Lövés Örkényben: halott ember nem beszél

A helyszínen járva egymás szavába vágó romákkal és hallgatásba burkolózó rendőrökkel találkoztunk.

„Drágám, itt nem nyilatkozhat senki semmiről. Én sem. Még arról sem, hogy hol történt ez az egész.” Az örkényi rendőrőrsön mondja ezt nekünk egy ősz hajú hölgy, akitől afelől érdeklődtünk, hogy ki nyilatkozhat arról, hogy pontosan mi is történt a város határában fekvő bikahegyi tanyákon múlt hét kedden. Kicsit azért még erősködünk az őrsön, hátha valamit azért megtudunk, de csak ígéretet kapunk: „A parancsnok úr jelenleg házon kívül van, de ha visszajön, ő is elmondhatja majd önöknek, hogy nem nyilatkozhat.” Kifele menet jelezzük, hogy majd élünk a lehetőséggel, addig maradnak hírforrásnak az áldozat rokonai, valamint a kocsma arcai és az utca hangjai. Erre az ősz hajú hölgy szomorúan csak annyit mond: reméli, hiteles véleményeket kapunk, mert a sajtóban nagyon nagy a káosz az ügyben.

Múlt kedden ugyanis az történt, hogy Örkény külterületén rendőri intézkedés közben baltával rátámadt a körzeti megbízottra egy 37 éves cigány származású férfi, L. Pál, majd menekülni próbált. A dabasi kapitányság munkatársa fegyverével rálőtt a támadójára, a férfi pedig a helyszínen meghalt. A Roma Sajtóközpont azonban már az eset másnapján, az áldozat testvéreinek beszámolóira hivatkozva azt írta: a lövés pillanatában a balta már nem volt L. Pál kezében, mert futás közben eldobta. A rokonság rengeteg további kérdést vetett fel az eset kapcsán, és sokszor ellentmondásokba keveredve meg is válaszolta őket már több hírportálnak.

Az örkényi őrssel szemben lévő italboltban keressük az első hiteles véleményt, de csak eligazítást kapunk, a pénztáros ugyanis nem szeretne nyilatkozni a bikahegyi esetről. Azt azért elmondja lekopogás kíséretében, hogy Örkényben nincs cigány–magyar ellentét, és a boltban sincs ilyen gondja. Az útbaigazítást követően azért még bolyongunk az üres városban, majd újra érdeklődnünk kell a helyes irányról. Egy idősebb házaspártól a Bikahegy koordinátái mellett azt is megtudjuk, hogy a település „tele van” rendőrökkel, de arra már nem tudnak választ adni, hogy mi miért nem találkoztunk eggyel se. Zárkózottak – szól a felelet.

Útmutatásuk viszont pontos, úgyhogy néhány perc múlva egy homokos, hepehupás, szűk úton zötyögünk. Kis ideig azonban nem vagyunk biztosak benne, hogy jó helyen járunk, mivel a letört, levágott ágak, szemétdombok és elhordott házromok között semmi jel nem utal rá, hogy hamarosan egy tanyatelepre érünk. Mikor ez bekövetkezik, hatalmas lelkesedéssel fogadnak minket: kettőzött erővel hessegetik el a kutyákat az itteniek, és ahogy meghallják, hogy milyen ügyben jöttünk, azonnal keresik elő az elhunyt L. Pál, azaz Tati rokonait és a végzetes este szemtanúit. Befut egy ütött-kopott Renault is, utasai sorra pattannak ki belőle, kezüket nyújtják, és már nyilatkoznak is. Kicsit sajnálkoznak, hogy a négy szemtanúból kettő épp nincs itthon, mert saját költségükre poligráfos vizsgálaton vannak Budapesten. De szélesen gesztikulálva és nagy hanggal invitálnak Tati háza és a tetthely felé.

Itt vehemensen magyarázzák, a lelakatolt házra mutatva, hogy Tati „ha meg akarta volna ölni a rendőröket, akkor leüthette volna őket fejszével, mert itt álltak bent, de ő csak ki akart szaladni”. Nem megyünk be (még) a házba, hanem elindulnak arra, amerre L. Pál menekülni próbált. Egy összetört söröskorsókkal és téglatörmelékkel teli részre mutatnak szinte mindannyian: az áldozat szülei, unokatestvérei és az egyetlen ottjártunkkor jelen lévő szemtanú is. Állítják, hogy Tati ide dobta el a baltát, innen kezdett el rohanni az erdőbe. Elindulunk mi is a rövid, mintegy négyszáz méteres útvonalon, mellettünk kifűrészelt fák hevernek halomba hordva. Közben azt kérdezgetik, hogy miért csak egy rendőr szaladt L. Pál után, és hogy miért nem a lábára adtak le lövést. „Felelnie kell azért is a rendőrnek, mert nem adott le figyelmeztető lövést” – mondja egy sísapkás, flaneldzsekis férfi, aki egyértelműen a csoport leghatározottabb tagja.

Ő még Tati szüleit is lecsendesíti, amikor arról beszélnek már a lövés helyszínén felállított keresztnél, hogy itt a fiukat a rendőrök letérdepeltették, és csövekkel ütötték. Az unokatestvérek is legyintve, fejcsóválva azt próbálják jelezni nekünk, hogy ne is figyeljünk rájuk. De a sísapkás akkor is leteremti a társaságot, amikor a lövést leadó rendőr előéletét ecsetelik: „mocskos, agresszív, rasszista, nem egynek már a fejéhez tette a fegyvert”. Szót kap a szemtanú is, de a L. Pál apja botjával kalimpálva túlkiabálja, majd az édesanyja is felemeli a hangját. „Nem voltál itt maradj, maradj csendben” – próbálják higgadtságra bírni a többiek, de hiába: „Az anyja vagyok, jogom van szólni”, jön a felelet.

A keresztet egy kis földút közepén, magas, tüskés akácágak között állították. Tövében cigaretta ég, mellette egy mécsestartó, tele csikkekkel. A jelenlévők szerint azért hajszolta idáig áldozatát a rendőr, hogy a takarásban tudjon lőni. „Akkor ő már eldöntötte, hogy megöli a Tatit, talán úgy gondolta, hogy halott ember nem beszél.” A sísapkás férfi aztán megint véget vet a vitának: nem haragszanak általában a rendőrökre, csak azokra, akik ezt elkövették. „Utánajártunk ennek az embernek, rá haragszunk”, utal ismét a rendőrre, de arra, hogy mit is takar ez az utánajárás csak annyit mond: „nem vagyunk elveszett emberek”.

Majd mond egy meghökkentőt: „A tény, mikor kiszaladt az ajtón a testvérem, akit lelőttek, hadonászott a baltával, ott jogában állt volna lelőni a rendőrnek, nem is lenne felháborodva a család. Miért nem ott lőtte le? Mert ott álltak a barátok, meg a család! Miért nem ott lőtt, mert Tati ott valóban hadonászott a baltával! Akkor jogában lett volna kézen vagy lábon eltalálni, de nem lelőni, mint egy kutyát!” Utána azt bizonygatják egymás szavába vágva, hogy a tanyán ott fény lett volna, látott is volna a rendőr. Hiányolták, hogy a polgármester nem látogatott a helyszínre, „már csak az esetleges indulatok megfékezése miatt”, a rendőrség nyilatkozatstopját pedig „sunyításnak” tartják.

Séta közben arról beszélnek a rokonok, hogy „ellopták a halottat”. Azt mondták, azzal fenyegetőztek, hogy tüzet is raknak a ravatalozó elé, ha nem engedik be őket. Erre nem került sor, a hozzátartozók lefényképezhették a holttestet. A házba érve aztán megnézzük, hova estek a törésnél az üvegcserepek, és hogy hova voltak beszorítva a rendőrök. „Ha akarta volna, itt levághatta volna a baltával a fejüket” – mondják megint csak. Mentegetőznek a kosz és a falakat borító korom miatt, de gyorsan hozzá is teszik: „Ha volt meló, a Tati másképp élt. Egy tízéves fiúgyerek maradt utána.”

Végezetül arról beszélgetünk, hogy honnan tudták a rendőrök, hogy otthon tartózkodik L. Pál. Korábban kétszer jöttek érte, hogy bevigyék falopásért a férfit, de egyszer sem találták. Próbálják visszatenni a Peugeot-jukra a lehullott szpojlert, úgy válaszolnak utolsó kérdésünkre: „Föl lett dobva. Bezárta az ajtót kívülről, és az ablakon mászott be. Hogy kik? Ismerősök, de ezt nem kell túldramatizálni. De annyit már kiderítettünk, hogy rejtett számról hívták fel a rendőrséget. Ki fog derülni, hogy ki volt, mert van egy jó kapcsolatunk.”

Visszamegyünk a földúton a városba, itt ismét a rendőrőrsön kezdünk. Újbóli kérdésünkre a délelőttinél indulatosabb felelet érkezik: „hamarosan kimegy a parancsnok úr”. Gelle Ferenc alezredes tényleg kicammog szuszogva az előtérbe, és ő is elmondja: nem nyilatkozhat. Mikor azt kérjük, hogy nyújtson tájékoztatást az Örkénybe vezényelt készenléti rendőrökről, akkor ajkait szorosan összezárva, csukott szemmel rázza a fejét: sajnos ebben az ügyben sem tud nekünk segíteni.

Marad hát az utca embere: a főtéren található bolt előtt fiatal családanyák tolják babakocsijukat. Hallottak a bikahegyi lövésről, és véleményük is van róla, szerintük L. Pálnak, „ennek a 37 éves, fiatal embernek élnie kéne”; „lőhettek volna a lábára is”. Ők is állítják, hogy nincs Örkényben roma–magyar ellentét. „Szerencsés emberek” – ezt már a kínai bolt előtt mondja egy nagydarab, napszemüveges, kopasz férfi az előző nyilatkozókról. Ő arról panaszkodik, hogy ha egy hétvégéjét nem szánja rá, hogy kivágja a saját erdejét, akkor mások teszik meg. Beszél aztán még tizenhárom eltűnt gyöngytyúkról meg egy egy éjszaka alatt elillanó kacsáról és arról is, hogy a városban a cigányoknak mindent szabad: fényes nappal tolják haza biciklijükön a lopott fát. Végezetül azért hozzáteszi, nem akar általánosítani, mert van, aki ki akar törni ebből a közegből. Kerékpáros romákat egyébként mi is láttunk Örkény közepén, de egyiküknél se volt se fa, se fűrész, csak bevásárlókosár.

A nézelődés közben észrevesszük, hogy a helyi roma önkormányzat épülete tulajdonképpen egybeépült a rendőrőrs tömbjével. Az ajtó és a rács is tárva nyitva, úgyhogy kapva kapunk az alkalmon, és bemegyünk. Az iroda falán festmény egy cigány lányról, alatta ül az iroda egyetlen jelen levő dolgozója. Elmondjuk, miért jöttünk, majd a hölgy azonnal nyúl a telefonért, és kissé feszengve engedélyt kér a nyilatkozathoz. A választ hallva mintha kicsit megkönnyebbülne, leteszi a kagylót, és rögtön, minden feszültség nélkül már mondja is: „Nem kívánunk nyilatkozni az ügyben.”