A történész emlékeztetett rá, hogy a rendszerváltás előtt is adtak ki a korszakban született levéltári forrásokat, ám ha valaki a szovjetek számára kellemetlent is megemlített, akkor abból még a nyolcvanas évek elején is problémák származtak. Felidézte saját történetét is: az évtized közepén írtak egy ismeretterjesztő cikket a Történettudományi Intézetben, amelyben megemlítették a Molotov–Ribbentropp-paktumot, a szovjet követség rögvest tiltakozott.
A kötet szerkezetéről szólva a neves történész elmondta: abban a lakosságot ért atrocitások kapták a legnagyobb hangsúlyt. Hozzátette: a szovjet hadsereg sok okból nem fegyelmezett hadseregként, hanem a polgárokkal nagyon durván bánó katonaságként viselkedett. – Ahol gyorsan áthaladtak, kevesebb szenvedést okoztak, ahol lassabban, ott sokkal többet. Ugyanakkor, akik halálos veszélyben voltak, azok számára a megmenekülést jelentették a szovjet csapatok – tette hozzá. Romsics Ignác arra is felhívta a figyelmet, hogy attól jó egy történeti munka, ha az egyéni fájdalmakat, félelmeket, örömöket és boldogságokat képes együtt megjeleníteni és nem törekszik kizárólagosságra, ez a kötet is ilyen. Kiemelte: az elkészült munka fontos segítség a XX. századi magyar történelemmel foglalkozók számára.
Végül feltette a kérdést, hogy vajon tervezett volt-e a régió szovjetizálása, vagy csak a hidegháború következménye volt a folyamat? Szerinte Magyarország és Kelet-Európa befolyási övezetté tétele, egy esetleges támadást felfogó pufferzóna kialakítása már az I. világháborútól szándék volt – legyen szó az oroszokról vagy a szovjetekről. Ugyanakkor azt nem tudták, milyen mértékben tudják ezt a Nyugattal elfogadtatni, a tesztelési folyamat során derült ki, hogy ezt gyorsan vagy lassan lehet-e végrehajtani. 1945-ben a szovjetek még betartották a jaltai megállapodást, ’47-ben viszont már nem. Tehát maga a szovjetizáció ténye axiomatikus pontja volt a szovjet politikának, de az, hogy milyen mélységben tudják megcsinálni, menet közben derült ki, az Egyesült Államok válaszlépései alapján.
