Vagy mégis véletlen volna? A jó fülű, érzékeny színésznő csupán hanyag lett volna, akár a cikket leadó szerkesztő, Mátrai-Betegh Béla? A szemtanú másról számol be. Néhány nappal a cikk „megjelenését követően Péchy Blanka a pénztártól való távozás után végigtipegett a szerkesztőségen – idézi fel a jelenetet Lőcsei Gabriella –, és sírós hangon így méltatlankodott: »Kedveseim, ezért az írásért igazán több tiszteletdíjat utalhattatok volna« – mintha remekül időzített vígjátéki jelenet nézője volna, Mátrai-Betegh Béla finoman mosolygott.” (A cikk egyébként minden kommentár nélkül – lehet, hogy nekik nem tűnt fel a sorok közötti mondandó – másodközlésben, apró módosításokkal megjelent az Amerikai Magyar Népszava 1974. év végi számában.) Hogy mennyire tudatosan alkalmazta Péchy Blanka a példát, igazolja az is, hogy az 1974-ben napvilágot látott Beszélni nehéz! című kötetében egyetlen, a lényeget érintő módosítással szerepelteti a szöveget: a „Szovjetunió, unom, utálom” kimarad a felsorolásból
A Péchy Blanka-cikket leadó szerkesztő, Mátrai-Betegh Béla a veszélyes játékban partnere lett a színésznőnek. Sőt hasonló érzelmeit nem sokkal később, a Magyar Nemzet 1976. karácsonyi számában más módon, rendkívül finom eszközökkel a nyilvánosság elé tárta. A szovjet katonák 1944. december végi élményeiről szóló tárcájában döntő fordulat a szovjet katonák megjelenése. Nem sokkal előtte baljós jelként Mátrai-Betegh színésznő édesanyja, Mátray Erzsi gipszmásának leszakad és elgurul a feje. Anya és fia keserűen elneveti magát. „»Ennek is vége« – mondta anyám. »Sok mindennek vége – mondtam én –, ezentúl minden megváltozik.« »De mi, ugye, nem? Legalább mi ne, legalább te ne.« Akkor jöttem rá először, anyám fejével a kezemben, hogy mit csináljon az ember, ha a történelem közeleg. Ha már itt a történelem. Maradjon azonos a változásban. Tegye azt, amit addig, amit a történelem előtt. Amit a maga rövid történelme hosszán tennie adatott, amit lelke szerint tennie kell.”
