A politikailag megosztott társadalom elszegényedik

Még a legjobban élő magyarok is elutasítóbbak, mint a legrosszabbul élő csehek.

Európa „bizalomtérképét” Ságvári Bence próbálta felrajzolni. Mint elmondta: itt is a skandináv és észak-nyugat-európai országok alkotják az élbolyt, amelyet banán alakú karéjban fognak körbe Portugáliától Lengyelországig az átlagnál kevésbé bízó országok. A bizalom értelemszerűen jellemzően magasabb ott, ahol jól teljesít a gazdaság – a két dolog egymástól függetlenül nem is létezhet. A kutató egy másik érdekes változóra is rámutatott: míg Európában 2002 és 2014 között némiképp nőtt a bizalom szintje – tízes skálán 5,35-ről 5,5-re – addig hazánkban trendszinten ugyan megvolt ez, de míg 2010 és 2012 között erősen nőtt, azóta nagyot zuhant a bizalom. Ságvári kiemelte: a legnagyobb különbség bizalom terén az idősek között volt: a skandinávoknál ők bíznak a leginkább, míg a visegrádi országokban minél idősebb valaki, annál gyanakvóbb. Ugyanakkor a visegrádi – így a magyar – fiatalok egyre bizakodóbbak, így – bár még mindig nagy a különbség – egyre közelebb kerülnek az egyre gyanakvóbbá váló nyugati fiatalokhoz.

Közhely, hogy a politikai érdeklődés csökken – mondta el Oross Dániel – ezen belül is hazánk a csehek utáni legérdektelenebb társadalom.

Ráadásul a politika szó is szinte szitokszó lett. Egy 2015-ös felmérésükben például a „hazugság”, „korrupció”, „Orbán”, „csalás” szavak jutottak eszükbe a megkérdezett hallgatóknak

– ők saját kutatásaikban éppen ezért kénytelenek voltak a „közélet” kifejezésre cserélni a „politikát”. Kutatópartnere, Szabó Andrea az ESS adataiból kiindulva arról beszélt, hogy az európai lakosság nagyobb része azt gondolja, hogy a politika nem enged beleszólást az állampolgároknak, hazánk ebben a bizalmi szinthez hasonlóan elég rosszul teljesít. Zártnak látjuk a politikai rendszert, és saját magunkat sem tartjuk alkalmasnak arra, hogy aktív politikai szerepet vállaljunk – idézte a felméréseket. Mivel a képzettebb válaszadók most is magabiztosabbak voltak, ezért a kutatók úgy vélték, az ördögi körből az egyetlen kitörési lehetőség a jobb oktatás lenne. Persze, csak ha volna erre szándék.

Ha nagyon távol áll egymástól a kormánypártok és az ellenzék szimpatizánsainak elégedettségi szintje, az a gazdaság egészére káros – állapította meg Patkós Veronika, aki a pártokhoz kötött elfogultságról beszélt. Ebben a kérdésben pedig hazánk egyszerűen „lemegy az ESS térképéről”. Óriási a polarizáció: másfélszer elégedettebbek voltak a kormánypártiak, mint az ellenzékiek. Ez pedig baj: egyrészt nem ösztönzi a kormányt a jó teljesítményre, hiszen a szimpatizánsai szavazataira mindig számíthat, az ellenzékre voksolók pedig úgysem ismerik el sosem, nem érdemes teljesíteni. Másrészt az egymást váltó kormányok egymás reformjai alól húzzák ki a talajt, négy-nyolcévente újrarajzolják a rendszert, ez kiszámíthatatlan gazdasági környezetet hoz, amit a befektetők sem szeretnek. Harmadrészt pedig a legerősebb szereplőket nem a teljesítményük, hanem a kormányhoz való lojalitásuk emeli ki (ezt nevezte egyébként haveri kapitalizmusnak a Transparency International). Ez a számokban is megjelenik – húzta alá –: a pártszinten nagyon polarizált országokban 1, az alig polarizáltakban 2,8 százalékos volt a GDP növekedése, de minden más gazdasági mutató esetében ez volt a tendencia.

Borús képet festett a hazai idegenellenességről Messing Vera és Ságvári Bence: még úgy is, hogy az ESS adatait még a menekültválság kirobbanása előtt vették fel. A számok megmutatták, hogy a részt vevő országok között messze hazánk a legelutasítóbb, ráadásul szinte minden „idegen” származási csoporttal szemben: a romák és muzulmánok a legutáltabbak, az Európán kívüli szegények és a zsidók követik őket. A legkevésbé a határon túli magyar állampolgárokkal van bajuk a válaszadóknak, de ez is tíz fölötti százalékot jelent. Ami még érdekes, hogy valakinek a befogadását a magyar válaszadók nagyságrendileg majdnem hasonló aránya kötötte fehér bőrszínhez és keresztény kulturális háttérhez, mint magyar nyelvtudáshoz és hiányszakma ismeretéhez.

Hogy ez mivel függ össze, a kutatók nagy meglepetéseket nem találtak: hazánkban az idősebbek, iskolázatlanabbak, szegényebbek, párt szerint pedig a Jobbik- és a Szocialista párti szimpatizánsok a legelutasítóbbak. Ugyanakkor nem csak pénz kérdése a dolog: mint kiderült, a gazdagabbak befogadóbbak, de

még a legjobban élő magyarok is elutasítóbbak, mint a legrosszabbul élő csehek.

Itt inkább a státuszféltés érvényesül (azaz a kormány jó lóra tett, amikor a „nem veheted el a munkánkat”-jellegű üzenetekkel operált, tehetjük hozzá). Ugyanis éppen abban a csoportban utasítják el a legtöbben az idegeneket, akiket a kutatók a „lecsúszók” közé soroltak: ők azok a 25 és 49 éves kor közöttiek, akik fiatalabb korukban jobban éltek.

Másrészt az oktatást vették elő: a spontán szegregálódó, szelektív iskolarendszerben a diákok nem találkoznak a sajátjuktól eltérő csoportokkal, így kevésbé ismerik és tolerálják a másságot. Keveset tanulnak a migránsokról és a romákról, valamint a hierarchikus, büntetésen alapuló, nem demokratikus iskolai nevelés is az intolerancia táptalaja.