntett tényállása megáll a felvidéki magyarság üldözésével, jogfosztásával kapcsolatban. Ezzel szemben nemhogy bocsánatkérés, de még szolid főhajtás sem történt északi szomszédaink részéről. Sőt, 2007-ben a nyíltan kirekesztő Benes-dekrétumokat megerősítették, sérthetetlennek nyilvánították egy európai uniós tagállamban. Mindezek fényében a felvidéki magyarság erkölcsi jóvátételének nagyon rég elérkezett az ideje, s nem várathat tovább magára.