Szerinte a magyar gazdaság rákfenéje a korrupció, ami nemcsak bizonyos egyének gaztette, hanem a magyar észjárás természetes következménye. Nagyon nehéz, de nem lehetetlen ettől megszabadulni. Róna Péter személye miatt az Alkotmánybírósághoz fordul az LMP: az ellenzéki párt önkényes és tisztességtelen eljárásnak nevezte, hogy a szakembert kiszorították a jegybank felügyelőbizottsági tagságáért folyó versenyből.
– Aktuális és forró téma Görögország. Mi jelenthetne gyógyírt ön szerint a hellén gazdaságnak?
– A politikai és gazdasági érvek mellett rengeteg érzelem hatja át a görög válsággal kapcsolatos vélekedéseket. A „lusta hellénektől” a „szorgos németekig” sok közhely hangzott el. Senki sem mutatott be az elmúlt öt évben olyan pályát, ami a görögök talpra állását garantálta volna. Ellenkezőleg. A megszorítások a görög gazdaság zsugorodását és növekvő munkanélküliséget eredményeztek. Közgazdaságtani közhely, hogy a növekvő államadósság a gazdaság beindításához szükséges forrásokat elszívja, a bruttó hazai termék (GDP) 90 százaléka fölött már a törlesztési képesség is kérdésessé válik. A görög államadósság a GDP 177 százalékán áll. Európának már rég el kellett volna dönteni, mi a fontos: megleckéztetni a görögöket, vagy talpra állítani a hellén gazdaságot. Mindenki tudja, hogy Görögország ennek az adóssághalmaznak legfeljebb felét tudná visszafizetni. Mivel mindezt Németország vezető közgazdászai – legutóbb Hans-Werner Sinn – kimutatták, nincs kiút az adósság jelentős részének elengedése nélkül, miközben Berlin erre nem hajlandó. Nyilvánvaló, hogy a hitelezőknek nem célja Görögország talpra állítása.
– Két hete járt Budapesten Jorgosz Papandreu volt görög kormányfő, aki szerint az Egyesült Államok három nap alatt megoldotta volna a görög helyzetet
– Mindezt annak a tudatában, hogy a görög GDP az Európai Unió (EU) gazdasági teljesítményének kevesebb mint 3 százalékát teszi ki. Európa képtelen úrrá lenni a helyzeten, ehelyett magyaráz, kioktat és nevelni próbál. Az is világossá vált, hogy az úgynevezett európai értékek mögött kőkemény érdekek állnak. Az EU nem egy jogi személy, sokkal inkább egy megállapodáshalmaz, ahol a felek megegyeznek abban, amit a szerződésben leírtak. A jelenlegi görög szituáció is erről szól: most mindenkinek meg kell állapodnia, hogy szerződést lehessen kötni. Ezt a szerepet az Európai Bizottság úgy-ahogy betölti, ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Brüsszel nem egy szuverén szervezet. Sem az egységes uniós alkotmány, sem a lisszaboni szerződés azon részei, amelyek kísérletet tettek az EU jogi személyiségének megteremtésére, nem értek révbe, mivel több tagállam alkotmánybírósága is megtorpedózta a javaslatot. Jelenleg nincs esély arra, hogy az Európai Unióból egy alkotmányos alapon működő, államszerű szerveződés jöjjön létre. Jól látszik, hogy az EU a két- vagy többsebességes unió irányába mozdult el, ami ismét Európa megosztottságát fogja előidézni.
– Akkor Görögország maradjon, vagy lépjen ki az eurózónából?
– Az euró, vagyis ugyanaz a fizetőeszköz egy jól teljesítő nemzetgazdaság számára, amely tőkével jól el van látva, ahol a technológiai fejlettség magas, és hatékonyan működnek az intézmények, értelemszerűen alulértékelt a gyengébben működő gazdaságokkal szemben. Vásárlóerő-paritáson számítva az euró legalább 25 százalékkal van alulértékelve. Erre mondja Soros György némi humorral, de elméleti alapon nagyon helyesen, hogy az euróövezeti válság megoldása egyszerű: Németország lépjen ki az eurózónából. Ennek az árfolyamkülönbségnek az eredménye ugyanis, hogy a német külkereskedelem az euró bevezetése óta mintegy 1300 milliárd euró többletet halmozott fel. Berlin erről az előnyről nem hajlandó lemondani, sőt beszélni sem akar róla, miközben ezt a külkereskedelmi többletet nem a perifériaországokban fektették be, hanem az EU-n kívül: Oroszországban és Kínában. Görögországnak csak egy esélye van, ha kilép az eurózónából, ugyanis az euró árfolyamából fakadó 25 százalékos versenyhátrányt nem lehet kigazdálkodni. Mindegy, hogy most miben állapodnak meg a tárgyaló felek, ez a végkimenet elkerülhetetlen.
– Németországnak ezek szerint nem jön rosszul a kivitelt ösztönző gyengébb devizaárfolyam. Ezek szerint a görög válságból is profitál a német gazdaság?
– Óvatosabban fogalmaznék, inkább azt mondom, hogy rövid távon nem jön rosszul Németországnak a gyengébb euróárfolyam. Berlin abban érdekelt, hogy integráció – azaz a gyengébb gazdaságok iránti felelősségvállalás – nélkül irányíthassa Európa sorsát, hiszen a valós integráció nem lehetséges jelentős jövedelemátcsoportosítás nélkül. A volt NDK integrálása a görög probléma megoldásának sokszorosába került. Érthető, hogy a németek az egyikre hajlandók áldozni, a másikra nem, az európai integráció azonban a gazdag országok sokkal nagyobb hozzájárulása nélkül nem fog menni.
– Egyetért azzal, hogy Európa hibát követett el, amikor szabad kereskedelmi megállapodást ajánlott Ukrajnának, amivel lényegében behatolt Oroszország „kertjébe”?
– Az „eredeti bűn” az oroszoké, akik Viktor Janukovics személyében – nincs mit szépíteni – egy közönséges bűnözőt tettek meg Ukrajna vezetőjének, ami aztán az ukrán közvéleményt Európa irányába terelte. Azt is hozzá kell tenni, hogy Vlagyimir Putyin felemelkedését és hatalmának megszilárdítását nagyban segítették a németek, miután Berlin tucatnyi bilaterális szerződéssel pörgette fel az orosz–német külkereskedelmi kapcsolatokat. Az amerikaiak ezt nem nézték, és ma sem nézik jó szemmel. Téved, aki azt hiszi, hogy Oroszországot valahogyan be lehet emelni Európába. Egy közel százötven éves német elképzelés szerint a német világhatalmi státushoz Oroszországon keresztül vezet az út. Persze Európa természetes igénye, hogy kiegyensúlyozott kapcsolata legyen Moszkvával, de az a szoros összekapcsolódás, amelyről a német külpolitika hagyományosan álmodozik, tévút. Az oroszokról sok jót és rosszat lehet mondani, azt azonban hangsúlyozni kell, hogy van egy saját, vagy sajátos önimázsuk: az, hogy Oroszország önmagában nagyhatalom; de ez nem igaz. Az orosz GDP akkora, mint az olasz, ráadásul több mint fele nem magas hozzáadott értékből, hanem nyersanyagkivitelből és bányászatból áll.
– A görög vagy éppen az ukrán krízist tekintve ön szerint az EU jól kezelte a válsághelyzeteket?
– A politikának nem az a feladata, hogy az igazát bizonyítsa, hanem az, hogy a társadalom előtt felmerülő gondokat megoldja, vagy legalábbis enyhítse. Ha egy politikai rendszer a tornyosuló problémákat nem képes megoldani, akkor elbukik. Ha az EU nem tudja megoldani Európa problémáit – mint a menekültkérdést, a munkanélküliséget, az eladósodást, a terrorizmus megelőzését, a gazdasági stagnálást –, az unió szét fog esni. Ha Görögország elhagyja az eurózónát, Európában nagyon kevesen fogják elhinni, hogy ez a rendszer képes a gondjaival mit kezdeni.
– Magyarországon eközben megszavazta a parlament a jövő évi költségvetést. A büdzsé fél évvel korábban való elfogadásának van valami közgazdasági jelentősége?
– A 90-es évek óta azt mondom, hogy egy felzárkózni kívánó országnak fegyelmezett költségvetésre és enyhén laza monetáris politikára van szüksége. Az Orbán-kormány nagy áldozatok, komoly társadalmi károk és szenvedés árán, de ezt a fajta pénzügyi stabilitást megteremtette. Azzal továbbra is adós a kormány – beleértve a korábbi kurzusokat is –, hogy olyan költségvetést tegyen le az asztalra, ami a magyar gazdaság versenyképességét javítaná. A szocialista–szabad demokrata képlet az volt, hogy a beáramló külföldi tőkével párhuzamosan javul a versenyképesség. Ez képtelenség, hiszen a külföldi tőke az olcsó és szakképzett munkaerő miatt választotta Magyarországot. A bérmunkára alapuló gazdasági modell nem jelent versenyképességet, ezt csak a kis- és közepes vállalkozások (kkv) képesek megvalósítani. A gond az, hogy az ezredfordulóra a már rügyezésnek indult kkv-szektort a devizaalapú hitelezés padlóra küldte. A helyzeten az sem segít, hogy a rendelkezésre álló uniós forrásokat a kormány lobbiérdekek alapján osztja szét barátai és támogatói között, akiknek tehetségéből a politikai helyezkedésen kívül nem sokat láthatunk. Nem látom a korai költségvetés értelmét, bár a felminősítés lehet egy érv, ami egyébként már indokolt lenne, elsősorban az erős külkereskedelmi mérleg miatt.
– Ön szerint mennyire korrupt Magyarország?
– Nagyon. A korrupció már az általános iskolában, a puskázásnál kezdődik. Ez a fajta szívességkultúra a valódi teljesítmény kárára megy. A diákok tudják, hogy csalnak, emiatt ki vannak téve a tanárok önkényességének. A pedagógus is tudja ezt, inkább szemet huny felette, ahelyett hogy büntetné a csalást. Maga a tanár is egy szívességkereskedő. Eltűri a puskázást, hogy aztán a diák engedelmeskedjen az ő önkényességének. Végeredményben ez a minta már gyerekkorban beleszívódik a társadalom viselkedéskultúrájába. Amikor 1956 után az Egyesült Államokban puskát kértem az új diáktársamtól, a tanár behívott. Megkérdezte, hogy nem érzek feszültséget a méltóságom és a kérésem között? Mert mi történik, ha nem tudom a választ? Elbukom a vizsgát, de leporolom magam, és újra nekiállok, mindaddig, amíg nem sikerül. Addig, míg amit teszek és mondok, alku tárgya lehet, a magyar gazdaság korrupt marad. Ez a tünetegyüttes ugyanakkor nem hungarikum, hiszen minden olyan országra jellemző, amelyet hosszú évekig elnyomtak. De fontos felismerni, hogy a magyar korrupció nemcsak bizonyos egyének gaztette, hanem a magyar észjárás természetes következménye. Nagyon nehéz, de nem lehetetlen ettől megszabadulni.
– Komoly gondot jelent a magyar gazdaság számára, hogy alig hiteleznek a bankok. Miben látja ennek okát?
– Alapjában véve két oka van. Egyrészt a rosszul kihelyezett hitelek miatt a minősített, tehát hátrányba esett hitelállomány eléri a teljes kihelyezett hitel mennyiségének 27 százalékát. Ez jelentős mértékben leköti az erőforrásokat. A pénzintézeteket terhelő bankadó és tranzakciós díj eközben leköti a bankok maradék erőforrásait is.E hatásoknak köszönhető, hogy a magyarországi bankokból zombibankok lettek. De most, hogy a kormánynak sikerült a pénzügyi egyensúlyt többé-kevésbé megteremteni, a fő feladat a hitelezés beindítása lenne.
– Helyes az a kormányzati szándék, hogy a hazai bankrendszer felerészben nemzeti tulajdonban legyen?
– Egyetértek vele, mert kétségtelen, hogy amíg külföldi tulajdonban van a bankrendszer nagyobbik része, sok tekintetben meg van kötve a kormány keze. Vegyük például a devizahitelezést. Erre akkor került sor, amikor az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed elárasztotta likviditással a világot. Az európai bankok egyszerűen fuldokoltak a pénzben, amit térségünkbe helyeztek ki, vagyis megindult egy drasztikus túlhitelezési ciklus Kelet-Közép-Európában. Az EU-s szabályok nagyon nehézzé tették, hogy ez ellen bármit is tegyenek a kormányok. Ha nagyobb a magyar tulajdon a bankrendszerben, jelentősen korlátozni lehetett volna a devizahitelek kihelyezését. A nemzeti tulajdonnak is vannak veszélyei, mert az állam befolyásolhatja a hitelezést: meghatározhatja, hogy ki, milyen elvek alapján kaphasson kölcsön, és persze, ahogy a Budapest Bank felvásárlása is mutatja, az állam nagyon hajlamos a pénzszórásra. Ebben az esetben a kormány kirívóan és indokolatlanul sokat fizetett a bank részvényeiért.
– Mi a véleménye a devizahiteles probléma megoldásáról?
– A Kúriával ellentétben azt gondolom, hogy alapjában véve hibás termékről van szó. A banki ügyfelek forintban vettek föl hitelt, a tartozás tehát forintban rögzített egy meghatározott futamidőre. Az akkori polgári törvénykönyv is azt mondta, a kölcsön az adós rendelkezésére bocsátott meghatározott összeg. Mivel az adós nem svájci frankot, hanem forintot kapott kézhez, a svájci franknak nem lehet helye a konstrukcióban. A banki kiindulópont is hibás volt, vagyis hogy nem kell aggódni az árfolyamváltozások miatt, mert a svájci frank és az euró árfolyama stabil. Ha azonban megnézzük, hogy az euró bevezetése előtt miként viszonyult a svájci frank a mostani eurózóna korábbi devizáihoz, akkor láthatjuk, nem volt ritka a 30–40 százalékos árfolyam-ingadozás sem. Egyetlen kivétel a német márka volt. És a forint nemhogy a márkához nem hasonlítható stabilitását, erejét tekintve, de a francia vagy belga frankhoz, vagy akár az olasz lírához sem. Tehát félrevezették a bankok az ügyfeleket, amikor stabil árfolyamról beszéltek nekik a devizahitel fölvételekor. Az árfolyamkockázatot ezért a pénzintézeteknek kellett volna viselniük, hiszen ők ismerik a pénzpiacokat.
– És a vállalkozások?
– A kis- és közepes vállalkozások tízezrei mentek tönkre csak azért, mert devizában adósodtak el. Pedig ezeknek a vállalkozásoknak nagy része ígéretes volt, de számukra a devizaalapú hitelezés kivédhetetlen hátrányt jelentett. A gond az volt, hogy a kormány kizárólag a lakossági devizahitelesek megmentésével foglalkozott, a kis- és középvállalkozói réteget magára hagyta, s közülük nagyon sokan belebuktak a devizahitelbe. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) növekedési hitelprogramja sem segített ezen, mert későn érkezett, és rosszul volt megszerkesztve. A 2,5 százalékos kamatmarzs ugyanis túl alacsony bizonyos kockázatok kezeléséhez. A bankok emiatt olyan hitelképes ügyfeleket kerestek maguknak, akik eddig 2,5 százaléknál kisebb hasznot hoztak a banknak. Vegyünk például egy céget, amely korábban felvett hitele után 7,5 százalékos kamatot fizet, miközben a bank 6 százalékon jutott a forráshoz, vagyis 1,5 százalékpontos profitot ért el a bank. A pénzintézetek felajánlották az ügyfél számára a 2,5 százalékos hitelt, amire azonnal lecsapott a vállalkozás. Így az eddigi másfél százalék helyett már 2,5 százalékos haszna volt az ügyleten a banknak, de az olcsó forrásnak köszönhetően a hitel teljes költsége csökkent. Többek között ehhez hasonló okok miatt nem jutottak olyan vállalkozások hitelhez, akiknek valóban szükséges lett volna.
– Nagy felháborodást váltottak ki a társadalomban az év eleji brókerbotrányok. Ki a felelős kialakult helyzetért?
– Amikor a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét beolvasztották az MNB-be, már látható volt, hogy egy nagyon gyenge színvonalú intézményt vesz át a jegybank. Ami ezekben a brókercégekben megtörtént, az teljes szakmai és erkölcsi kudarc. Tudom ugyan, hogy nagyon sok teendője volt a jegybanknak az átvétel során, de ennek figyelembevételével is azt kell mondanom, hogy nem lett volna szabad például a Quaestor-kötvények kibocsátását engedélyezni. A kibocsátó tőkeellátottsága ugyanis a kötvények után fizetendő kamatoknak alig két és fél napi részét fedezte csupán. Véleményem szerint az eszközök megvoltak a felügyelet kezében, csak élni kellett volna velük. Ezért is tartom fölöslegesnek, hogy módosítsák a vonatkozó törvényeket. A törvénymódosítással azt a látszatot akarják kelteni, hogy eszközök híján nem sikerült megakadályozni a brókerbotrányokat. Pedig tapasztalat lett volna bőven, hiszen 1990 óta szinte évente jöttek elő hasonló pénzügyi botrányok. Gondoljunk csak az Agrobank-, a Lupis-, a Kulcsár-, a Duna Profit-, vagy például a Baumag-ügyre. Más posztszocialista országban is voltak hasonló esetek, de nem ekkora számban és évtizedeken keresztül.
– Mit szól ahhoz, hogy a parlament gazdasági bizottsága nem támogatta az ön jegybanki felügyelőbizottsági tagságát?
– A kormánypártok eljárása átgyalogol az MNB törvény 14. cikkelyén, ami rendelkezik a felügyelőbizottsági tagok megválasztásáról. A cikkely szerint a kormánypártok jelölik az elnököt, a nemzetgazdasági miniszter jelöl két tagot, és a nem kormányon lévő frakciók jelölnek hármat. A törvényben, Rogán Antal állításával szöges ellentétben, nincs szó „közös jelöltekről”, és nincs szó arról, hogy a parlament elnökének lenne jelölési joga. Az eredmény az, hogy az MNB törvényes működését felügyelő bizottság törvénytelenül jön létre.
