– Hogyan született meg a hazánkat népszerűsítő, eddig nem tapasztalt programfolyam ötlete?
– Ha ötletgazdaként megpróbálom a kronológiát felállítani, valahol ott kell kezdenem, hogy 2011 őszén – egy licenc alapján – elindítottuk a Magyarország, szeretlek! című műsort, amely nagyon sikeressé vált. Amikor rábukkantam erre a vetélkedőre, az futott végig bennem, mekkora szükség lenne egy játékos, szórakoztató műsorra, amelyben úgy tudunk a hazánkra, a kultúránkra, a múltunkra és jelenünkre tekinteni, ahogy éveken át nem volt szokás.
– Korábban, ha valaki arra gondolt, ünnepeljük meg kicsit az identitásunkat, egyáltalán, beszéljünk róla, az ördögtől való ideának számított.
– Ennek történelmi okai vannak. A kultúrharcról persze sok mindent leírtak már, s tény, hogy sajnos e téren is táborokra szakadt az ország. Ha jó ideig azt hallja az egyik oldalról, hogy csak a bő gatya meg a fütyülős barack szimbolizálja a magyar kultúrát, nem csoda, ha a másik oldalon is túllendül olykor az inga. Csakhogy ez nem maradhat így örökre. Kellenek hidak, amelyek összekötnek, hogy ne mindig azt nézzük, ami szétválaszt. A Magyarország, szeretlek! is azért szerethető, mert mindenféle világlátású ember szerepel a műsorban, akiket több dolog is összeköt: magyarok, jókedvűen tudnak együtt játszani, büszkék a saját teljesítményükre és arra, hogy ez a gyönyörű nyelv az anyanyelvük. A játék jó hangulatú, nem mentes az öniróniától, persze előfordul benne pátosz és ünnep is, a lényeg azonban az, hogy mindeközben folyamatosan Magyarországról beszélünk. Ha hétről hétre elhangzik a közszolgálati tévében, hogy „Magyarország, szeretlek!”, az már önmagában pozitív üzenetet hordoz, s rendelkezik gyógyító energiával.
– Az sejthető volt, hogy sikeres lesz a vetélkedő?
– Igen, ezért is ragaszkodtam hozzá, és be is váltotta a reményeinket. Ugyanakkor – visszatérve az Itthon vagy! hétvége ötletére – az ember a saját élményeiből táplálkozik. A feleségemmel, ha tehetjük, minden hétvégén elindulunk valamerre az országban, s persze visszük a gyerekeket is. Ők – sok ismerősömmel ellentétben – jó ideje meg tudják mondani, merre keressük az Őrséget, s miért különleges mondjuk a fénytemplom Veleméren. Sokan sajnos előbb tudják, miként kell Horvátország legkisebb halászfaluját megközelíteni, mint azt, hogyan érjenek a Zemplénbe.
– Hogyan lehetséges ez?
– Jó ideig nem volt divat itthon nyaralni, talán túl snassznak tűnt a csalogató tengerpartokhoz képest. Mára e téren is megváltozni látszik valami, csupán tennünk kell érte. Föl kell fedeznünk azt, amink van. Legutóbb egy baráti társasággal Szilvásváradon vacsoráztunk, s amikor a parázs fölé az egyik kezünkkel pisztrángot, a másikkal szalonnát tartottunk, s a kicsorduló zsírral sütöttük meg a halat, akkor a jó bükki levegőn mindenki elégedetten hátradőlt, és azt mondta: Szilvásvárad a világ legjobb helye. De ugyanez hangzik el, ha Szekszárdra megyünk borozgatni, olyankor az lesz a non plus ultra, és szerencsére rengeteg ilyen hely van még az országban. Sokan nem ismerik hazánk rejtett tartalékait, titkait, értékeit. És persze nemcsak a történelemről, az épített örökségről vagy épp a gasztrokultúráról beszélek, hanem azokról a két lábon járó helyi legendákról – Kassai Lajos lovas íjásztól a mezőhegyesi ménes főlovászáig –, akikkel élmény beszélgetni, mert általuk többek leszünk. Olyan élményanyagot hordoznak ők magukban, amit egyenesen bűn nem megismerni.
Velkey Tamás
A teljes interjút a szerdai Magyar Nemzetben olvashatja.
