„Minden szívással meghalhatsz”

A herbálfüggő tizenéves ma már tiszta, de a család kálváriája nem múlt el nyomtalanul.

A Józsefvárosban vagyunk, egy panelház negyedik emeletén. Miközben szedtem felfelé a lépcsőfokokat, megpróbáltam magam elé képzelni az anyát, akihez készültem, hogy elmesélje 14 éves fia függőségének történetét. Ahogy felérek, kinyílik az ajtó, és egy barna keverék kutya ugrik a nyakamba, mögötte egy jóképű, magas fiú. Ő Gábor, Márta egyik fia, róla fogunk beszélgetni.

Márta bicegve, mankóval lép ki a szobából. A negyvenes éveiben járó nő jókedvű, kérdi, hogy lerángassa-e rólam Foxit, a kutyát. De ahogy válaszolnék, Gábor már adja is rá a pórázt, hogy levigye sétálni. Nem akar a beszélgetésre maradni.

A lakásban szép nagy tévé, a sarokban laptop, dohányzóasztal, azaz egy átlagos otthon képe fogad. A nappalit méretes könyvespolc választja ketté. Fürkészem a sok-sok kötetet.

– Néha innen adtam el párat, hogy cuccot szerezzek – mutat a polcokra Gábor, majd továbbáll Foxival. Mártának arcizma sem rezdül, mosolyogva hellyel kínál, és nem sokkal később már a történetük közepébe vág. Gábor tavaly decemberben jött ki öt hónap után az elvonóról. Egy éve biofű-, más néven herbálfüggő. Most tiszta.

De mielőtt folytatnánk a közelmúlttal, Mártát a kezdetekről faggatom. A családanya még a főiskolán ismerte meg férjét, akivel sokáig boldog házasságban éltek. Mindketten értelmiségiek, Márta tanárként dolgozik egy jó nevű gimnáziumban. A párnak, hiába próbálkoztak, nem született saját gyereke, ezért úgy döntöttek, örökbe fogadnak. A 14 éves Gábornak van egy bátyja is, a 16 éves Péter. Mindketten csecsemők voltak, amikor hozzájuk kerültek.

A két, örökbe fogadott testvér nagyon különböző személyiség lett. Péter magányos, gátlásos, intellektuális típus. Gábor aktív, közösségi ember. Sosem versengtek egymással, mert ahogy anyjuk mondja, mindkettő más pályán mozgott. Gábor büszke volt, ha Péter megnyert egy versenyt, Péter pedig csak Gáborral volt hajlandó lemenni a boltba. Kiegészítették egymást.

Mártának és férjének a kapcsolata az évek során megromlott. A férfi szorongását egy idő után alkohollal próbálta oldani. Azután, hogy zárta a napot a munkahelyén, hazament, és otthon italozni kezdett. Amikor ideges vagy feszült volt, nemcsak Márta, de a gyerekek is kaptak a szitokszavak mellé egy-egy pofont. A férfi különösen nehezen viselte Gábor hiperaktív viselkedését.

– Igen, ha valakit, akkor őt néha hibáztatom a kialakult helyzetért – mondja Márta, anélkül, hogy rákérdeznék. – Legtöbbször azonban inkább senkit sem.

De térjünk vissza Gáborra és az ő függőségére. Mártának körülbelül egy évvel ezelőtt tűnt fel, hogy fia nagyon sokat alszik, és elképesztő mennyiségű ételt képes megenni, főleg édességet. Eleinte nem gondolt semmi rosszra, azt hitte, a kamaszkorral járó dolgok ezek. Gábort ráadásul kiskorában ADHD-vel, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarral diagnosztizálták. Ez azt jelenti, hogy a fiú, amellett, hogy túlpörög, feledékeny is, sokszor pedig gyenge az impulzuskontrollja. Kapott is rá gyógyszert, ám nem hajlandó szedni, mint mondja, elfárad tőle. Márta most ájurvédikus szerekkel próbálkozik nála, ha egy kicsit visszafogja a fiút, már annak is örülni fog. Így történt tehát az, hogy az anya a fáradékonyságot a hiperaktív állapotnak, a farkasétvágyat pedig a fejlődésben lévő szervezetnek tudta be.

Egy napon azonban minden megváltozott. Gábor bejelentkezve maradt közösségi oldalának fiókjába az anyukája telefonján. Márta, ahogy kezébe vette a készüléket, elsápadt a képernyőn lévő üzenetet olvasva. „Minden szívással meghalhatsz.” Itt már tudta, hogy valami nem stimmel, így egyre jobban figyelt fia viselkedésére. Nem is nagyon kellett megerőltetnie magát, mert kisvártatva a szerhasználat első fizikai tünetei is megjelentek a kamaszon. A szeme vörösben úszott, volt, hogy az arca felpuffadt. A viselkedése vagy túlzottan vidám, vagy – hiperaktív gyerekhez képest – meglepően csendes volt.

– Már akkor tudtam, hogy be van-e szívva, amikor bejött az ajtón.

Márta azt gondolta, az lesz a jó stratégia, ha Gábort és haverjait is inkább a lakásba csábítja, hogy ne az utcán kujtorogjanak, és szem előtt legyenek.

– Sokan kérdezték, hogy miért engedtem el egyáltalán otthonról. Ekkor mindig visszakérdeztem, hogy mit tehettem volna? A 180 centis, 75 kilós gyereket erőszakkal itthon tartom? Ezt nem lehetett.

Gábor egyik barátja, Laci egy darabig náluk is lakott. Családja nyakig benne van a kábítószerbizniszben, apuka az egyik díler a környéken, ezért ő volt szinte az egyetlen gyerek, akinek a terjesztők eladtak drogot. Ugyanis bár előfordul, de általában kiskorúnak nem árusítanak kábítószert a dílerek. Márta neki is próbált segíteni, sokat beszélgettek hármasban. Ennek köszönhetően bizalmi viszony alakult ki vele és fiával is, Mártát hívták a gyerekek, ha valaki bajba került.

A fiatalok otthoni szórakoztatására az anyuka vett egy játékkonzolt, amivel elüthették az időt.

– Azt is, és két monitort, meg még egy fülhallgatót is eladtam – mondja Gábor, aki időközben megjött a kutyasétáltatásból. Eleinte nem akart leülni közénk, most azonban mégis bekapcsolódna a beszélgetésbe. Folyamatosan izeg-mozog, a pulcsiját húzogatja, látszik, hogy zavarban van, de megpróbálom a figyelmét elkapni. Úgy látszik, sikerrel.

– Mást is próbáltál a herbálon kívül? – kérdem.

– Persze. Pörgetőket is. De szúrni sosem szúrtam magam.

– A herbál pörget?

– Nem. Inkább tompít. Azért kaptam rá.

– De miért?

– Volt egy 22 éves srác a környéken, ő tanított minket görkorizni. Megkérdezte, nem akarunk-e szívni. Mondtam, nem akarok. De a haverom állította, hogy egytől úgyse szokunk rá. Így kipróbáltam. És ez lett. Ötszáz forint egy adag, abból akár hárman is beálltunk eleinte.

Közben fejben elvégzem a matekot. Nem kevés szer fogyhatott, ha fél év alatt ennyi mindent eladott a fiú a lakásból.

– Soha nem volt türelmem a sulihoz, végigülni az órákat – válaszolja, amikor megkérdem, volt-e baj az iskolában.

– Most magántanuló lesz – szúrja közbe Márta, mint a változás utolsó reménysugarát.

Az anya, miközben igyekezett türelemmel és megértéssel fordulni fiához és a bajba jutott többi gyerekhez, természetesen kereste a megoldást. Arra rájött, hogy a felvilágosítással, vagyis azzal, ha elmondják nekik, hogy a droghasználatnak milyen következményei lehetnek, nem sokat ér náluk. Sajnos nem tántorítja el őket még az a tény sem, hogy belehalhatnak. Azt gondolják, hogy ez velük úgysem történhet meg.

Márta már a kezdet kezdetén fűhöz-fához rohangált. Ekkor még nem sejtette, hogy nehezebb dolga lesz, mint azt gondolja. A 16 év alatti korosztály kezelésére ugyanis nincs speciális addiktológia. Akárhova ment, mindenki azt mondta neki, hogy ez gyermekpszichiáterre tartozik. A gyermekpszichiáter azonban, aki az ADHD-vel is kezelte a fiút, azzal hárított, hogy nem, ők nem foglalkoznak drogkérdésekkel.

Ezért történt az, hogy Gábort első komolyabb rosszulléte után – amit nem herbál-, hanem nyugtatótúladagolás okozott –, miután a mentő bevitte a pszichiátriára, nem sokáig tartották ott. Márta szerint még a zárójelentésébe sem került be, hogy függő, mert „az nem ide tartozik”.

Az édesanya nem adta fel, és rátalált a Válaszút Alapítványra, ahol szakanyagokkal segítették. Nekik akkor még nem volt kész a serdülőknek szánt elvonójuk (decemberben nyílt meg), de tőlük és egy iskolapszichológustól hallott először a szatymazi rehabilitációs centrumról. Ott csak egy keveset kellett várni, július elején már be is került Gábor.

Ebben az intézményben tíz fiút tudnak fogadni, és készül öt férőhely lányoknak is. A Válaszút Alapítvány rehabjában is lesz még körülbelül harminc hely, de ez az összes, ami van az országban. A felnőttelvonók kénytelenek felvenni sokszor kényszerből a tinédzsereket, pedig Márta szerint egy teljesen másképp kezelendő korosztályról beszélünk.

– Még több hely kellene. Az elérhető ágyak felét tele tudnám tenni csak a közvetlen ismerős gyerekekből – mondja Márta, akiről most is bebizonyosodik, hogy mindent tud a fiatalokról. – Láttam a gyerekeken azt, amikor a készítők lecserélték a herbálban lévő alapfű melletti más összetevőket. Ez pluszban dob egy nagyot a veszélyfaktoron, mert nem lehet tudni, mit kevernek még bele.

– Igen, volt, hogy csavarlazítósat, lónyugtatósat, zenéset (egy másik dizájnerdrog – a szerk.) kaptunk, mind egy kicsit más és más – vágja rá Gábor, én pedig csak pislogok, ahogy anya és fia úgy beszélget erről egymással, mint két barát.

Gábornál sajnos soha nem jött el az a pont, amikor magától is bevonult volna elvonóra. Két komolyabb, kórházban végződő rosszulléte sem tántorította el a szerektől. Márta már a hatóság közbelépésében „reménykedett”. Ami el is jött. A sok igazolatlan hiányzás miatt Gábor iskolájának vezetése értesítette a gyámügyet. Márta direkt nem igazolta a hiányzásokat, szerette volna, ha a fia megtanulja, hogy mindennek következménye van. Gábor megijedt, amikor megtudta: ha nem megy elvonóra, intézetbe kerül.

– A rehab első öt napja borzalmas volt. Enni nem tudott, folyamatosan hányt, ment a hasa. Ezért haza akart jönni. El is mentem érte, de később visszavittem, és végigcsinálta az öt hónapot, decemberben tért vissza – mondja Márta.

A család kálváriája persze nem múlt el nyomtalanul. Az anya erős, és tartja magát, de látszik, hogy rettentően megviseli a dolog. Pszichológus segítségét is kérte, most pedig hozzátartozói csoportba jár. A gyerekek apja már nem iszik, és sokkal jobb a viszonyuk, amióta a férfi elköltözött, a fiúk rendszeresen látogatják.

Az aggódás azonban sosem múlik, Márta állandó pánikban él, hogy fia mikor esik vissza. Gábornak a rehab óta egy megcsúszása volt, de azon kívül teljesen tiszta. Rendszeresen hívja a szatymazi segítőit, és szociális munkás akar lenni. A haveri kör is büszke rá, hogy végigcsinálta, támogatják. A fent említett barátja, Laci is már hónapok óta tiszta.

A fiúk most éppen focizni indulnak, Márta pedig bizakodik. Reméli, hogy továbbra is őt hívják, ha mégis beütne a baj.

(A történetben szereplők nevét kérésükre megváltoztattuk.)