„Válassz valami normális foglalkozást” – mondta nőgyógyász édesapja Sándor Szandrának, amikor a gimnazista lány tizenhét évesen azzal állt elé, hogy ha törik, ha szakad, ő divattervező lesz. A szülei szerint a lányuk sokszor nem a földön jár, tinédzserként makacsul ragaszkodott álmaihoz, önmagába és elképzeléseibe vetett hite akkor sem ingott meg, amikor a gazdasági világválság éveiben úgy tűnt, le kell húznia a rolót. A Sándor Szandra által alapított Nanushka tulajdonképpen akkor vált világhírűvé, amikor tényleg A-listás hírességek jelentek meg a gyermekkori becenévvel fémjelzett ruhákban. Tavaly a cég árbevétele megközelítette az 500 millió forintot, Belgiumban és Hollandiában értékesítik a legtöbb terméket, éves szinten összesen 20 ezer Nanushka ruha talál gazdára. Jelenleg 25-en dolgoznak a cégnél.
„Emlékszem, milyen harcokat vívtunk a próbafülkékben: felpróbálni sem volt hajlandó a mintadarabokat, mert nem tetszettek neki”
– mondta lapunknak Sándor Judit, Szandra édesanyja. Szülei szerették volna, ha lányuk felsőfokú közgazdasági ismeretekkel felvértezve viszi tovább a családi vállalkozást, ám ő nem akart gyerekruhákkal foglalkozni, nem tartotta elég kreatívnak az értékesítési munkakört, egészen más terveket dédelgetett. Miután elvégzett egy két tannyelvű közgazdasági középiskolát, az is egyre világosabbá vált számára, hogy nem bizniszt szeretne tanulni, nem érdekelték eléggé a reál tárgyak, nem hozták lázba a számok. Egyre biztosabban tudta, hogy női ruhák tervezéséből szeretne megélni. „Nem volt bennem félelem és kérdés sem. Tudtam, hogy ez az én egyetlen, kikövezetlen utam” – emlékszik vissza. Édesanyja lázadóként emlékszik vissza kamasz lányára, igazán nagy bajok azonban nem voltak vele. Tizenegy évvel idősebb bátyja mindig „bevitte a dzsumbujba”, nem egyszer a diszkóba is elszöktek, volt, hogy külföldön.
A divatszakmát mindenképp külföldön szerette volna elsajátítani, ezért jelentkezett a London College of Fashionre. Amennyire biztos volt abban, hogy külföldön szeretne tanulni, annyira tudta azt is, hogy a négyéves főiskola elvégzése után hazatér és Magyarországon építi fel saját brandjét. „Honvágy és kulturális misszió” – ez a válasz érkezik arra a kérdésünkre, hogy miért választotta a divat valamelyik fővárosa helyett szülőföldjét. Felismerte, hogy a Zoób Kati és Nárai Tamás divattervező-generáció után hosszú ideig nem jöttek a hazai sikerek, nem volt külföldön is ismert magyar márka. Szerette volna ezt a hiányt pótolni. Bár – ahogy ő mondja – nem vezérelte hazafiasság és magyarságtudat, mégis úgy érezte: ha itt született, itt kell alkotnia is. Szülei segítették némi pénzzel, de a cég beindításához 15 millió forintos személyi kölcsönt is felvett. A fiatal divattervező egyébként tisztában van azzal, hogy sokan azt beszélik a háta mögött, neki könnyű, hiszen ott volt a biztos háttér. „A külföldi buyerek (a divatvilág fontos szereplői, ők döntik el, hogy az aktuális kollekciók felhozatalából mely darabokkal kívánnak kereskedni) nem ez alapján ítélnek meg” – szögezte le.