A szaléziaktól „mentes” Szolnokon született Sándor István, aki egy Bosco-kiadvány ölébe pottyanásakor hallott először a rendről. Megtudta, hogy az újpesti Klarisszeumban működik a Bosco-nyomda, és ez kezdte őt igazán érdekelni mint fémipari szakiskolában végzett munkásfiatalt. A nyomda megismerése aztán kiérlelte benne: nem nyomdász lesz, hanem nyomdában is dolgozó szerzetes.
Sándor István kétszer is katona lett: először fiatalként sorozták be a híradósok közé, később, 1941-ben szintén, de már szerzetesként – Szabadkáról levelezett szüleivel. Nem akart pap lenni, kevéssé ismert, de a szaléziaknál van erre lehetőség, ugyanakkor minden fontos fogadalmat neki is le kellett tennie. Örökfogadalmat is azután tett, hogy német hadifogságából 1946-ban hazajött.
A szerzetes munkája a nyomdában kibővült a rábízott nyomdásztanoncok kollégiumi nevelésével; a fiatalok nagyon megszerették: szigorú volt, de igazságos és nagy tudású is.
Újabb változást az hozott az életébe, hogy 1948-ban államosították a nyomdát és két évvel később feloszlatták a rendet is. Igyekezett munkáját továbbra is végezni civilként, közösséget adott a fiataloknak – ebbéli tevékenységét nevezi a későbbi, ellene zajló koncepciós per államellenes összeesküvésnek, hiába ismételte többször is Sándor István, hogy ő nem foglalkozik politikával. (A perben Sándor István fiataljain akartak példát statuálni, hogy nem lehet árulónak lenni.) Mindvégig a rábízott fiatalok mellett maradt.
Miután Sándor István megfigyelése egyre rémesebb méreteket öltött, a rend megszervezte külföldre menekítését; Kis István álnéven bujkált álbajusszal, hamis papírokkal, de külföldre a fiataljaiért nem távozott.
Egy fiatal lány elfogása és kínvallatása (Andrássy út 60.) vezetett végül Sándor Istvánék elfogásához. A per menete során lett világos Sándor István számára, hogy itt komoly ítéletek lesznek. Ebben megnyugodva sorra vállalja magára a vádpontokat, hogy mentse rendtársait – és ebben sikeres is volt, börtönbüntetéssel megúszták Ádám Lászlóék. Sándor Istvánt ezzel szemben halálra ítélték első- és másodfokon is.
A rendtárs
Sándor Istvánt az ítélet kihirdetése előtt gyötörhette a lelkiismeret, hogy társainak az ő hibájából kell börtönbe menniük, hiszen ha annak idején külföldre menekül, minden másképp alakul – de Ádám László visszaemlékezései azt igazolják, Sándor István „hűséges maradt”.
1953. június 8-án, este 21 óra 10 perckor hajtották végre a halálos ítéletet, ami akasztás volt. Sándor Istvánt jeltelenül elföldelték, úgy, ahogy akkor a koncepciós perek áldozatait majdnem mindig.
Ma sem tudjuk, hogy hol van eltemetve, egyre inkább úgy tűnik, hogy a kerepesi temető 298-300 körüli parcellái valamelyikében, de ez a boldoggá avatásának nem akadálya.
A szalézi rend centenáriumáról Ábrahám Béla szalézi tartományfőnök beszél az MNO kisfilmjében.
