Tényleg Orbán valósítja meg a rendszerváltást?

Főként jobboldali szerzők írtak angolul a második Orbán-kormányról, s elemezték a megválasztásához vezető folyamatokat is. Több, mint kormányváltás, kevesebb, mint rendszerváltás?

Az interjú sarkalatos része, hogy a második Orbán-kabinet lényege a nemzeti érdek újrafelfedezése és a rendszerváltás megvalósítása. Ezek is inkább a kormányzati szereplők önértékeléséről tanúskodnak csak, főként utóbbi, mely egyébként külön is vizsgálható, annak kapcsán, hogy az egyes szerzők mennyire látják valami gyökeresen másnak a 2010 után következetteket a korábbiaknál. A kormányzáshoz való eltérő hozzáállás bemutatása persze alapvetőnek mondható: Gazdag Ferenc és Kiss J. László például arról számol be, hogy Orbán szakított az eladósodás politikájával, a nemzeti politikát pedig a korábbiakkal szemben nem a nemzetközi intézményekből vezette le, hanem a nemzeti érdeket és politikát tekintette elsődlegesnek. Orbán szuverenitásküzdelme megjelenik Ablonczy Bálint írásában is, Bod Péter Ákos pedig az unortodox gazdasági lépésekről ír, beszámolva az olyan eredményekről, mint a deficit három százalék alatt maradása, a kikerülés a túlzottdeficit-eljárás alól. Arra jut ugyanakkor, hogy bár több elemző szerint is a négy év folyamatos változást konszolidáció és szerves építkezés kellene hogy kövesse, egyelőre nem látni, a kormány miért lassítana a tempón.

A konszolidáció másutt is előkerül, Horkay Hörcher Ferencnél például, akitől a könyvbemutatóról szóló cikkben már idéztünk részeket. Nála előkerül Habony Árpád neve is, és óva int a kultuszépítéstől, mely szerinte egy posztkommunista országban kontraproduktív lehet.

Ha az előítéletmentesség nem is feltétlenül, a kritikátlanság nem jellemző a kötetre: Élő Anitánál a bírák nyugdíjazása jelenik meg szerencsétlen lépésként, s a kórházak állami kézbe kerülése sem hozott szerinte látványos javulást. A foglalkoztatottságban viszont kézzelfogható eredmények láthatók írása szerint, és a közmunkaprogramról is pozitívabb képet fest, mint amilyet a sajtó általában szokott.

A kormánykritika felől nézve könnyebb dolga dolga volt Szolomayernek, hisz a 2010 előtti időkről írt, így a mostani kormányzat munkáját nem kellett értékelnie, ugyanakkor nála is felmerül: hiba volt 2006-ban Orbánéknak azzal kampányolniuk, hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve”.

Ugyanakkor mintha a kötetben összességében kevesebb szó esne Orbán első ciklusáról, inkább csak az kerül előtérbe, hogy 2002-ben vereséget szenvedett, amiből levont bizonyos tanulságokat. Például hogy csak a középosztályra alapozva nem tud ismét választást nyerni. Míg ugyanakkor többször is felbukkan, hogy az első Orbán-kabinetet annak ellenére váltották le, hogy a Fidesz jól teljesített, mintha elsikkadna ez a négy év az elmúlt két évtized értékelésekor. Az első és a második Orbán-kormány összehasonlításának pedig biztos juthatott volna több tér is, az eltérő történelmi helyzet ellenére is lehetett volna alapja. Ez már csak azért is érdekes, mert, mint említettem, a második Orbán-kormány esetleges rendszerváltása szempontjából nem lényegtelen, hogy Orbán volt már korábban is hatalmon. Az egyes területeken való változtatás nem biztos, hogy magyarázható annyival, hogy szét kellett szaggatni a posztkommunista hálózatokat.

A kötetben helyet kapott Tibor Fischer tavalyi, The Hungarian Tiger című szövege is, mely szépirodalmi elemekkel dúsítva számol be az elmúlt évtizedek magyar politikájáról, választási ciklusokra lebontva. Az 1998–2002-es időszaknak itt sem jutott sok hely, ugyanakkor a vége felé kitér a felcsúti Pancho Arénára, melyről ő is elismeri, hogy szinte ajándék a humoristák számára. Ugyanakkor persze elfogulatlan értékelést nem is kell várni Orbán régi ismerősétől, olvasmányos, irodalmi jellegű szöveget érdekes asszociációkkal – például kapcsolatot von a politikai elit mentalitása és a Hej, rigó, rigó című dal üzenete között – annál inkább, és A magyar tigrisnek inkább ez is az előnye, emiatt érdemes végigfutni (nem túl hosszú), mintsem politikai állásfoglalásaiért.

Kritikátlansággal tehát biztos nem vádolható a könyv, ugyanakkor a kormány narratívájától talán többször el lehetett volna rugaszkodni. Az elemzések többsége, Balázs Zoltán, Stumpf András, Csizmadia Ervin és sokak szövege megfontolásra érdemes szempontokat tartalmaz, és azt nem lehet állítani, hogy itt a kormány filozófiájának közvetítéséről lenne szó – néhány kivételtől, például a Tellér–Lánczi interjútól eltekintve, amelynek viszont feltehetőleg épp ez volt a célja. Az pedig természetesen külön jó, ha indulatoktól mentesen, a megértésre alapozva elemzik az Orbán-kabinetet – ahogy például korábban egy Élet és Irodalom-mellékletben is tette a Méltányosság. (Ez is mutatja, hogy bőven nem csak jobboldaliaktól lehet ilyesmit várni.) Emiatt is érdemes lehet kézbe venni ezt a kötetet, hiszen a fentebb említett kritikus pontok mellett jó, ha a pozitív változásokat is elismerik, máskülönben mindenféle elemzés egyoldalú, komolyan vehetetlen marad.

(The Second Term of Viktor Orbán – Beyond Prejudice and Enthusiasm; szerk. John O’Sullivan és Pócza Kálmán; BL Nonprofit Kft. (Budapest) és Social Affairs Unit (London) együttműködésben a Danube Institute-tal; 2015)