E vádak cáfolatául elég beleolvasni újságokba, portálokba, belenézni, belehallgatni televíziós és rádiós műsorokba. Én életem egy részét diktatúrában éltem le, de valamilyen furcsa módon akkoriban sehol nem lehetett arról olvasni, hogy diktatúra van. Akkoriban sajtószabadság sem volt, de erről a nyomasztó helyzetről sem tudósított a média. Ma ezek a vádak évek óta tekintélyes szeletét adják a közbeszédnek, ami azonban pusztán annyit jelent, hogy a balliberális véleményformálók továbbra sem hagyják, hogy a tények elhomályosítsák az éleslátásukat.
Mindez azonban nem indokolja, hogy ne tegyük szóvá: a kétharmad most valóban rá akar lépni a sajtószabadság torkára. A reklámadónak ugyanis sem más értelme, sem más üzenete nincs. Abból a mintegy kilencmilliárd forintból, amit a magyar költségvetés a reklámadóból összeszedhet, egy fél stadionra, ha futja. Az állami bevételek szintjén ennek a néhány milliárd forintnak semmi jelentősége nincs. Ugyanakkor a reklámpiac speciális helyzete miatt (minden reklámra költött tíz forint közel ötven forinttal járul hozzá a nemzetgazdaság növekedéséhez) jelentős, körülbelül negyvenötmilliárd forinttól eshet el ugyanez a költségvetés. A közteherviselésre való hivatkozás tehát nem állja meg a helyét, arról nem is szólva, hogy a magyar gazdaság ma lényegesen jobb állapotban van, mint volt néhány évvel ezelőtt, amikor az ilyesféle különadók kivetése valóban létkérdés lehetett. Ha akkor nem volt szükség reklámadóra, akkor ugyan mi szükség lenne rá most? Országos szintű pénzügyi kényszer nyilvánvalóan nem indokolja a bevezetését.
A többi lehetséges indokot nem fontos felsorolni, ugyanis lényegüktől függetlenül egytől egyig sértik a sajtószabadságot. A reklámadó pórázra veszi a médiát, s hogy a nyakörv szoros vagy laza, és a közös séta tempója lassú vagy gyors, az már csak kormányzati elhatározás kérdése lesz. A reklámadó csökkenti a média forrásait, megnehezíti a munkáját, korlátozza a hatékonyságát, akadályozza a feladatai ellátását. Vajon miért van erre szükség? Jelen állás szerint a kereskedelmi televíziók fizetnék a legtöbb adót. Büntetésből, mert az emberek kereskedelmi televíziókat néznek? Ám ezek az emberek ugyanazok az emberek, akikre a kormány oly sokszor, mondhatni állandóan hivatkozik, mármint hogy az ő helyzetükön próbál javítani. Nos, a reklámadó az emberek (még mindig ugyanazok az emberek) hétköznapi helyzetén nem segít, médiafogyasztási szokásaikba pedig nem lehet és nem szabad államilag belematatni, az olyan, amilyen. Persze fájó lehet, hogy ezek az értetlen emberek nem a közszolgálati médiumokat részesítik előnyben, de ebben az esetben tűrni kell a tompa sajgást, és a problémát, ha ez valamiért probléma, a másik végén megpróbálni kezelni.
Magáról a törvénytervezetről és annak színvonaláról csak néhány szót érdemes ejteni. A kreatív törvényalkotó megadóztatná az önreklámot (e műfaj nélkül semmiféle média nem képzelhető el), magyarán akár az összes műsorelőzetest, sőt, ha belegondolunk, azt is, ha én ideírom: Olvassanak Magyar Nemzetet!
Szerencsére ma még ideírhattam adómentesen.
Kilencmilliárd forint. A költségvetés szempontjából ez szimbolikus összeg. A kérdés csak az, hogy ez a szimbólum pontosan minek a szimbóluma.
