Paks-vita I.: kell-e nekünk egy új atomerőmű?

Nem vonták be a szakértőket a bővítéssel kapcsolatos döntésekbe; ennél jobb helyre is mehetett volna az adófizetők sok milliárdja. A BME és az ELTE egy-egy professzora jutott erre.

A megnyitása és felújítása óta eltelt utóbbi három évben alaposan rászolgál nevére a Párbeszéd Háza, a közelmúltban ez a jezsuita fenntartású intézmény adott otthont a „Paksról mindenkinek” konferenciasorozatnak. A leendő (vagy már zajló?) paksi atomerőművi beruházásról igen kevés a konkrét, lényegi információ, a politikusok hangulatkeltő megnyilatkozásai mellett pedig igen halkak a szakmai érvek. Ez indokolta a nemrégiben megalakult Egyetemközi Diákbizottság kezdeményezését, hogy egy négyrészes vitát tartson Paks-ügyben. Az MNO cikksorozatban számol be arról, mire jutottak a vitasorozat résztvevői. A szakértők kifejezetten szakmai szempontból értékelik Magyarország történetének eddigi legköltségesebb vállalkozását. Első témánk: „Nélkülözhetetlen vs. felesleges”.

Ősz János egyetemi docens, a BME Energetika Tanszékének vezetője szerint alapvetés, hogy hazánk energiaigénye bizonyosan nőni fog a jövőben. Ha viszont kicsit részletesebben mögé nézünk, a következőt látjuk.

– Ha 15 éven belül be tudjuk csomagolni az épületeinket és elfelezzük a tüzelőhő-felhasználásunkat, behozunk sok megújuló energiát, akkor lényegében nagyot léptünk előre – vélekedik az energetikus, hozzátéve, 2020 után úgyis csak nullához közeli pazarlású épületeket lehet majd megépíteni az EU-ban. A szakember szerint most tehát a kormányzatnak nem a villamos energiával kellene leginkább foglalkoznia, ha maradunk Paks mellett, a folyamatosan emelkedő technológiai árak miatt folyamatosan veszíteni fogunk. Hozzátette: a házak szigetelése és az energiaforrás-átrendezés persze „2-3 Paksba” kerülne, de jóval többet hozna.

Munkácsy Béla, az ELTE Környezet és Tájföldrajzi Tanszék adjunktusa úgy véli, akik döntöttek Paksról, lehet, hogy nem veszik figyelembe a természettudományok összefüggéseit. Ő úgy látja, bár növekedési tendenciával számolhattak energiafogyasztás szempontjából, de a számításokba elemi hibák csúszhattak, hisz bele kell kalkulálni a környezetrombolás szempontját, az ökológiai lábnyom módszertanát. Jelenleg szerinte 3-4-szer nagyobb terhelést jelent Magyarország a Földnek, mint kellene – tehát az energiastratégia módszertanának az alapja lehet elhibázott. A növekedési szcenáriót komolytalannak és elfogadhatatlannak tartja.

Úgy látja, a primer energiafelhasználásban 2050-re 70 százalékos csökkenést is el lehetne érni, az áramtermelésben pedig 20 százalékos lenne elérhető úgy is, hogy a közlekedés vélhetően át fog állni villamos energiára, és a fűtés alapja is ez lesz. A takarékoskodást adminisztratív szabályozással, „külső kényszerek” kialakításával, az adórendszer átalakításával érné el. De ehhez szerinte a kormánynak a fejéhez kell kapnia.

A megtérüléssel kapcsolatban Ősz János figyelmeztet, hogy van némi könyveléstechnikai nehézség is, mert nem ugyanolyan hatékonysággal használhatók fel a rendszerbe érkező energiatípusok, és emiatt csak nagy bátorsággal becsülhető a megtérülés, és a kevésbé hozzáértők kavarognak is a témában.

Ősz János arra is felhívja a figyelmet, hogy a nyugat-európai atomerőműpark jelentős része 40 évnél idősebb, ezeket próbálják „kifuttatni” még, hogy minél többet termeljenek minél olcsóbban, közben a válság hatására felértékelődtek a például Lengyelországban lévő, olcsón termelő szénerőművek, a lengyelek szinte teljes egészében így is állítják elő az áramot – tehetik is, mivel CO₂-kvótakedvezményük van –, míg a norvégok ugyanilyen arányban a vízből, köszönhetően a terepviszonyoknak és a vízhozamnak. Ősz szerint akkor fognak kiállni az erőművek a sorból, ha zátonyra fut a versenyképességük, ebből következően pedig előállhat némi energiahiány Európában.

Paksot összességében jelenleg olcsó és hatékony energiatermelőnek tartja a 11 forintos kWh-árral az országos átlag 17-18 forinttal szemben, de ez az erőmű sem lesz fiatalabb.

Munkácsy Béla azért rávilágít, hogy rendkívül nagy a versenyhátrányunk Európában azzal kapcsolatban, hogy a megtermelt energiából mennyit tudnak az emberek valóságosan felhasználni.

– Magyarországon lehet építeni szél-, víz-, napelem-, geotermikus és biomassza-erőművet is. Viszont ha mindent összelapátolunk, biomasszából összesen 2000 megawattunk van. A szélerőművek kapcsán a nyugati gyakorlat az, hogy sehol nem építenek erőművet, ahol a csúcskihasználású óraszám évi 2000 óránál kisebb. Ez Magyarországon Bana vonalában lényegében véget ér, egyéb területeken bőven alatta vagyunk ennek a számnak. 2006–2007-ben létesítettünk 24 megawattot a spanyolokkal együtt, azóta látom az eredményeket, Bábolnán alig érjük már el a 2000 órát. A tengerparti erőművek Északon, Nyugaton 2800-3200 óra csúcskihasználással működnek, a tengerben lévők 4000-4500-zal – fogalmaz Ősz János.

Hosszú távon szerinte a németek lesznek a nyerők, saját magának állítja elő a lakosság a villanyt egyre nagyobb arányban, és ha a nagy rendszerben jön a szél és a napelemek nagy kapacitású tárolókkal – most még ilyen nincs –, akkor meg fog változni a képlet. Azonban figyelmeztet, csak akkor lesz hatékony összességében az energiafelhasználás, ha a fűtést hatékonnyá tesszük, és nem az utcát fűtjük, ez lesz szerinte a kulcs, ettől válnak rentábilissá az új technológiák.

A biomassza terén a szemetet sokkal fejlettebben kellene kezelnünk, ezt már, mint mondja, Bécsben is megoldották, és ennek is köszönhetően feleannyi a távhőár, mint nálunk. Európában van 417 szemétégető, ebből tőlünk keletre összesen 3, érzékelteti.

Munkácsy Béla elsősorban az áramtermelésre vonatkozva fogalmazta meg véleményét.

– Norvégia 100 százalék fölött tart a megújulók arányában, a többletet eladja. Svédország 60 százaléknyi vízenergiát termel, Lettország 50 százalékot, Dánia 42 százalékot. Az EU átlaga 25 százalék, nálunk van ez a nagyon szánalmas 6 százalékos mutató. A mi számunk meghatározó oka – ezt nehéz finoman mondani –, hogy azok, akik szakértőként részt vesznek a döntéshozatal előkészítésében, szemmel láthatóan nem ismerik a területet kellőképpen.

Munkácsy a széllel és a nappal kapcsolatban Ősznél jóval élesebben fogalmaz, szerinte nem utal tisztánlátásra, hogy a döntéshozók olyan 2000-es jelentésekből indulnak ki, amelyek szerint Magyarországon nem fúj a szél, nem süt a nap. Amíg a kormány szakértői így gondolkodnak, addig a kabinet is sötétben tapogatózik.

Mint rámutat, az ezzel kapcsolatos küzdelem élén Dániában például nem a Greenpeace áll, hanem a mérnöktársadalom: a hőenergia terén át kell állni megújuló energiákra.

A megújuló energiákkal kapcsolatban azért azt egyértelművé teszi, hogy szintén környezetszennyező módon állítják elő az energiát, érvényesíteni kell tájképvédelmi szempontokat is (a Hortobágyon ne legyen szélpark), és nemzeti parkokban sem építenek vízi erőműveket sehol a világon; nem mellékesen Magyarországon nincs elegendő meredeksége – esése – a folyóknak.

Hogy mit lehetne tenni az egyéb energiaforrások versenyképesebbé tételéhez? Ha rendelkezésre áll valamiből több, akkor azt olcsóbban lehetne adni, de ne például a választások előtt, hanem amikor annak valóban energetikai jelentősége van. Ha pedig egy központban termelődik meg az áramunk többsége, akkor az sok egyéb biztonsági kérdést is felvet. „Hová lehet csapni, hogy fájjon?” – teszi fel a költői kérdést.

Munkácsy Béla ezt követően a sűrített levegős energiatárolásra terelte a szót, majd pedig azt is elmondta, OTDK-szinten foglalkoztak a kisalföldi szélturbinák fejlesztésével. Kelet-Németország, amely hasonló szélklímával rendelkezik, sokkal nagyobb számokkal kalkulál a témában.

Ősz János azt mondja, nem megoldott ezek helyzete sehol a világon. Szerinte a fűtőelemgyártók a nagyhatalmak, ők diktálnak a lényegi kérdésekben, illetve a második világháborúban győztes országok. Persze a nukleáris technológia is sokat fejlődött, és ez elérte a kazettákat is, az azonban már más kérdés, hogy ezek a fejlődési folyamatok mennyire értek el minket. Van egy drágább nyugati eljárás a kazettákkal, de azok nem jók a mi fűtőelemeinkre.

Munkácsy szerint az atomerőművekkel kapcsolatos legfontosabb probléma éppen a fűtőelemeké.

– Tíz a mínusz hetediken, tehát minden tízmilliomodik embert érinthet, de autóba vagy repülőre ülni sokkal-sokkal veszélyesebb – így Ősz, aki azért járt Fukusimában, és ott eléggé ijesztő dolgokat látott. Mindazonáltal Paks nagy korporatív árelőnyt hozott az országnak az elmúlt évtizedekben, és megfeleződött a szén-dioxid-kibocsátásunk.

Munkácsy úgy gondolja, hogy aki úgy véli, majd úgyis megússzuk a baleseteket, az nincs tisztában a realitásokkal.

– Ez a nyomott vizes technológia szerepel 437 erőműben a világban. A kanadaiak létesítettek természetes uránalapú reaktort, ami nekem nagyon szimpatikus, Romániában is működik egy ilyen 640 megawattos kis reaktor – mondja Ősz János. A forró vizes reaktortípust a szlovén–horvát határon üzemeltetik. A mi erőműveinkben az a különlegesség, hogy sok elemét ki tudtuk cserélni nyugati típusú technológiára – teszi hozzá Ősz János, aki szerint összességében azt lehet mondani: „nem túlságosan jó konstrukciót vettünk, és akkor nagyon finom voltam”, ugyanakkor a finnek is megvásárolták ezt a csomagot.

Munkácsy szerint azt el kell kerülni, hogy országok energiastratégiáját egy az egyben összehasonlítsuk; még a háztartások energiafelhasználása kapcsán sem lehet ezt megtenni, ugyanis egy német háztartás eleve kétszer annyit fogyaszt, mint egy magyar. „Nem értem, miért külföldről vásárolunk technológiákat, megoldásokat, mikor itt van a sok kiművelt emberfő és erőforrás.”