– Már kora reggeltől ellepik a környéket a zombik, estére pedig még a boltot is elbarikádozzuk – meséli egy eladó a Diószeghy Sámuel utcában. Itt mindennaposak a lopások, a boltosok már jó pár éve hozzászoktak, hogy drogtól bódult emberek és utcalányok lézengenek az ábécé környékén. Ottjártunkkor fényes nappal cserélt gazdát az áru, majd a kapualjakban el is tűntek a fiatalok, hogy kipróbálják a cuccot.
Budapest legtöbb pontján a fent leírt helyzet meghökkentő lenne, ám a Józsefvárosban, az Orczy park mögött ez egyelőre mindennapos látvány. Pedig a Diószeghy Sámuel utcával nagy tervei vannak a nyolcadik kerületi önkormányzatnak, és ennek már látható jelei is vannak: a környéken a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campus projekt beruházása zajlik, ennek egyik épületét, a jövő rendőreinek szálláshelyét és tantermeit pedig a Diószeghyben húzzák fel.
Ráadásul nem titkolja sem a helyhatóság, sem az egyetem, hogy az intézményben majdan helyet kapó egyenruhásoktól várják a környék közbiztonságának javulását is. (Hiába kerestük az önkormányzatot a konkrétumokkal kapcsolatban, cikkünk megjelenéséig nem érkezett válasz a hivataltól.)
Az Orczy negyed fejlesztése már jó ideje napirenden volt a VIII. kerületben, ám most úgy tűnik, lesz is erre forrás. Hiszen a kerület kétmilliárd forint uniós támogatásra pályázik, hogy rendet tegyen a városrészben, és ezzel együtt a hírhedt Diószeghy Sámuel utcában. A helyiek szerint a városrész lepukkant ingatlanjainak egy részét szanálják, míg az égbe meredő bérháztömbökre felújítás vár.
Helyszíni szemlélődésünk során mindenesetre úgy tűnt, egyhamar nem söprik ki innen a kábítószert. Körutunkon panaszos helyiekkel találkoztunk, egyikük arról mesélt, hogyan változik át éjszakánként belső udvaruk drogtanyává. Hiába zárják a kaput, a függők beugranak a kerítésen, letelepednek a fák alá, és szúrják magukba az anyagot. Ráadásul hangoskodnak, randalíroznak, felverik a környéket.
Annak ellenére, hogy egy-két háztömb belső udvarában már a nyár elején vaskapukat szereltek fel és kamerákat is telepítettek, Irénke néni szerint nem sokat javult a helyzet. Mivel nem mindenki zárja a rácsot, könnyen bejutnak a kábszeresek. Igaz, neki még sosem gyűlt meg velük a baja. Ha hallja a hangoskodásukat, bezárja a lakás ajtaját, letelepszik a tévé elé és belefeledkezik kedvenc műsorába.
Azt már egy másik lakótól tudjuk meg, hogy mi lesz az éjjel eldobált fecskendőkkel: reggel menetrendszerűen érkeznek a közteresek, hogy begyűjtsék a tűket. És ez így megy napról napra, annak ellenére, hogy két-három éve még mobil rendőrőrsöt is telepítettek az utcába. Sőt, még a kerületvezetés is tudja, mi zajlik itt, mégsem tesznek semmit – árulja el egy ott lakó.
A Diószeghy 22–26 lakói tisztában vannak azzal, hogy az Orczy negyed rehabilitációjával eldózerolják az otthonukat is. – A házak már lakhatásra is alkalmatlanok, hiszen az épületek megsüllyedtek, bokáig ér a pincében a víz és emiatt a falak is mállanak, dohos benn minden, bepenészednek a ruhák is – sorolja egyikük. Szomszédja hozzáteszi: – mi jól élünk, mert nem vagyunk drogosok, fizetjük a lakbért. Itt, a 26-ban nagyon sok lakást befalaztak már, mert bejártak a kokósok és illegálisan itt éltek. De voltak, akik a lakbérüket sem tudták fizetni és ezért menniük kellett.
Elemér is – két háztömbbel odébb – ilyen helyzetbe került. Az 51 éves férfi évek óta nem törlesztette a bérleti díjat, és úgy tűnik, előbb-utóbb búcsút kell intenie otthonának, amiben 13 éve él. Egyelőre az önkormányzattól ugyan még nem kapott értesítést, de ha meghozza a levelet a postás, utcára kerül. – Úgy kaptam a lakást az anyámtól, hogy már tartozás volt rajta, 22 ezer forintból élek, ebből nem futotta a rezsire sem. Hát majd megyek a hajléktalanszállóra, hova máshová mehetnék? – kesereg.
Közben az egyik emeletről szennyvizet zúdítanak az udvarra, a korláton szőnyeg szárad, csöpög belőle a víz. Száguldás, Porsche, szerelem – szól vidáman az egyik ablakból, bár jókedvnek itt, a Diószeghy 20-ban nyoma sincs. Imre a korlátra könyökölve pöfékel, és arról mesél, hogy amikor harminc éve ideköltözött, még minden szép és jó volt. Az idő múlásával aztán cserélődtek a lakók és megjelentek a drogosok is. Ha elbontják az épületet, Imre tanyára költözik. Neki az lesz az „SZPSZ”, ha majd azzal foglalkozhat, amivel mindig is szeretett volna: állatokat tart majd, amiből meglesz a napi betevő neki és három német juhászának, amelyeket beszerez majd.
Pár perccel később továbbállunk, hogy a 16-ban is szétnézzünk. Az udvaron szétszórt ételmaradékok között macska bóklászik és galambok eszik a szemetet, amikor hirtelen egy ismerős fiatalba botlunk. Ő az egyik Danó lány, akit még június elején lakoltattak ki családjával együtt ugyanebből az utcából, mert tetemes tartozást halmoztak fel. Nem szívesen nyilatkozik, de kérdésünkre, hogy megy sora az eljárás után, megáll egy pillanatra. Elpanaszolja, hogy hiába járta be a magyar sajtót a történet, senkitől sem érkezett segítség. Felidézi, hogy az önkormányzat a kilakoltatást követően az ígéretek ellenére szakította el a családtól a gyermekeket. (Erről bővebben itt olvashat.)
Ő még a család egyik legszerencsésebb tagjának mondhatja magát, mivel barátjához költözött, épp egy kőhajításnyira korábbi otthonától. A kiskorú gyerekek nevelőszülőkhöz kerültek, a felnőttek pedig hajléktalanszállón tengetik mindennapjaikat. Később felkerestük az új építésű vörös téglás társasházat is, ahonnan menniük kellett Danóéknak, s mint megtudtuk, a lakás azóta üresen áll. Nem költözött a helyükre senki.
Végül pedig Ibolya nénitől, a lakása előtt otthonkában üldögélő hetvenes éveiben járó asszonytól tudjuk meg, hogy ősszel még úgy volt, mindenkit kitesznek a Diószeghy 20-ból, de aztán ezt elnapolták. Ő egyébként már húsz éve él itt, és kétszer ennyi idő és emlék köti a környékhez, ezért nem szívesen költözne máshová. Zárásként pedig határozottan kijelenti, hogyan képzeli el az utca rehabilitációját. – Megmondom én, mi lesz itt 2018-ig: aki normálisan fizeti a lakbért, az kap egy ugyanilyen komfortfokozatú lakást, aki pedig nem, azt kipaterolják. Ennyi.
