Ferenc pápa: „Bűnös vagyok!”

Fél évvel megválasztása után először ült le négyszemközt újságíróval Ferenc pápa a Szent Márta Ház 201-es szobájában, a végeredmény csütörtöktől hozzáférhető.

Ma jelenik meg az első interjúkötet Rómába költözése óta Ferenc pápával, aki szinte tempósabban vált népszerűvé, mint ahogy egy kérdésre választ ad. Igaz ugyan, a főpásztorok egyébként sem szívesen állnak kötélnek egy-egy hasonló újságírói megkereséskor, de a Szentatya nagyon igyekszik ebben is tabut döntögetni, 3 alkalommal összesen 6 órát töltött Antonio Spadaro szerzetes-lapszerkesztő társaságában a Szent Márta Ház 201-es vendégszobájában – Ferenc pápa lakhelyén.

Az embernek már-már az az érzése, hogy a bulvármédiát megelőzve igyekszik magából tényezőt faragni a sajtóban, és ha figyelembe vesszük, hogy ezzel sok gáncsoskodó tyúkszemére igen találóan lép rá a legtöbb megnyilvánulási alkalommal, nem hibáztathatja ezért senki; a legjobb fotók sem műteremben, sminkessel, árnyékolóval készülnek róla, hanem természetes, „pózolj pápával” helyzetben, mobiltelefonnal – nem egy ilyen kattintás már része is a Vatikán hivatalos fotógyűjteményének.

Ha kell, nem beszédet intéz a vele találkozókhoz, hanem leteszi a papírját, és azt kéri a jövevényektől: kérdezzenek bátran, bármit. A „Jó napot! Ferenc pápa vagyok” című, száz oldalnál is rövidebb kiadvány végén található is jó néhány ilyen jegyzet. Egy alkalommal, amikor iskolásokkal találkozott, egy ilyen kérdésbe botlott: „Voltak ugye barátai? Most, hogy Ön a pápa, látja ezeket a barátokat?” A válasz pedig ekképp hangzott: „Nézd csak, két és fél hónapja vagyok pápa, a barátaim pedig 14 órányi repülőútra vannak ide. Elég messze, nem? De mondok neked valamit! Hárman közülük mégis eljöttek hozzám, hogy köszöntsenek. Sokan írnak közülük, és én nagyon szeretem őket. Nem lehet barátok nélkül élni, ez nagyon-nagyon fontos.”

A könyv első fele kevésbé sztorizgatós, de sok minden megérthető belőle azok után, ahogy a világsajtó felfújta a riói járaton mondott visszakérdését: „Ki vagyok én, hogy egy meleget megítéljek?” Valóban, ezt a helyzetet is tisztába teszi kicsit érthetőbben, mint ahogyan ezt elsőre interpretálták a tollforgatók: „A repülőgépen azt mondtam, hogy ha egy homoszexuális ember jóakaratú és istenkereső, én semmiképpen nem ítélem el.”

A 201-es szoba – mert talán ez is sokakat érdekel – egy spártai egyszerűségű, kis helyiség apró íróasztallal, egy kényelmes fotellal és egy merev támlás székkel. Az Antonio Spadaróval folytatott kötetlen társalgások alkalmával fény derült arra, mit néz a tömegben Róma püspöke, mit érzett utolsó, még nem pápaként elfogyasztott ebédje alatt és mi volt az első mondat, amit pápaválasztása után mondott. Ez utóbbi éppen ugyanaz volt, mint amit az újságíró első, diktafonos kérdésére válaszolt, nevesül, hogy hogyan definiálná magát: „Bűnös vagyok.”

A hagyományos kérdezz-felelek formát mellőzve a könyvben a kérdések fejezetcímként jelennek meg, így derül ki, hogy a pápának kik és milyen tulajdonságaik miatt példaképek, hogy mit gondol XVI. Benedek lemondásáról, hogy mit tett volna máshogyan jezsuita főnökként, hogy sokat vagy keveset konzultál-e a nagy döntések előtt, hogy bejön-e neki az egyházi vezetők jelenlegi „tárgyalási” légköre, és hogy miért hívja fel azt, aki levelet ír neki. Szól arról, hogy jóváhagyja-e a homoszexualitást, hogy mit gondol az ökumenizmus tempójáról és irányairól, illetve biztosan nagy visszhangot váltanak ki azon szavai, amelyeket a „szoknyás macsóságról”, a nők egyházban betöltött szerepéről mondott.

Ferenc pápa nem szereti az optimizmus szót, sokkal inkább a reményt, de a hittel kapcsolatban is tisztázza, hogy az nem igazsággyűjtemény, hanem egy történelmi fejlődésen keresztülmenni kényszerülő valóság. Egy hasonlattal ehhez úgy kapcsolódik, hogy a drogosok problematikáját sem úgy kell kezelni, hogy szakemberek összeülnek beszélni róla, hanem el kell menni a betegekhez. „Mellesleg” arról is beszél, hogy a klasszikus besorolás szerint jobboldalinak tartja-e magát, és hogy szabad-e a keresztényeknek részt venni a politikában.

Könnyebb vizekre evezve megtudjuk róla, mit kedvel Dosztojevszkijben, miként beszélnek hozzá Caravaggio képei, melyik Fellini-film a kedvence, és mit gondol a Parsifalról vagy A Nibelung gyűrűjéről.

De tényleg érdemes ám mindezen keresztüljutni, hisz a végén a sajtóból is ismert találkozóiról szó szerinti kivonatféleségek olvashatóak – többek közt a fél évvel ezelőtti pápaválasztás másnapján a jezsuita rendház portásával folytatott telefonbeszélgetésről.