Hangos motorzúgás hallatszik messziről / Most hurcolják a népet Felsőszeliből / Hangos sírás között búcsúzkodik a nép, / Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép – rímekbe szedve kesereg egy felvidéki magyar 1947-ben azokról a megpróbáltatásokról, amelyeknek során hetven éve százezer felvidéki magyart tettek ki otthonából.
A szlovák-magyar lakosságcserének egy 1946 februárjában megkötött államközi egyezmény ágyazott meg, az akció során közel százezer felvidéki magyart költöztettek Magyarországra és hatvanezer szlovák került Csehszlovákiába.
A németek elüldözését is felölelő etnikai tisztogatást Eduard Benes, – aki 1945 és 1948 között Csehszlovákia elnöke volt – már a második világháború alatt dédelgette, de a szövetséges hatalmak eleinte ellenkeztek. Azonban a tárgyalások már a világháború legvégén megkezdődtek Budapest és Prága között. A magyarok azt szerették volna, ha inkább békén hagynák a Felvidék déli sávjában ősi földjükön élő magyarokat, és a határmódosítás tervével érkeztek Prágába. Ezt a csehek lesöpörték az asztalról, és mivel egy éven át semmiben sem sikerült megegyezni, 1946 elején lakosságcseréről írtak alá dokumentumot.
A magyarországi szlovákokat intenzív csehszlovák propaganda hívta a kitelepítendő magyarok helyére, azzal csábítva őket, hogy ott ház, jól termő földek várják őket. A magyarok tekintetében annyiban volt más a helyzet, hogy aki a Felvidékről elindult, elvileg kárpótlás várta idehaza, de a kisemmizett Magyarország nem tudta a teljes kártalanítást vállalni. Az akciót a Magyar Áttelepülési Kormánybiztosság irányította, amely igyekezett teljes falvak közösségét egyben megőrizve új helyhez juttatni, de legalábbis arra ügyelt, hogy a családok ne szakadjanak szét. Ez persze nem sikerült teljességgel, mert az áttelepített szlovákok számban eleve kevesebben voltak.
Mindeközben erőteljesen dübörgött a magyarellenes propaganda, a megfélemlítésekkel, zaklatásokkal kísért úgynevezett reszlovákizácó, ennek csak része volt a lakosságcsere. A cél az egységes csehszlovák nemzetállam létrehozása volt, ebbe a képbe értelemszerűen nem fértek bele a magyarok. Ugyanakkor Dél-Csehszlovákiában emberre mégiscsak szükség volt, ezért aki meg szerette volna tartani vagyonát, ingatlanját, kényszerűen csehszlovákká kellett válnia. A kassai kormányprogram amúgy is úgy rendelkezett, hogy a kollektív bűnösöktől, vagyis a magyaroktól és a németektől meg kell vonni az állampolgárságot, el kell kobozni a földeket. Aki tehát magyarként akart tovább élni, kiadták az útját.
A hétvégén és hétfőn az országban több helyen is megemlékezést tartottak a lakosságcseréről, az azt elszenvedő családokról. Bonyhádon Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár koszorúzott, aki az MTI beszámolója szerint felidézte, hogy 1947-ben és 1948-ban 23 ezer magyar család, összesen csaknem százezer felvidéki magyar érkezett Magyarországra, de az 1945 és 1949 között csehszlovák területekről elmenekülőkkel együtt csaknem százötvenezren hagyták el ezeréves szülőhazájukat. Közülük háromezren Tolna megyében találtak új otthonra, azokban a házakban kaptak helyet, ahonnan akkor költöztek ki előző lakóik, a hasonló bélyeget viselő német családok. Szólt arról is, hogy a csehek és a szlovákok már megkövették a németeket a kitelepítésért, és a cigány holokausztért is bocsánatot kértek, egyedül a magyarok rehabilitációja, kártalanítása maradt el, sőt a szlovák parlament meg is erősítette a jogfosztást kimondó Benes-dekrétumok érvényességét.
Potápi Árpád János a megemlékezésen kijelentette, a kormány harcolni fog a felvidéki magyarság jogfosztását kimondó Benes-dekrétumok eltörléséért.
