„Hozzánk nem járnak be, nem is nagyon lenne rá pénzük valószínűleg. Illetve egy srác igen, ő mindig egy kólát kér, majd telefonál néhány percet, aztán elmegy. De ő rendesen szokott viselkedni.” Egy fóti cukrászdában vagyunk, nem messze a gyermekvárostól. Ebben az intézményben helyezik el azokat a kis- vagy fiatalkorú menekülteket, akik kísérő nélkül érkeztek Magyarországra, és menekültstátust kértek. Az intézmény természetesen nyitott, így az itt élők szabadon kijárhatnak, amit gyakran meg is tesznek, ilyenkor elsősorban a főváros az úti cél. Nemrég egy kormánypárti rádióban egy betelefonálós műsorban el is hangzott, hogy a Fót és Budapest között közlekedő vonatokon „a menekültek csapatostul zaklatják a fiatal lányokat”. Elmentünk megnézni, így van-e.
Első út: Budapest–Fót–Budapest vonattal, hétköznap este, a Nyugatiból. A vagonok tele ingázókkal, „fiatalmenekült-külsejű” srácot kettőt látni. A peronon elkapom mindkét ellenőrt, tapasztaltak-e már olyat, hogy „gond volt” a vonalon utazó menekültekkel. Mindketten azt mondják, hogy még nem. Nézzünk néhány utazni készülő fiatalt! Két srácot szólítok meg: eddig még ők sem. („Ütném is meg, ha velem balhézni akarna” – mondja egyikük.) „Velem még nem történt ilyen, de volt már barátnőm, akivel igen” – mondta ugyanakkor egy lány, a barátnő szerint beszólogattak neki egy négy-ötfős társaságból. Két együtt a peronra érkező diáklány megint azt mondja, hogy ők még nem hallottak hasonlóról, aztán néhány perc múlva egy újabb kisebb társaságot megszólítva ismét van olyan gimnazista lány, akinek viszont már volt rossz tapasztalata: „Körbeálltak, beszólogattak, hogy »I love you«, meg »szép vagy«. Más nem történt, de azért ez is elég kellemetlen volt.”
Az út ezek után eseménytelenül telik, visszafelé sem történik semmi. Visszafelé megvárom a kalauzt. Ő annyit mond, időnként előfordul, hogy jegy nélkül utazó menekültekkel találkozik, vagy „nem értik meg, hogy diákigazolvány vagy más igazolás nélkül nem vehetnek diákjegyet, így vitatkozni kell velük”, de komolyabb balhé még sosem történt. Igaz, mint hozzáteszi, „más a mentalitásuk, jobban megnézik a lányokat”, ami zavaró lehet.
Az egyik diáklány azt mondja, ő néha busszal jár, és ott is hallott kisebb incidensekről („egyszer rágyújtottak a buszon”), így a második út: Újpest–Fót–Újpest busszal. Jegyvásárlás közben érdeklődöm a sofőrnél. „Még soha semmi gondot nem tapasztaltam velük” – jön a válasz.
Fóton a megállóban visszafelé belebotlok három afgán srácba, a menetrendet böngészik. Angolul keveset beszélnek, magyarul egy-két szót, de annyit azért elmondanak, hogy jól érzik magukat, és kedvesek velük az emberek. A buszra várniuk kell még bő fél órát a metsző hidegben, ez nyilván nem dobja fel őket.
A megállóval szemben, az út másik oldalán benzinkút: jöhet a szokásos „vásárlás közbeni elcsevegés”. A fiatal pultos lány szerint rendszeresen bejárnak hozzájuk vásárolni. „Nem erőszakosak, de neveletlenek, nem állnak sorba, nem lehet velük kommunikálni, mindig eurót akarnak váltani, és nem értik meg, hogy mi nem tudunk.”
Mintegy illusztrációképpen a beszélgetés közben a semmiből a pulthoz is lép előbbi alkalmi ismerőseim egyike, kezében húszeurós, és „I want forint!” mondattal jelzi szándékát. A pultos lány „na, erről beszéltem” tekintettel rám pillantva csak annyit mond: „no change”, majd a srác már fordul is ki az üzletből – ahhoz képest elég hatékony volt a kommunikáció. A pultos szerint egy közeli pékségbe járnak szívesen vásárolni a menekült fiatalok, megnézzük azt is. „Igen, mindennap járnak hozzám. Semmi baj nincs velük, kedvesek, normálisak, többen még azt is tudják, hogy kérem szépen, köszönöm vagy szép napot” – mondja az eladó.
Az üzlettel szemben alkalmi jégpálya, a korcsolyázók között végzett gyorsfelmérés alapján a fótiak jártukban-keltükben ritkán futnak össze a gyermekváros alkalmi lakóival, és akkor sincs köztük különösebb interakció.
Közben elment az idő, ideje visszamenni a megállóba, jön a busz. Itt „gyakorlatban” is láthatjuk, mik okozhatnak néha problémát: ahogy a három srác felszáll, az első kettő szó nélkül elmegy a sofőr orra előtt, aki utánuk szól: „Hé, és jegyet venni ki fog?” Erre a harmadik, aki néhány szót beszél magyarul, jelzi, hogy majd ő vesz három jegyet. Kér három diákot, de csak egy igazolásuk van, az egy nappal korábban járt le, a sofőr azonban zéró toleranciát gyakorol, így marad a három felnőttjegy. A kis közjáték persze alkalmas arra, hogy felhívja a srácokra a figyelmet.
Egy megállóval később ellenőrök szállnak fel, egyiküket megkérdezem, mik a tapasztalatai a fiatal menekültekkel. „Nekem eddig semmi gondom nem volt velük, inkább azt látom, hogy a többi utas ellenséges velük időnként, beszólnak nekik, ha nem tudják rendesen kifejezni magukat magyarul, vagy ha azt látják, hogy valakinek olyan papírja van, amely ingyenes utazásra jogosítja” – meséli a fiatal férfi.
Harmadik utazás: még egyszer vonattal Budapestről Fótra és vissza. A „módszer” ugyanaz, előbb rövid beszélgetés a kalauzzal, majd néhány embert megszólítani a peronon a szerelvényhez érkezők közül. A kalauz azt mondja, „balhé nincs velük, de jegyet nem mindig vesznek, ilyenkor rájuk kell szólni”. Az érkezők közül egy fiatal anyuka a kislányával arról beszél: zaklatásról nem hallott még, nem is tapasztalt, de „olyan előfordult már, hogy buliznak és isznak a vonaton, vagy rágyújtanak, és egyszer láttam, hogy az egyikük belehányt a szemetesbe”. A vonaton három – szintén – afgán srác utazik, nekik minden rendben van a jegyükkel, igazolásukkal. Visszafelé sem történik semmi.
Nem reprezentatív felmérésünk alapján tehát annyit mondhatunk, attól, hogy a Fót–Budapest-vonalon az utóbbi időben rendszeresen utaznak fiatalkorú menekültek is, a viszonylat semmivel sem lett durvább vagy épp kevésbé durva, mint egy átlagos utazás egy átlagos hétköznap a 4-6-os vagy az 1-es villamoson – a péntek–szombat éjszakákról nem is beszélve.
