Tovább gyilkol az azbeszt, és senki nem tesz semmit

A rákkeltő anyag mindig bekerül a hírekbe, de az általa okozott gond tényleges megoldásának nyoma sincs.

Az azbeszt a Közlekedési Múzeum és a Kossuth téri MTESZ-székház bontása kapcsán ismét bekerült a hírekbe. Mindenki kellőképpen megijedt, pedig ami történt, alapvetően pozitív: esetükben legalább már beszélhetünk azbesztmentesítésről, ami ugyan látványos művelet, de ha rendben zajlik, csak előnnyel jár. A gond inkább az, hogy ilyen munkálatoknak a legtöbb helyen még nyoma sincs, pedig szerte az országban panelek, irodaházak és közintézmény dúskálnak ebben a veszélyes anyagban. Csönd van a hazai azbesztipar egykori fellegváraiban, Nyergesújfaluban, Lőrinciben, illetve Selypen történt megbetegedésekről, halálesetekről, az ezzel kapcsolatos felelősségről. Pedig ezeken a területen a mezotelióma, tehát a mellhártya rosszindulatú daganata kiugróan gyakori: nem kell különösebben zsonglőrködni a Nemzeti Rákregiszter adataival ahhoz, hogy kiugorjon: a betegség népességszámhoz viszonyított előfordulása Heves és Komárom-Esztergom megyében e két város miatt látványosan gyakoribb.

Nyergesújfaluba, ahol aligha él ember, akinek családjában, ismerősi körében ne okozott volna tragédiát az azbeszt, mi is ellátogattunk. A nyáron elhunyt, korábban orvosi műszerészként, majd betegségéig a város középiskolájában karbantartóként dolgozó Danázs Miklós párja és fia várt bennünket. A családfő Esztergomban született, de 35 éve Nyergesújfaluban élt, azt pedig, hogy beteg, két éve, 2014 őszén tudták meg. A rákkal idén július 30-ig küzdött, ami sorstársaihoz képest nagyon hosszú idő. Családja már hivatalos igazolást is kapott arról, hogy a halálát az azbeszt miatt kialakult betegség, a mezotelióma okozta. Előtte soha nem volt komolyan beteg, nem volt szervi problémája sem, a cigarettát ki nem állhatta, még a füstöt sem viselte el.

„Minden egy köhögéssel kezdődött. Kezdetben influenzára gyanakodtunk, ám a panasz nem múlt el, így a fiam pár nap után elvitte őt Esztergomba, ahol megröntgenezték, és kiderült: víz van a tüdején. Akkor már féltünk, hogy nagy a baj” – meséli a párját elvesztő Gabriella. Gyanújukat az alapozta meg, hogy jól tudták: a városban sokan haltak meg mezotelióma miatt, a tünetek pedig hasonlóak voltak. Beszélgetésünkkor előkerült egy fotóalbum is, amelyekben nem kórházi képek sorakoztak, szó sem volt válogatásról, egy kis helyi közösség élményeit gyűjtötte benne a család. Gabriella tekintete mégis minden ötödik-tizedik kép láttán elkomorodott: közben jutott eszébe, hogy a rajtuk szereplők, illetve azok rokonai közül már sokan meghaltak, méghozzá a veszélyes anyag miatt.

Van közöttük olyan, aki már több éve nincs az élők sorában, de olyan fotó is akad, amely egy pár hónappal korábbi temetés történéseit hozza elő. Szerepel a képeken olyan ismerős, aki épp a beszélgetésünk előtti napon halt meg, férje pedig néhány éve ment el, szintén a veszélyes anyag miatt. Akad, aki az eternitgyárban dolgozott, de van városbéli tanár is, az elhunytak köre tehát nagyon vegyes. Ugyan nem a fotókról jut eszébe, de Gabriella megemlíti, hogy keresztanyja is azbeszt miatt halt meg, és vélhetően ez történt fia apai nagyapjával is: ő papíron prosztatarákos volt, de életét fulladás során vesztette el, és klasszikus azbesztes tüneteket produkált. Őt nem diagnosztizálták, de munkája az eternitgyárhoz kötötte, onnan hordott lovaskocsival alapanyagokat. Amikor arról kérdezzük, hány érintett ismert, az asszony húsz fölötti számot emleget: egyszer már megpróbálta összeszámolni, akkor huszonnégyig jutott, de sokak nem jutnak már eszébe.

A fotóalbum után visszakanyarodunk párja történetére, és kiderül, hogy nála a betegséget nagyon nehezen ismerték fel, elsőre még a PET-CT sem mutatta ki. Először a citológia sem igazolta a mezoteliómát, vérrákra gyanakodtak, annak kivizsgálása során derült ki, hogy mégis a mellhártya rosszindulatú daganatával állnak szemben. A tényleges kezelés ekkor kezdődhetett meg: először csak rövidebb ideig tartották kórházban, utána már hosszabb ideig is bent kellett maradnia. Ahhoz, hogy a kemoterápiákat újra megkaphassa, mindig meg kellett erősödnie. Műteni már nem lehetett, mert mire a betegséget diagnosztizálták, a daganat már nagyon elterjedt, alkalmatlan lett volna a műtétre.

Fiától megtudjuk, hogy szerették volna kezeltetni Németországban, Ausztriában és Amerikában is, de olyan ajánlatokat kaptak, ami kifizethetetlen volt (tízmilliós nagyságrendekről beszélünk). Az egyedüli megoldás az lett volna, ha kapnak kártérítést, viszont az ezt célzó per indítása nagyon költséges, eredménye pedig ki tudja, mikor lett volna. Így mindent a hazai terápiára költöttek, reménykedtek. Pedig nehéz volt, mert mint mondják: amikor kiderül valakiről, hogy mezoteliómája van, az orvosok gyakorlatilag keresztet vetnek rá. Ami valamilyen szinten érthető, lévén a betegség nem igazán kezelhető, de a hozzátartozóknak rettenetes ilyen reakciókkal szembesülni.

A városban több érintettel is beszéltünk, ezt a hozzáállást pedig sokan említették. És azt is, hogy a hálapénzzel ettől függetlenül nem volt problémájuk az orvosoknak: ugyan volt, aki elutasította, de többen gond nélkül elfogadták. Viszont ennek lenyomata maximum a kedvességben volt, másban nem nagyon. A hálapénz mellett sokan költöttek vagyonokat kuruzslókra is, sőt olyan családról is tudunk, akik házukat is eladták a jónak gondolt kezelés érdekében.

Gabrielláék még tanácstalanok, nem tudják, mit tegyenek, honnan reméljenek segítséget, de sok selypi érintett már eljutott addig a pontig, hogy bírósághoz forduljon, és a környezetszennyezés miatt az államtól kérjen kártérítést. Esetükben az első fokú eljárás hamarosan véget ér, ám a betegek többsége már biztosan nem éli azt meg: nyolc felperesből hat már eltávozott, egy pedig nagyon rossz állapotban van. Az eljárás persze ettől függetlenül folytatódik, már csak egy szakértői bizonyítás van hátra.

„A bíróság egy olyan szakembergárdát rendelt ki, amely számítógépes modellezéssel, több szempont összevonásával vizsgálja azt, hogy a selypi gyárból hogyan kerülhetett ki azbeszt. Az ügybe az ANTSZ-t is bevonták, tőlük azt várják, hogy folytassanak le egy olyan tényfeltáró kutatást, amely bebizonyítja az azbeszt és a betegség halmozódása közti összefüggést” – mondja Igyártó Gyöngyi, az érintetteket képviselő ügyvéd. Augusztusban a háziorvosokat már fel is keresték a hivatal kérdezőbiztosai, de a vizsgálati eredmény még nem ismert. Az ügyben az elsőfokú ítélet január elejére várható, ekkor zárulhat le első körben az eljárás. Azokra, akik csak ezt követően mennének bíróságra, talán nem vár ekkora tortúra, hiszen már ismert, hogy a perekhez szükséges dokumentumokat hogyan és honnan lehet beszerezni. Másrészt a precedens értékű per a későbbiekben is segíthet, lévén eddig nem volt Magyarországon olyan ügy, amely az azbeszttel kapcsolatos környezetszennyezés ilyen jellegű hatását vizsgálta volna. Eddig csak olyan munkaügyi perekre volt példa, amelyeket a foglalkozási ártalmak miatt indítottak az azbesztgyárak egykori dolgozói.

Az ügyvédnőnél folyamatosan jelentkeznek az újabb betegek, sokan érdeklődnek a perindítási lehetőségekről: szinte mindenki Selypről és Zagyvaszántóról, illetve Nyergesújfaluból és vonzáskörzetéből érkezik. A perekkel a legnagyobb gond az, hogy aki azbeszttel dolgozott, és amiatt betegedett meg, az tipikusan munkaköri ártalom miatt lett érintett. Viszont ez a következmény jellemzően csak 20-30 év múlva derül ki, akkor lehet pert indítani – amivel a probléma az, hogy ilyenkor már gyakorlatilag a rendszerváltás körüli időszakra kell visszatekinteni, az akkori üzemeket működtető állami cégeket pedig azóta privatizálták, illetve megszűntek jogutód nélkül. Így gyakorlatilag nincs kit felelősségre vonni.

A másik betegtípus – az ilyen pereket viszi Igyártó Gyöngyi – szintén bajban van, de legalább perelhet: ők nem munkahelyi ártalom, hanem környezetszennyezés áldozatai, így esetükben az állam ellen lehet keresetet benyújtani. Perelni ugyanakkor így is nehéz, lévén nagyon bonyolult bizonyítani azt, hogy az érintettek konkrétan az eternitgyárak miatt betegedtek meg. Akkor is így van ez, ha a számok beszédesek: az országos rákregiszter utolsó adatai 2014-esek, az pedig egyértelműen kiderül belőlük, hogy ebben az évben több mint száz beteget diagnosztizáltak mezoteliómával, az elhíresült üzemek környékén, tehát Komárom-Esztergom és Heves megyében pedig kiemelkedően sok az érintett.

A rákregiszter 2004-ig enged részletes betekintést a statisztikákba, a helyzet pedig mindvégig változatlan: tizenöt év alatt összesen 626 nőnél és 913 férfinél állították föl a betegség diagnózisát, ami éves szinten nagyságrendileg 100 új érintettet – átlagosan 40 nőt és 60 férfit – jelez. Ez az elkövetkező években, évtizedekben aligha változik, lévén a mezotelióma lappangási ideje sokszor több évtizedes. Márpedig a selypi cementgyárban 1971-től 2005-ig gyártottak azbeszttartalmú termékeket, magát az épületet pedig 2013-ban bontották le robbantással, szabálytalanul: a területre 26 ezer tonna veszélyes hulladék került ki, el kellett távolítani. Nyergesújfalu sem beszélhet még múltidőben a veszélyről, tizenöt éve még ott is került azbeszt a szabadba.

„Az ottani eternitgyárat az ezredforduló környékén azbesztmentesítették, azóta teljesen más technológiát használnak. Már áttakarították a teljes üzemcsarnokot, azbesztpalát már nem is tárolnak ott: amit ma az udvaron látnak, már anélkül készült” – mondja Czap Zoltán, a Kör-Ker Környezetvédelmi Szolgáltató és Kereskedelmi Kft. ügyvezetője, aki annak idején környezetvédelmi felelősként a mentesítést ellenőrizte. A szakember hozta létre Magyarország első azbesztlaborját, cége kezdte el vizsgálni az is, hogy a levegőre milyen hatással van ez az anyag, illetve hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy szintje megfelelő mértékűre csökkenjen. Azonban hiába lesz alacsonyabb ez a bizonyos koncentráció, az már nem segít azokon, akik a mentesítés előtt hosszú ideig nagy azbesztexpozíciónak voltak kitéve.

Czap Zoltán személyesen is ismer olyan nyergesújfalui családokat, akik az üzem miatt vesztették el hozzátartozójukat, és tud olyan szülőkről is, akik mindketten az eternitgyárban dolgoztak, munkaruhájukat pedig nem vették le, hanem azbeszttel szennyezetten hazamentek benne. Vélhetően ez okozta azt, hogy egy-két éve mezoteliómában halt meg azóta felnőtt gyerekük: ő kicsi korában kaphatott olyan azbeszt-expozíciót, amely sok tíz év lappangás után okozott betegséget. Viszont mindezt bizonyítani nagyon nehéz, ahogyan nehéz felelőst is keresni: annak idején ezt a technológiát színvonalasnak tartották, Magyarország pedig alkalmazta, mert szüksége volt olcsó és jó minőségű tetőfedő anyagra. Így ha az állam nem vállalja ennek felelősségét, más aligha fogja: a gyár jelenlegi dán tulajdonosának már nem sok köze van az egykor ott történtekhez.

Nemcsak a tragédiát átélt családok kártérítése problémás, hanem a mentesítés is hiányzik. A nyergesújfalui gyár területén például azbeszt már nincs, ám azok a hullámpalák és palacserepek, amelyek a környékbeli házakat borítják, még ma is nagy arányban tartalmazzák ezt a veszélyes anyagot – a városon keresztülautózva alig látni mást, szinte csak az újabb építésű otthonokat fedi hagyományos kerámiacserép. Az arány az ország egészében sem sokkal jobb, a legutolsó ezzel kapcsolatos felmérés 1990-ben készült: kiderült belőle, hogy hazánk épületeit 73 százalékban azbeszttartalmú anyaggal fedték le. Azóta persze sok minden lecserélődött, sok új ház épült, de az arány még ma is magas. Igaz az is, hogy Nyergesújfalun a kiemelkedően magas rákkockázatot nem a rengeteg palatető okozza, hanem az egykori gyár utóhatása, illetve az, hogy annak idején az üzem azbesztforgácsot is adott át a lakosságnak. Ezt a városban élők ugyanúgy szigetelőanyagként használták, mint Selyp környékén, ez pedig jelenleg is komolyan növeli a rizikót.

„A szórt azbeszt mindennél veszélyesebb, a palák ennél jóval kisebb kockázatot jelentelek, lévén azok azbeszttartalma csak 12-14 százalékos, a többi kötőanyag, tehát cement. Így abból kis rostok kevésbé tudnak kijutni és a levegőbe kerülni” – emeli ki Czap Zoltán. Hozzáteszi, hogy szabad azbeszt persze leválhat erózió miatt is, de ez a természetben is megtörténik: ezt az anyagot Európában több helyen is bányászták, az Alpokban még ma is megtalálható szabad felszíni kőzetként. Emiatt arról gyakorlatilag nem beszélhetünk, hogy valahol a levegő azbesztkoncentrációja nulla – viszont az igaz, hogy a kockázat annál nagyobb, minél több ilyen rost kering a levegőben, így a pala szintén nemkívánatos. A régi kocsik, Trabantok és Wartburgok fékbetétjéből – ezeket Kisvárdán gyártották – szintén rengeteg azbeszt került levegőbe, ezzel magyarázható az, hogy amíg az autóipar ezt a technológiát használta, addig a belvárosok levegője is rengeteg azbesztet tartalmazott. Ez persze már a múlté, jelenleg a nagyvárosokra nézve a legnagyobb veszélyt az irodaházak, iparvállalti épületek szigetelésére használt veszélyes anyag okozza. Ilyenből pedig ma is rengeteg van.

Noha a rákkeltő összetevő építőanyagokból való kiváltása már 1994-ben megkezdődött, azbeszttartalmú termékeket egészen 2005-ig szabadon gyárthattak, forgalmazhattak és építhettek be. Azt pedig rendkívül nehéz kideríteni, hogy az átmeneti időszakban épült házaknál mit használtak: ránézésre senki nem tudja ezt megmondani, a laborvizsgálat viszont durván 25 ezer forintba kerül. Ahhoz ráadásul senkinek nincs joga, hogy a szomszéd házának tetejét elemeztesse, a környéken élőket számon kérje ezzel kapcsolatban. A jelenlegi jogszabály egyedül azt mondja ki, hogy aki azbeszttartalmú tetőt lecserél, az nem adhatja el annak szerkezetét, és nem használhatja föl kerítésként sem. Amíg viszont a cserére nincs szükség egyéb ok miatt, funkcióját pedig betölti a pala, senki nem kötelezhető az elbontásra. Mi nem tartozunk azon nyugat-európai országok közé sem, amelyek már eldöntötték: ingatlanjaikat 2023-ig teljesen azbesztmentessé teszik.

Nem számít az uniós iránymutatás sem, amely szerint záros határidőn belül minden tagállamnak lépnie kell ez ügyben, hiszen az már most látszik, hogy a kelet-európai régióban nehéz lesz intézkedni: ezen a területen évente 10 millió négyzetméternyi termék jött ki az eternitgyárakból, hozzánk pedig még Ukrajnából is 4-5 millió négyzetméternyi tetőfedő anyag került be. A számok rettenetesek: hazánkban összesen 100-200 millió négyzetméternyi tetőt fedtek be azbesztpalával, a pala mellett pedig több 100 ezer négyzetméternyi szórt azbeszt is kikerült az épületekre. Ezek elbontásakor érdemleges ártalmatlanításra sincs mód: az anyagokat egyszerűen csak lerakják egy depóba, ahol aztán folyamatos kontroll mellett tárolják. Ugyan vannak más technológiák is, de azok lényegesen drágábbak.

A mentesítés legnagyobb gátja szintén a drágaság, nemcsak a tárolás kerül ugyanis vagyonokba, hanem az eltávolítás és az elszállítás is: a szórt azbesztet az engedélyekkel, papírmunkával együtt 30-40 ezer forintos négyzetméteráron számolják fel, ilyen anyagból pedig csak Nyugat-Magyarország nagyvárosaiban, így például Mosonmagyaróvár, Tatabánya és Győr lakótelepein van 150-200 ezer négyzetméternyi. A palatetőtől olcsóbban meg lehet szabadulni: ennek négyzetméterét 2-4 ezer forintért szedik le, szállítják el, és rakják le szabályosan. Aki ilyesmit ennél olcsóbba vállal, az biztos hogy nem használ megfelelő védőeszközöket, nem tartja be a szabályokat, és nem rendelkezik a szükséges engedélyekkel.

Mint Borsody Gábortól, a Magyar Azbesztmentesítők Szövetségének elnökétől megtudjuk, a cégek a lakosságnál nagyobb hajlandóságot mutatnak az azbesztmentesítésre, de az ok esetükben inkább az, hogy a munkavállalók erős nyomást gyakorolnak rájuk. „Budapesten egyre több helyen keresik meg tagvállalatainkat, már a mentesítés is sok helyen megkezdődött az elmúlt hónapokban. Történt már irodaház-átalakítás, de egy átépítésre váró áruháznál is a napokban fejeződnek be a munkálatok” – sorolja az elnök. Konkrét nevet nem árul el, mert az üzleti titkokat sértene, az épületek tulajdonosai pedig kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, függetlenül attól, hogy a lehető leghelyesebben járnak el. Középületek és szállodák azbesztmentesítése szintén küszöbön áll, ezek kivitelezése titokban aligha marad: a dolgozók erről mindenképpen tudomást szereznek, lévén a munkálatokat jól ki kell táblázni, a mentesítők védőfelszerelése pedig elég feltűnő.

A törvény betűje szerint a munkáltatóknak elvileg figyelmeztetniük kell a dolgozókat már akkor is, ha épületükben azbeszttartalmú anyag van: ebben az esetben kockázatbecslést kell készíteniük, meg kell határozniuk, hogy a kollégáknak milyen védőfelszerelésben kell dolgozniuk. Az ugyanakkor nem életszerű, hogy valaki maszkban és fehér védőruhában üljön az irodában, ráadásul a munkáltatóknak nem is kötelessége tudnia arról, hogy épületében van azbeszt – azaz a gyakorlatban senki nem vonható felelősségre amiatt, hogy nem figyelmezteti dolgozóit. Emiatt lenne jó, ha készülne egy olyan országos felmérés, amelyből kiderülhetne, mely épületekkel kellene külön foglalkozni. Másrészt a kérdést állami szinten kellene kezelni, ugyanúgy, ahogyan a kártérítést és a mentesítést is – ebben valamennyi témára rálátó szakember egyetért. Az ok egyszerűen az, hogy nincs az az ember, aki biztosan meg tudja mondani: mi az a minimális azbesztmennyiség, amely nem növeli a mezotelióma kockázatát.

Tehát rengeteg kérdést kell még megválaszolni, ám a tragédiák száma és helyszíne mindenképp árulkodó. Beszédes az is, hogy az Egészségügyi Világszervezet elég egyértelműen foglalt állást: becslésük szerint kontinensünkön 2030-ig várhatóan több mint 300 ezren vesztik majd életüket azbeszt miatt kialakuló betegségben. Ehhez képest a hazai bíróságon még akkor is nehéz boldogulni, ha nyilvánvalóan az egykori eternitüzemek okozták a bajt.

Persze a helyzet külföldön is nehéz, Olaszországban például négy nagy eternitgyár is volt, miattuk pedig több mint 2 ezer ember halt meg. A korábbi vezetőket a torinói perként emlegetett ügyben első fokon el is ítélték: a gyár egykori tulajdonosaira, a 65 éves Stephan Schmidheiny svájci milliárdosra és a 91 éves belga Louis De Cartier De Marchienne báróra 16 év börtönt szabtak ki négy éve. Egyikük nem sokkal az ítélethirdetés után meghalt, míg a másik fellebbezett, aminek vége az lett, hogy a másodfok az ügyet elévülés miatt ejtette. A torinói ügyészség perújrakezdést indítványozott, arra hivatkozva, hogy az elévülés nem azon múlik, hogy a gyárat több mint 20 éve bezárták, hanem azon, hogy a betegség mikor jelentkezett. Ez a helyzet jogilag mindenképpen érdekes, kimenetele pedig a hazai pereknél is fontos hivatkozási alap lehet.